Bill Frisell: Disfarmer

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2009-10-16/bill-frisell-disfarmer-cd

Bill Frisell: Disfarmer (CD)
2009. október 16.


Kiadó: Nonesuch Records, Warner Music
Kiadás éve: 2009
Kategória: jazz / blues



Valamikor nagyon régen láttam a Paris, Texas című filmet. A sztori eléggé hétköznapi, fájdalmas és szívszaggató, időnként eléggé banális; Amerikának azt az arcát mutatja be, amelyiket az USA propagandagépezete általában megpróbált elrejteni az európaiak, de még a saját nemzetük elől is.

De nem is ez a lényeg, sokkal inkább a zene, amit Ry Cooder írt hozzá. Blues is, meg nem is, ballada is, meg nem is, időnként pedig olyan hangulata van, mint egy komoly, felnőttes, kissé öreges, kínlódó Chris Rea dalnak.
Ry Cooder zenéjéből hiányzik minden, ami csillogóvá, hétköznapivá és slágeressé teszi Chris Rea „Road to Hell”-jét, viszont megvan benne minden, amit egy modern, hideg-rideg, neonfényes bluesba, egy filmdráma zenéjébe bele kell tenni.

Akkoriban, amikor ezt a filmzenét hallgattam, úgy gondoltam, ez a csúcs, ennél jobban nem is igazán lehet elkészíteni ezt a stílus- és hangturmixot.
Aztán rá kellett jönnöm, hogy tévedtem: ott van például a Bluesy Chill Out című lemez, meg a Jazzy Chill Out, meg ott van Little Axe 1-2-3 utolsó lemeze, leginkább a Hard Grind, és még lehetne sorolni ezeket a kicsit chilles, nagyon bluesos, a steel-gitár hangjával jellemezhető zenéket.

Jók ezek, mindegyik jó, amit felsoroltam, de valahogy egyikben sincs benne az az ős-blues, amit mondjuk Robert Johnson vagy Muddy Waters játszott. Ez a feeling, ez a hozzávaló valahogy mindegyikből hiányzik – mindegyikből, még Little Axe szájharmonikás effektekkel aláfestett zenéjéből is.

„Then Came Jones”, szokták mondani Amerikában, de most, ebben az esetben nem Jones jött el, hanem Bill Frisell, akinek sikerült továbbgondolnia a többiek receptjét, és az alapból kiindulva, új hozzávalókat belekeverve elkészített egy egészen egyedi és új ízű turmixot.

Mit is tett hozzá mondjuk Ry Cooder Paris, Texas filmzenéjéhez, vagy Little Axe muzsikájához?

Pontosan azt az ős-bluesos hangulatot, amit hiányoltam belőlük; azt a kicsit New Orleansos, jazzes bluest, ami mondjuk Allen Toussaint vagy Wynton Marsalis muzsikáját jellemzi, ami nyomokban tartalmazza azt az érzésrengeteget, ami John Coltrane Coltrane Plays the Blues című lemezén hallható.

Emellett persze megvan benne a Muddy Waters, John Lee Hooker nevével fémjelzett, az Európában is közismertté vált, kissé szerencsenmosdatott, slágerlistás blues – az, amiből olyan zenekarok táplálkoztak, mint a Rolling Stones, Led Zeppelin, Free… vagyis a hatvanas évek brit és amerikai „hippi” zenekarai, valamint a hetvenes évek rockzenészeinek többsége.

Ha Bill Frisell tehetségéről, tudásáról akarnék írni, akkor egy kisebb könyvet meg tudnék tölteni, és a szavak többsége pozitív jelző lenne, ezért inkább fogadjuk el evidenciaként, hogy ez az ember a legnagyobb muzsikusok közé tartozik.
Ám van valami, ami az igazán technikás és gyakorlott zenészeket megkülönbözteti a többiektől, ez pedig nem más, mint amit bizonyos esetekben „ihlet”-nek szokás nevezni, bizonyos esetekben pedig szimplán azt mondják rá, hogy „jó ötlet”.

Bill Frisell a jó ötleteknek sincs híján, mindig képes előállni valami olyasmivel, ami a zenéjét jelentősen megkülönbözteti a többiekétől.
Ő nem elégszik meg azzal, hogy bizonyos világsztárokhoz hasonlóan előveszi mondjuk Robert Johnson félig-meddig elfeledett bluesait, majd leporolja, és újszerű, „electric blues” formában átdolgozva felkínálja a közönségnek – Bill Frisellnek ebben az esetben ennél sokkal jobb ötlete támadt.

Mike Disfarmer 1884-ben született. Valódi neve Michael Meyer volt, de felnőttkorában az volt az első dolga, hogy megváltoztassa a „családi örökséget”, ezzel is jelezve, hogy szakítani kíván szüleivel és azzal a közösséggel, amelyben felnőtt.
Vándor fényképészként dolgozott, fáradhatatlanul rótta Amerika útjait, meg-megállt, és esküvőkön, keresztelőkön, meg hasonló alkalmakkor elkészítette a családi mosolyalbumokba passzoló felvételeit.

1959-ben halt meg; halálát követően kerültek elő az arkansasi Heber Springs lakóiról készített felvételei – csupa-csupa, ma már művészinek nevezhető fénykép. Ezt követően indult be a valódi kutatás Disfarmer képei után; ezekből a fotókból aztán összeállt egy kiállításnyi anyag. A kiállítás nagyon népszerű lett Amerikában, a képeket több helyen is bemutatták.

Ha végigtekintünk Disfarmer képein (a neten, kis kutakodás után bárki rájuk találhat), megállapíthatjuk, hogy bár embereket fotózott, de valójában Amerika egy-egy kis szilánkját mutatta be.

Felvételei kordokumentumok, amelyeket egymás mellé illesztve kisebb közösségek élete vázolódik fel előttünk; megpillanthatjuk azokat az arcokat, amelyek láttán nagyjából fogalmat alkothatunk arról, hogy milyen is volt Amerika a ’20-as, ’30-as, ’40-es és ’50-es években.
Valahogy úgy követhetjük végig ennek a 3-4 évtizednek a változásait, mint mondjuk a Forrest Gump című filmben azt a húsz-huszonöt évet, amelyet a Tom Hanks által alakított karakter megélt.

Bill Frisellt ez a fényképsorozat, pontosabban: Disfarmer életműve ihlette meg, ezekhez a fotókhoz írt zenét – vagyis lényegében azt tette, amit Ry Cooder a Paris, Texas esetében.
De amíg Ry filmhez játszott aláfestést, addig Bill Frisell állóképekhez ad diaporáma-szerűen végtelenül hangulatos, ízig-vérig amerikai, hol tradicionális, hol modern, hol jazzes, hol pedig vegytisztán bluesos muzsikát.

Az egyes szerzemények filmzene jellegét hangsúlyozza a hosszuk is: van közöttük 1-2 perces, hangulatrajzoló szösszenet, és vannak hosszabb dalok is; egyiket sem igazán lehetne kiemelni a többi közül – ezt az anyagot teljes egészében, odafigyelve érdemes és kell meghallgatni, és nem, egyáltalán nem szükséges, hogy közben lássuk a fotókat, azok nélkül is élményt nyújt.

Ha hinni lehet az itt-ott terjengő híreknek, Bill Frisell valamilyen formában folytatni fogja a Disfarmer-projektet. Őszintén remélem, hogy így lesz.

Az együttes tagjai:
Bill Frisell – elektromos és akusztikus gitárok, effektek
Greg Leisz – steel gitár, mandolin
Jenny Scheinman – hegedű
Viktro Krauss - basszus

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Disfarmer Theme
2. Lonely Man
3. Lost, Night
4. Farmer
5. Focus
6. Peter miller’s Discovery
7. That’s Alright, Mama
8. Little Girl
9. Little Boy
10. No One Gets In
11. Lovesick Blues
12. I Can’t Help It
13. Shutter, Dream
14. Exposed
15. The Wizard
16. Think
17. Drink
18. Play
19. I Am Not a Farmer
20. Small Town
21-23. Arkansas I-II-III.
24. Lost Again, Dark
25. Natural Light
26. Did You See Him?

Diszkográfia:
In Line (1983)
Rabler (1984)
Smash & Scatleration (1984)
Lookout For Hope (1987)
Before We were Born (1988)
Is That You? (1989)
Where In The World? (1990)
Have A Little Faith (1992)
This Land (1994)
Live (1995) koncert
The High Sign / One Week (1995)
Go West (1995)
American Blood (1995)
Quartet (1996)
Nashville (1997)
Gone, Just Like a Train (1998)
Good Dog, Happy Man (1999)
Finding Forrester (2000) filmzene
Million Dollar Hotel (2000) filmzene
Ghost Town (2000)
Blues Dream (2001)
With Dave Holland & Elvin Jones (2001)
The Willies (2002)
The Intercontinentals (2003)
Unspeakable (2004)
Walk in The Line (2005) filmzene
Richter 858 (2005)
Further East / Futher West (2005)
Floratone (2007)
Bill Frisell-Ron Carter-Paul Motian (2006)
History, Mistery (2008)
All Hat (2008) filmzene
The Best of vol. 1. - Folk Songs (2009)
Disfarmer (2009)

Tóth Viktor: Tartim

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2009-10-26/toth-viktor-tartim-cd

Tóth Viktor: Tartim (CD)
2009. október 26.


Kiadó: Budapest Music Center Records
Kiadás éve: 2009
Kategória: jazz / blues



„A fiatal magyar jazz generáció egyik legtehetségesebb tagja” – Tóth Viktorral kapcsolatosan ez a mára már szlogenné fakult megállapítás került be a köztudatba.

Ezzel kapcsolatosan lenne néhány kérdésem. Egy: mi az, hogy „fiatal magyar jazz generáció”? Meddig fiatal egy jazz muzsikus? Rendben, Tóth Viktor ránézésre is fiatal, de vajon az ő esetében meddig tart ez az állapot?

Mi az, hogy egyik legtehetségesebb? Kiráz a hideg, amikor ezt hallom. Ha már „leg”, akkor valamennyi közül a legjobb. Ha meg sok hozzá hasonló „leg”-tulajdonsággal rendelkező ember létezik, akkor miért nem írják azt, hogy az „egyik tehetséges”?

Rendben van, kell az udvariasság, senkit sem akarunk megbántani, de nem értem, miért nem lehet kijelenteni: „Tóth Viktor a magyar jazz legtehetségesebb alt szaxofonosa”?

Viktor 2007-es Climbing With Mountains című albumával annak idején elnyerte az „év legjobb jazz lemeze” díjat; Európában és Amerikában is számos fellépése volt; népzenét gyűjt, zenét szerez, „új utakat keres” – ha mindezt tudjuk róla, ha ismerjük a zenéjét, megállapíthatjuk: nem túlzás odaítélni neki ezt a „leg”-címet.

A kategorizálás, a minden-áron-nyomjunk-a-homlokára-egy-címkét hozzáállás sosem igazán jó, de a jazz műfajában – véleményem szerint – kifejezetten vétek.
A jazz elvileg a szabadságról, a megértésről, a kreativitásról, a fantasztikus ötletek valóra váltásáról, az érzelmek és hangulatok hangok segítségével történő kommunikálásáról szól (vagyis pontosan arról, ami ezt a Tartim című anyagot jellemzi).

Miért kell hát felesleges jelzőket aggatni arra a muzsikusra, aki nem tesz mást, „csupán” éli az életét és játssza azt a zenét, ami valamilyen formában megjelenik a fejében; aki elővezeti az ötleteit, aki kiváló zenésztársakat talál magának ahhoz, hogy a gondolatai több hangszer közvetítésével szólaljanak meg? Tóth Viktor ilyen muzsikus.

Ilyen, és ráadásul szerény, olyan ember, aki – saját elmondása szerint – minden egyes koncertben és lemezfelvételben a tanulás, az önfejlesztés nagyszerű alkalmát látja. (Ha ez valóban így van, akkor már nagyjából érthető, hogyan került a „Szakadatlanul törekedjetek” üzenettel búcsúzó Megvilágosodott rajza a CD borítójára.)

Tóth Viktor meghökkentő fantáziával rendelkezik – ezt a zenéjén kívül a CD-hez tartozó kísérőszöveg is elárulja.
„…Már az első pillanatban, hogy a Tartim-szigetcsoportot megpillantottuk, mindenki számára nyilvánvalóvá vált, az előttünk álló gyűjtőút merőben eltér a megszokottól… {…} Így tudhattuk meg, hogy hosszas kutatómunka helyett, ezúttal a dallamok fognak utat találni hozzánk… Egy dallamot egy maradék partfalról jegyezhettünk le..”

Viktor olyan képeket villant elénk, amikor az anyag megszületéséről beszél, amilyenekkel mondjuk Az érzékelés kapui, vagy a Sziget című Huxley könyvekben találkozhatunk, de eztán visszatér a valóságba: „Miért, az hihetőbb, hogy egy kiskunhalasi srác találkozik egy chicagói, indián származású, afro-amerikai dobguruval…{…} Barátságot kötnek a trombitás-hegedűs kendőmesterrel… Aztán meghívják a balassagyarmati bőgőst? Nem valószerű történet ez sem.”

Nem, egyáltalán nem valószerű, de ez sem számít. Csak a zene, ez az időnként skandináv stílusúan hideg és modern, időnként pedig valami dél-tengeri szigetet idézően meleg muzsika, ez a néhol free-be hajló (de sohasem igazán avantgarde), néhol pedig teljes mértékben összeszedett, lekottázható, és mindvégig dinamikus, a közreműködők mindegyikének tág mozgásteret biztosító zene az, ami igazán fontos.

Az együttes tagjai:
Tóth Viktor – szaxofon, fuvola
Hamid Drake – dob
Szandai Mátyás – bőgő
Kovács Ferenc – trombita, hegedű
Dresch Mihály – szaxofon, fuvola
Jávorka Ádám – brácsa
Jeszenszky György – dob, ütőhangszerek

A lemezen elhangzó számok listája:
1. 13 sor
2. Fényt hoz felém
3. Lépések könnyűségében
4. Folyó új reggelén
5. Várom a percet
6. Jelekkel körbevéve
7. Ünneplőben hasraesve
8. Tisztáson
9. Múltat jövőt elfeledve
10. A napszítta nyárban
11. Őszi lebegésben
12. Tél markában
13. Tavaszi vetésben
14. Hold alatt, nap fölött

Diszkográfia (ebben a felállásban):
Tartim (2009)

System of a Down

http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2009-11-07/ben-myers-system-of-a-down-right-here-in-hollywood

Ben Myers: System of a Down – Right Here In Hollywood
2009. november 7.


Sorozat: Legendák élve vagy halva
Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás éve: 2009
Fordító(k): Szántai Zsolt
Kategória: egyéb

Eredeti cím: Right Here in Hollywood
Oldalszám: 233
Ára: 3990 Ft

A világhírű zenekarok között manapság kevés olyat találunk, amely valóban „alulról” indult, nem valamelyik producer/üzletember agyából pattant ki teljes vértezetben, hangszerestől, imidzsestől, ruhatárastul.
Kevés olyan zenekar van, amelynek a szövegei jelentenek is valamit, ahol az éneknek komolyabb szerepe van annál, mint hogy verbális ritmusszekcióként működjön. Kevés olyan zenekar létezik, amelynek tagjait a CIA és az FBI nem csupán a koncertbalhék miatt kíséri figyelemmel.

Az örmény bevándorlókból alakult amerikai, pontosabban Los Angeles-i System of a Down ezen kevesek közé tartozik.
Valódi underground bandaként kezdte pályafutását, de a megalkuvást nem ismerő, határozott politikai nézetekkel rendelkező tagok eltökéltségének és tehetségének köszönhetően egy-két év alatt a világ metálosabb felének élvonalába küzdötte magát.

Negyvenmillió eladott lemez, több világkörüli turné, a tagok érdekes és eredeti mellékprojektjei, szólóalbumai – a SOAD úgy száguld, akár egy fékezhetetlen musztáng.

Az újságíróként, és a Kerrang! magazin szerkesztőjeként dolgozó Ben Myers a kezdetektől fogva figyelemmel kísérte a SOAD tevékenységét, már akkor interjúkat készített a tagokkal, amikor még senki sem hitte el, hogy a kaliforniai, örmény származású metálrajongó fiatalokon kívül bárkihez eljut ez a szaggatott, kemény, időként art rockosnak ható, időnként folkosan szóló, a műfaj határait feszegető, de mindig azon belül maradó zene.

Szakavatottan szedte kronológiai sorrendbe a SOAD történetének eseményszilánkjait, a bandával foglalkozó újságcikkeket, rendőrségi és titkosszolgálati jelentéseket; valódi profiként bírta rá Serj Tankiant és társait, hogy olyan részletekről, eseményekről is beszéljenek, amelyekről eddig a zenekar legfanatikusabb rajongói sem hallottak.

Megismerhetjük a sajátos SOAD-marketing fogásait, a banda fel- és befutásának sztoriját, a turnékalandokat; megismerhetjük annak a „majdnem-forradalom”-nak a hiteles történetét, amelyet a banda egy ingyenes, szabadtéri koncertje során robbantott ki Los Angelesben; a zenészek véleményt mondanak az USA politikájáról, a drogokról, a csajokról, a rock and rollról, a művészetekről, az örmény holokausztról, és arról az őrült világról, ahol az Irakban harcoló amerikai katonák a SOAD zenéjével pörgetik fel magukat az akcióra, amelynek során elfogják az egyik SOAD-tag örmény, de történetesen Irakban élő rokonait.

Jól megírt, precízen megszerkesztett, izgalmas, olvasmányos könyv egy őszinte, határozott célok felé törő metalbandáról mindazoknak, akik az előre gyártott gondolatoknál valamivel többre vágynak.


Egy részlet:

A terv egyszerű volt: a Vynyl night clubbal szemközt, a Hollywood Boulevard mellett lefoglalnak egy üres parkolót, és 2001. szeptember 3-án, hétfőn megtartják a koncertet. Az eseményt Los Angeles legfontosabb alternatív rádióállomása, a KRQQ reklámozta. Eljönnek az emberek, a banda délután ötkor játszani kezd, aztán mindenki boldogan térhet haza.

Sajnos a dolog nem egészen így alakult.

A rajongók korán érkeztek – és egyre csak jöttek. A parkolóban hamarosan óriási tömeg gyűlt össze, rendőrségi becslés szerint legalább 3500 ember. Több ezren a parkoló területén kívül rekedtek. Az emberek nekifeszültek a tömeget a színpadtól elválasztó korlátnak. A fokozott rendőri jelenlét növelte a feszültséget; a rendőrök nekiláttak, hogy szétoszlassák a parkolón kívül összegyűlt tömeget. A backstage-ben a banda idegesen figyelte a fejleményeket – nem utolsó sorban azért, mert a színpadon már ott volt a vadonatúj felszerelés, amelyet be akartak járatni a soron következő amerikai turné előtt.

„A Tama készített nekem egy új szerelést – mondta el John büszkén egy arrajáró riporternek. – Úgy hét, talán nyolc hónappal ezelőtt elmagyaráztam, hogy egy olyan szerelést szeretnék, ami úgy néz ki, mint az 1970-es években használtak. Gyönyörű, boldog vagyok, hogy ezen játszhatom. Ez lesz az első koncert, amikor ezen fogok játszani.”

Legalábbis így tervezte…

Néhány perccel később eljutott a backstage-be a hír, hogy a helyzet kezd potenciálisan veszélyessé válni, és hogy a banda talán akkor cselekedne helyesen, ha lemondaná a fellépést.

„Láttátok, mi van odakint? – kérdezte John, feledve a vadonatúj, csillogó dobszerelést. – Kész diliház. Szeretném biztosan tudni, hogy a barátaim és a családom tagjai jól vannak, most inkább miattuk aggódom, nem igazán érdekel, hogy játsszak.”

Serj és David Benveniste elmagyarázta a hatóságnak, hogy a kialakult helyzetben veszélyesebb lenne nem fellépni. A rendőrök és a rohamosztagosok elfoglalták az emberekkel zsúfolásig megtelt parkoló stratégiailag fontos pontjait. A rendőröknek nem igazán tetszett, hogy erre a zajos, fura külsejű csürhére kell pazarolniuk a drága idejüket, amikor a város más pontjain fontosabb dolguk is lenne, mint heavy metalos idiótákat pesztrálni. A rajongók ezzel szemben nem akarták, hogy a fegyveres fánzabálók elrontsák a szórakozásukat. A feszültség tapintható volt, a tömeg hullámzott és örvénylett, türelmetlenül várta, hogy a banda bemutassa végre az anyagot, amin két teljes éven keresztül dolgozott.

Pár perccel később a hangszórókból elődördültek a bejelentés szavai: „Biztonsági okok miatt a koncertet törölték. A tűzoltóparancsnok veszélyesnek minősítette a helyszínt. Mindenkit kérünk, gyorsan és nyugodtan távozzon!”

Ez így nagyjából rendben is lett volna, de a rendőrök fenyegető jelenléte és a koncert lemondásának állítólagos oka valahogy nem passzolt össze – legalábbi így gondolták a rajongók, akik már órák óta arra vártak, hogy láthassák Amerika legizgalmasabb és legprovokatívabb rock ’n’ roll bandáját. Az ő bűnük csupán annyi volt, hogy sokan gyűltek össze, de mi ebben a baj? Elvégre ez egy rock koncert! Mire számítottak a hatóságok, amikor kiadták az engedélyeket? Amikor a színpadról lekerült az együttes molinója – ez volt a legbiztosabb jele annak, hogy a koncertet tényleg nem tartják meg -, a rajongók dühösen reagáltak: széttörték a korlátokat, felözönlöttek a színpadra, és bedöntötték a hangfal-tornyokat a tömegbe.

A rendőrök határozottan léptek fel: könnygázt fújta a tömegbe, és megpróbálták elzavarni a félmeztelen, köveket hajigáló, palackokat szorongató tinédzsereket, akik éppen azzal voltak elfoglalva, hogy apró darabokra törjék a színpadon található felszerelést. Különös reakció, mivel minden a zenekaré volt. De az ilyen felfordulások során ritkán lehet logikus cselekményeket látni; ilyen helyzetekben előbújik az emberből a normális esetben mély álmot alvó állít.

Tipikus „mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás?” helyzet állt elő. Ki indította el a lavinát? A felpörgött rajongók, vagy a dühös rendőrök? Ez nem sokat számított. Los Angelesben, ahol óriási a gazdagok és szegények között tátongó szakadék, ahol hírhedten keménykezű és rasszista rendőrök dolgoznak, nem ritkák az ilyen felfordulások – gondoljunk az 1942-es „jampecruhás” lázadásra, az 1965-ben, a Watts projektek miatt bekövetkezett hatnapos felfordulásra, vagy az 1992-ben, Rodney King megverését követő forrongásra, esetleg a szimpla punk rockos balhékra, amelyek rendszeresen kirobbannak az olyan helyi zenekarok koncertjein, mint a Black Flag, a Germs és a Suicidal Tendencies.

Hála istennek, ezúttal nem történtek tragédiák, az egész éppen olyan gyorsan véget ért, ahogy elkezdődött. az LA Times szerint összesen százhatvan rendőrt vezényeltek ki a tömeg szétoszlatására. Hat embert tartóztattak le, sokan kisebb sérüléseket szenvedtek.

A minilázadás miatt a banda lemondta a másnapra, az egyik közeli lemezboltba szervezett dedikálást. Odalett a teljes turnéfelszerelés, megsemmisültek a gitárok, a basszusok, az erősítők – és John vadonatúj, kifejezetten az ő számára épített dobfelszerelése is, amely valószínűleg felkerülhetne a történelem legrövidebb ideig használt hangszereit felsoroló lista élére. Hónapokig tartott az elkészítése, csupán perceket vett igénybe az elpusztítása. A környékbeli ingatlanokban esett károk összegét harmincezer dollárra becsülték. Azok, akik már megjelenés előtt hallhatták az album anyagát, a valóságban láthatták azt, amiről bizonyos dalok (például a *Deer Dance**) szövegei szólnak: a rohamrendőrök sorfalait, a gumilövedékek felhőit; láthatták, hogyan próbálja lekövetni az élet a művészetet.

RomantiKArma

Találkoztam valakivel, akit már vagy… nagyon sok éve nem láttam. Nem is tudom. 19-20? Nem, ez így nem igaz, mert egyszer, kb. 10 éve véletlenül, kb. fél percre összefutottunk, de akkor nem igazán foglalkoztunk egymással – mindketten a gyerekünket vártuk a pályaudvaron, éppen táborból jöttek vissza, véletlenül ugyanazzal a vonattal.

Találkoztam vele, és leképzeltem az arcáról az éveket, és ugyanazt az embert láttam, akit annak idején ismertem. Változott, persze, velem együtt ő is benne van abban a felnőtt-létben, amit valamikor régen el sem tudtunk képzelni. Velem együtt már ő is megszokta ezt az élet nevű dolgot, amit annak idején jobbára a pályán kívülről bámultunk.

Valamikor régen nagyon sokat jelentettünk egymásnak. Nagyon, nagyon sokat, de aztán vége lett – és jó is így, ennek így kellett történnie, mert azóta kiderült, számára is és számomra is, hogy nekem nem őt, neki nem engem rendelt az ég, a sors, a karma, a franc se tudja micsoda. Vagy kicsoda. Nem vele éltem végig az elmúlt 24-25 évet, hanem olyasvalakivel, aki…

Ha hinnék a reinkarnációban, azt mondanám: az, aki már 25. éve a társam, barátom (she’s my angel, my lover, my only friend), de olyan Forrest Gumposan (borsó + a héja), szóval vele nem ez az első közös életünk, már korábban is együtt voltunk, és mindig is egymást kerestük a nekünk kiszabatott szamszára-epizódokban, de még a köztes-bardo-létben is, meg mindenütt… Mert nem létezik, vagy ha mégis, akkor meglepő, hogy egyetlen életben ennyire… Ennyire egymás részeivé tudjunk válni, ennyire ne bírjunk létezni a másik nélkül.

RomantiKarma…

Szóval, találkoztam azzal, akinek az arcáról le kellett képzelnem az éveket (könnyen ment), és örültem neki, és közben annak is örültem, hogy nem maradtunk együtt, mert ha történetesen nem válunk szét, akkor… Akkor nem tudom, mi lenne. Akkor talán, tudat fölött/alatt még mindig azt keresném, akit azóta megtaláltam. És ő is valami ilyesmit tenne.

Sajnálom, hogy azok között, akiket ismerek, kevesen vannak így. Nem sok olyan ember van körülöttem, aki úgy érzi, hogy igen, van valaki mellette, aki feltétel nélkül szereti őt, akiben megbízhat, aki nélkül tényleg nem sok mindennek lenne értelme. Sajnálom azokat a borsókat, akik nem találják meg a héjukat. Szánalmasnak tartom azokat, akik még csak nem is keresik. Undorítónak tartom azokat, akik szerint ez az egész nem fontos. Mert ennél nem sok fontosabb dolog létezik.

Attól, akit nem nekem szánt az ég, nagyon sokat kaptam, és nagyon sokat tanultam. És fordítva. A másik hatására mindkettőnkben lett egy standard: ez alá nem, minimum ilyen legyen, vagy jobb, de rosszabb sohasem. Tartás. Igény. Elvárások. Álmok, amiket valóra lehet váltani. Ha nem egymással, hát mással.

Valaki azt kérdezte tőlem, örökké tartanak-e a kamaszkori szerelmek, a diákszerelmek. Nem. Vagy csak ritkán. Általában megszűnnek, de a hatásuk állandó marad. A valódi szerelmektől az ember kap valami… örökre szóló dolgot. A vonzalom elmúlik, az ember változik – a 25 évvel ezelőtti én már pontosan 25 éve halott, az, aki most vagyok, a régi énnel már rég nem azonos. De a 25 évvel ezelőtti tapasztalás, ha valóban értékes, tovább él, mint az aktuális én. Testünk múlandó, tapasztalásunk örök.

Én meg szentimentális vagyok (vagy csak kurva fáradt, már megint nem aludtam vagy másfél napja), de nem gond, ez is belefér a rock and rollba.
Nem, ez nem is szentimentalizmus, inkább olyan hangulat, mint a Riverside „Anno Domini High Definition” c. 2009-es albumán a „Hyperactive” c. dalé.

Agyak a tartályban

Ha valaki azt hiszi, hogy az, amit a Mátrix c. filmben látott, nagyon eredeti dolog, annak figyelmébe ajánlom az alábbi írást, ami pár évvel a Mátrix előtt született. Kissé kuszán - szürreálisan - indul, de érdekes. Igen, ehhez is van némi közöm :)



Cél



Munkahelye, a greenville-i erőmű robbanása során Tom Berkley elvesztette az eszméletét.
Végtelennek tűnő idő múlva mintha álmot látott volna. Valaki eltávolított az arcáról egy szorosan tapadó gumiszemüveget, és elszállította egy fekete mentőkocsival.
Amikor felébredt a város szélén, egy útszáli padon találta magát. Kábult volt és zavarodott, képtelen lett volna megmondani, milyen nap van. Bizonytalanul eltűnődött és arra gondolt, hogy neki valahol máshol kellene lennie. Fájt a feje. A szeme is sajgott, mintha bántotta volna a nappali fény. Cipje - bár semmiképpen nem lehetett új - ismeretlennek tűnt.
Alaposabban szemügyre vette magát. A ruháit sem ismerte.
Valami nem stimmelt.
A memóriájából mintha egész részek hiányoztak volna. Nem tudott visszaemlékzni arra, hogy hol lakik, és hogy van-e családja.
Talán ha bemegy a városba, esetleg… Igen. Ha látni fogja az ismerős helyeket, talán visszatér az emlékezete.
Bizonytalanul feállt és elindult a város határát jelző tábla felé.
Mély csend vette körül. Nem hallott madárcsicsergést, nem hallotta a járművek zajait, a város mormogását. Nem hallotta a léptei koppanását a betonon.
Megsüketültem?, töprengett.
A táblához ért. Felnézett rá, elolvasta a szöveget és…
Meghökkent.
Ezen eddig valami más szöveg volt! Megrázta a fejét. Igen. Szabványszöveg, majdnem minden kisváros határában ilyennel üdvözlik az érkezőket.

Üdvözöljük Greenville-ben. Kérjük hajtson óvatosan!

Még egyszer felpillantott a táblára, amelyen most csak egyetlen szó állt:

MARGINBURG

Tom tanácstalanul megvakarta a fejét. Idegesen elhúzta a száját. A környék ismerős volt, akár a Bibliára is megesküdött volna, hogy Greenville keleti bejáratánál áll. Tudomása szerint ezer mérföldes körzetben egyetlen várost sem neveztek Marginburgnak. Vagy megváltoztatták Greenville nevét az elmúlt pár napban, vagy valami őrült szórakozik gyermeteg viccekkel. Más lehetőségre gondolni sem tudott.
Ahogy a főutca csillogó kirakatú, frissen festett portálú üzleteihez ért, ahogy végigment a széles járdán, a csíkos vászon napernyők alatt, ahogy közeledett a falakra kiragasztott színes plakátokhoz, valami megmagyarázhatatlan, de határozottan kellemetlen érzés vett rajta erőt. Az épületek nagyjából olyanok voltak, mint mindig - mint az emlékeiben. A gyógyszertár, a bank, a hentesbolt, a vegytisztító: mind a megszokott heléyn állt. A környék azonban olyan volt…
Akár egy szürrealista álom, gondolta.
A napernyők széles csíkjai fenyegetőnek tűntek. Az árnyékok feketébbek voltak, különös, eszelős arabeszkekre emlékeztettek. A perspektívában volt valami valószerűtlen. Tom úgy érezte, mintha a tér minden vonala egy pontban futna össze.
Úgy érezte, az utca hamarosan valami szörnyű tragédia színhelye lesz.
A városháza homlokzatán az óra lapjain római számok helyett különböző szimbólumok voltak: hal, kard, kentaur, páncél, egy gabonakéve, bohóc, egy zulu harcos, egy homokóra, disznó… A többi rajzot Tom nem látta tisztán. A szupermarket és a tűzoltóság épülete a régi helyén volt, de minden más megváltozott. A bank és a fodrászat között egy gyümölcsbolt emelkedett. A járdasziget közepén egy szökőkút működött. A város nyugati részén egy óriási, jellegtelen épület állt. Tom még sosem látta.
Zavaró volt a város üressége. Ebben az órában, így délelőtt a járdákon rendes körülmények között emberek nyüzsögtek, az utcákon autók dübörögtek. A sarkokon mskor kisfiúk mókáztak, a házfalakhoz támaszkodó nagyfiúk a lányokat bámulták. Máskor az emberek vásárolgattak, kutyát sétáltattak,ablakot pucoltak, a barátaikkal, a szomszédaikkal beszélgettek.
Máskor igen - most azonban…
Az utakon egyetlen járművet sem lehetett látni. Az emberek is eltűntek, a járdán csak egy bohócformájú alak toporgott. Bő, alaktalan ruhát viselt, és élénken hadonászott. Mintha egy láthatatlan zenekart vezényelt volna.
Tom Berkley az elmúlt harminc perc alatt annyi furcsaságot élt át, hogy már nem félt a további meglepetésektől. Kell lennie valamilyen logikus magyarázatnak, gondolta. Megpróbálta áttekinteni a helyzetet. Lehet, hogy az erőmű robbanása során megsérültek az érzékszervei? Esetlegaz agyával történt valami? Vagy talán kómába zuhant, és olyan hosszú idő telt el a baleset óta, hogy közben minden megváltozott a városban?
Mi van az emberekkel? Hová lettek?
Elhatározta, hogy jobb híján a bohóctól fogja megkérdezni. Mielőtt lelépett a járdáról szokás szerint szétnézett. Egyetlen autót sem látott. Az aszfaltúton halkan koppantak a lépései. A néma városban még ez a nesz is erős zajnak tűnt - mintha egy óriás sétálgatott volna egy üres katedrálisban.
A bohócformájú ember őrültnek látszott. A karja, a lába, a feje szüntelenül mozgott. Az ajka, az orra és a füle mintha túlságosan nagy lett volna a fejéhez képest. A komplett idióták önelégültségével vigyorgott. Talán, gondolta Tom Berkley, valamikor ő is képes volt beilleszkedni a környezetébe, de valami lerombolta a józanságát, idegronccsá, mókás bolonddá változtatta, aki többé képtelen szembenézni a valós világgal.
A valós világgal? Egyáltalán mi valóságos ebben a világban? Tom megrázta a fejét és megszólította a bohócot.
A zavaros hablatyolásból csak annyit sikerült felfognia, hogy a fickót Pulchernek hívják.
- Mi ez az egész? Mi történt? Mi van itt?
- Itt? Mindenféle - válaszolta Pulcher. - Az antilopok a cellában. Az Alvó Mosónő. A fel és alá járó liftek. A Tarka Rekettyés Kalózai. És persze itt vannak azok is, akik félnek.
Tom megcsóválta a fejét. Elhatározta, valami olyasmit kérdez, amire egyértelműbb választ lehet adni.
- Milyen nap van ma?
- Nap? - Pulcher abbahagyta a hadonászást, és megdörzsölte vörös lapátfülét. - Lássuk csak! Tilly, a Szélmalomlány hamarosan megérkezik. Az Afrikai Nagyúr az alacsonyabb fokozatban van… Nem kíváncsi inkább a dátumra?
- Rendben. Hányadika van?
Pulcher a mellenye zsebéhez nyúlt, előhúzott egy rikító színű nyakkendőt, és alaposan szemügyre vette. Tom látta, a nyakkendő egyik felén ugyanazok az ábrák díszelegnek, amelyeket a városháza óráján már látott.
Pulcher sokáig számolgatott, az ujjait is igénybe vette a művelet elvégzéséhez.
- Ma oktaéder 35.-e van.
- Köszönöm szépen.
Tom fejcsóválva átment az üzletsorhoz. Már kezdte megszokni a furcsa fényhatásokat, a színeket, a különös perspektívákat, de hirtelen új, kellemetlen érzés vett rajta erőt. Összeszorult a gyomra. Magányosnak, eltévelyedettnek érezte magát.
Alig tett meg ötven métert, éppen a Tekefürdő elnevezésű épület mellett lépkedett, amikor Pulcher utolérte. A bohóc kacsázó léptekkel, csoszogva futott utána, néhány lépésenként megállt, hogy feljebb rántsa a nadrágját.
- Akarja, hogy megmutassam a várost? - kérdezte. - Vagy most maga van soron, hogy megmutassa nekem?
- Én még csak most érkeztem - mondta Tom Berkley bizonytalanul. Dühös volt; a bohóc értelmesnek tűnő kérdését egy illogikus követte.
Tom Berkley továbbment.
Pulcher követte.
- Ebben az esetben jobb lesz, ha maga vezet - mondta izgatottan. - Maga több mindent észrevehet, mint én. - Felnézett. Tom követte a pillantását.
Csak ekkor fedezte fel, hogy az ég egy fele kék, a másik pedig óriási újságlapokból áll. A kék térfélen néhány fehér felhő lebegett. A napon nem lehetett látni; fentről ezüstös fény ömlött a világra.
Tom elfordította a fejét, és nagyobbakat lépett. Remélte, hogy így megszabadulhat Pulchertől. Ha korábban nézet volna fel az égre, valószínűleg szívrohamot kap, de a rengeteg furcsaság, amit megtapasztalt lélekben felkészítette a megrázkódtatásra.
Valami viszonylag normális helyre akart jutni, hogy alaposan átgondolhassa a dolgokat. Meg volt győződve arról, hogy van valami racionális magyarázata annak, ami vele történik. Létezik magyarázat, csak rá kell jönnöm mi az!
A főutcáról befordult egy macskaköves sikátorba. Ismerős volt számára a hely, de ugyanakkor valószínűtlen és idegen is. Majdnem minden nap elhaladt erre, sokszor látta ezt a kis utcát, de már évek óta nem ment végig rajta. Ha jól emlékszem… Felgyorsította a lépteit. Emlékei szerint az utcácska egy alagúton és három árkádsoron át elhaladt valami veteményeskert mellett, aztán átszelte azt a rétet, aminek a közepén a patak folyt.
Régóta nem járt már erre, de a patakra határozottan emlékezett. Miközben megpróbálta lehagyni Pulchert a lelki szemei előtt megjelentek a nagy, mohos kövek, amelyeken lépkedve át lehetett jutni a túlsó partra, az ágaikat a vízbe lógató, búsan álldogáló fűzfákhoz. A rét másik végében sűrű galagonyabozót volt. A bozót előtt nem sokkal egy fákkal szegélyezett ösvényen el lehetett jutni egy lépcsősorhoz. Valamikor régen, még gyerekkorában, az egyik nyáron sokszor játszott ezen a réten. Mindig fel akart menni a lépcsőkön, kíváncsi volt, hova vezetnek. Sosem volt elég bátorsága a dologhoz.
Befordult a sarkon. Biztosra vette, hogy meglátja az alagutat, de…
Az alagútnak nyoma sem volt, és eltűntek a tetején végigfutó vasúti sínek is.
A macskaköves sikátor zsáktuca volt, aminek a végében a már korábban felfedezett hatalmas, jellegtelen épület fala magaslott.
Pulcher nem követte, megállt a sikátor bejáratánál, a falnak támaszkodott. Nem szólalt meg, de a gumiszerű arca elárulta, mire gondol: Én tudtam előre, szólhattam volna, ha megkérdi…
A bohóc a sikátor végében magasló falra mutatott.
- Máris vissza akar menni? Különben itt nincs semmiféle bejárat. Az Ablaktaln Háznak csak egyetlen kapuja van. Az Afrikai Nagyúr majd megmondja, hol találja. Én még sosem voltam odabent. Egy nap talán majd arra ébredek, hogy a fejem egy horgon van. De az is lehet, hogy sosem kerül oda… Ki tudja? Minden igaz, minden hazugság. Ilyen a világ!
- Megkérhetném, hogy beszéljen értelmesebben? - kérdezte Tom. - Mi az az "ablaktalan ház"? Hol vagyok? Mit keresek itt?
Valahol megszólalt egy harang.
Aztán elhallgatott.
Pulcher félehajtotta a fejét, hallgatózott.
- Az az Ablaktalan Ház - mondta. A sikátor végében magasló falra mutatott, de közben olyan arcot vágott, mintha még mindig a harangszót figyelné. - A többiek ott vannak. Mind ott vannak. Egyszer-egyszer elereszenek valakit. Tudja miért? Azért, hogy Marginburgban megmaradjanak a számok. De azok, akik kijönnek általában rögtön vissza is mennek. Különösen akkor, ha a Kalózok tombolnak.
- Úgy érti… - Tom megköszörülte a torkát. - Úgy érti, hogy én egyszer már voltam az Ablaktalan Házban?
Pulcher elhúzta a száját, megvonta a vállát, és szórakozottan simogatni kezdte a mellényét.
- Igen. Onnan jöttek mindannyian. Kivéve az olyan hivatásosokat, mint Tilly, a Nagyúr, az Iker Óriások, meg a többi. Magát különben még sosem láttam.
Tom úgy látta, a városban csak két élőlény tartózkodott: Pulcher és ő. Rájött, két lehetősége van: vagy magányosan kóborol, vagy a bohóc mellett marad.
Döntött. Elhatározta, Pulcherrel marad, legalábbis egy ideig, mondjuk addig, amíg rájön valamire a helyzettel kapcsolatban, és találkozik a többiekkel, akik minduntalan felmerültek a bohóc összefüggéstelen, mindent homályosabbá változtató magyarázataiban.
Minden zavaros volt, de...
Az elmúlt néhány óra alatt a logikai fogalmak megváltoztak, ám a legutolsó pár magyarázatnak mintha mégis lett volna némi értelme. Tomnak eszébe jutott a régi logikatanára, és elmerengett, ő vajon mit tenne az adott szituációban, amikor a gondolkodás törvényei érvénytelennek tűnnek.
- Ez a város Greenville vagy Marginburg? - kérdezte a bohóctól, miközben átmentek az utcán, és elindultak a postahivatal meg a vegytisztító közötti boltok irányába.
Mielőtt válaszolt Pulcher újra megnézte a nyakkendőjét.
- Marginburg a végtelen, ahol a párhuzamosok találkoznak. Ez annak a gyárnak a hátulja, ahol elkészítik a mintát. Magának a gyárnak nincs látható alakja… Azt hiszem, így van. De én nem sokat tudok ezekről a dolgokról. Inkább az Afrikai Nagyurat kellene megkérdeznie. Ő majd elmondja magának.
- Az a leghőbb vágyam, hogy visszajussak Greenville-be - mondta Tom.
- Mármint az Álomvárosba?
A harang ismét megkondult, de Pulcher most mintha észre sem vette volna.
- Álomváros? Ez a név inkább erre a helyre illik - mondta Tom. - Egyfolytában úgy érzem, mintha egy rémálomban mozognék. Még soha… - Ahogy menet közben bepillantott a hentesbolt kirakatán döbbenten elhallgatott.
Az üzletben egy rúdra vashorgokra tűzött emberi fejeket akasztottak. Egy kék, fűzfalevéllel bélelt tálban egy hajas-szakállas, petrezselyemmel díszített fej hevert.
- Szentséges úristen! Maguk kannibálok?
Pulcher megrázta a fejét. Idegesen benézett a boltba.
- Nem! Csak éppen megesszük a saját fajtánkat…
Tom rosszul lett. Félt. Gyorsan ellépett az iszonyatos kirakat közeléből.
Sebes léptekkel haladtak tovább az üzletek, a néhány lakóház előtt. Tom egy ideig nem mert benézni a kirakatokon. A vágy, hogy visszatérjen Greenville-be és a normalitáshoz, már majdnam megőrjítette. Fogalma sem volt arról, hogy meddig kell még ezen a helyen lődörögnie. Minél több dolgot fedezett fel, Marginburg annál kevésbé volt vonzó a számára. A hátborzongatóan szürreális égbolt, a bohóc, az az otromba, gigantikus épület, a fények, az egymás felé tartó vonalak... És mintha ez nem lenne éppen elég, már attól is tartania kellett, hogy a benszülött kannibálok esetleg megtámadják.
Nem ártana valami fegyvert szerezni…
Ahogy körbenézett, hogy keressen valamit, amit fegyverként, bunkóként vagy tőrként használhatna, Pulcher boldog vigyorral az arcán eléje állt. Tom nyugtalanul félretolta a bohócot. Milyen ember lehet az, aki ilyen környezetben él? Ahhoz, hogy egy kannibáltársadalomban életben maradjon szívósnak kell lennie…
Pulcher az egyik kirakatra mutatott. Tom egyetlen tárgyat látott az üveg mögött álló, vörös posztóval letakart asztalon. Pár percig döbbenten bámulta a saját gyermekkori képét.
A fotón hétéves lehetett. Nem emlékezett a fényképezésre, de ezt a képet már többször látta a családja idősebb tagjainál. Elképzelni sem tudta, hogy mit kereshet egy marginburgi kirakatban.
A látvány, ahogy a kép ott állt azon a vörös posztóval letakart bambuszasztalon… Valamennyi élménye közül ez volt a legnyugtalanítóbb. Ez azt mutatja, hogy léteznie kell egy olyan kozmikus értéknek, aminek a létéről eddig fogalmam sem volt.…
Pulcher egy darabig nyugodtan nézegette a fényképet, aztán hirtelen a bolt ajtajához lépett, lenyomta a kilincset, vidáman odabólintott Tomnak, és intett neki, lépjen be vele.
Az ajtó poros volt és kopott, a szaga akár a napégette fenyődeszkáké. Tom úgy érezte, a belépéstől való vonakodása összefüggésben áll azzal, hogy a hely valahogy ismerősnek tűnik a számára.
Mintha a régi élete személyes titkait őrizték volna itt; azokat a titkokat, amelyekről ő már régen megfeledkezett, amelyekre nem is igen akart visszaemlékezni.
- Nem akar visszatérni az Álomvárosba? - tudakolta Pulcher.
- Greenville-be?
Pulcher megvonta a vállát és kimutatott az ajtón.
- Az Afrikai Nagyúr az Alacsonyabb Fokozatban van.
Ahogy átlépett a küszöbön Tom érezte, a lába előre és lefelé csúszik. Megkapaszkodott, megragadott egy mozgó korlátott. Eltartott pár másodpercig míg rájött, hogy egy mozgólépcsőn áll. Az ajtó tompa puffanással becsapódott mögötte Pulcher vidám rikoltozással, bő ruháját suhogtatva csatlakozott hozzá.
Tom nem próbált visszafordulni. Amióta elhagyta a város határában álló táblát most először érezte úgy, hogy halad valami felé. Eddig csak sodródott, de most mintha lett volna valami célja. Megnyugodott, de még nem tudta, kinek a céljait szolgálja a lépcső.
Észre vette, hogy az övével párhozamosan egy másik lépcső is működik. Az ellenkező irányba haladt, és pontosan olyan volt, amilyennek egy mozgólépcsőnek lennie kellett. A normalitás látványa tovább fokozta Tom nyugalmát.
A másik lépcsőn hirtelen alakok tűntek fel. Ahogy megjelentek Tom újra úgy érezte, valami eszelős álomba csöppent.
A felfelé haladó lépcsőn három páncél állt. A vasruhák előtt sűrű köd kavargott. Tom, ahogy közelebb ért a különös csoporthoz, megpillantotta a ködfelhő közepén ácsorgó idősebb nőt.
- Ah! - kiáltott fel Pulcher izgatottan. - Az Alvó Mosónő! Ez lehet, hogy jó jel. De lehet, hogy rossz.
Az Alvó Mosónő és a három páncélruha elhaladt Tom mellett.
A felfelé tartó lépcső aljában fekete felhő gomolygott. Metsző csikorgás hallatszott. Morgások. Mély torokhangok… Valami felfelé mászott. Tom hiába erőltette a szemét, a felhő miatt nem látta morgó-csikorgó lény formáját, képtelen volt megállapítani a méreteit.
Úgy tíz másodperccel később szétoszlott a köd. A másik mozgólépcsőn egy négyszet alakú fehér faasztal emelkedett felfelé. Az asztal közepéből egy hosszú, ívelt pengéjű, ékkövekkel díszített markolatú kard állt ki. A falap mintha vérzett volna…Tom hosszan nézett a sebzett asztal után. A vér lecsorgott a lépcsőfokokon.
Tom a bohócra nézett. Ha már nem magyaráz meg semmit, legalább fűzzön valami megjegyzést ehhez az őrültséghez!
Pulcher előre mutatott.
- Itt jön Tilly, a Szélmalomlány! - mondta olyan elcsukló hangon, mintha valami szörnyűségre kellene számítani.
Tilly anyaszült meztelenül állt a mozgólépcsőn. A jó húsban lévő szépség egy pálcára tűzött játék szélmalmot tartott a kezében. Ahogy a lépcső haladt a lapátok gyorsan forogtak. Tilly haja uszályként lebegett a feje mögött - mintha a malma szélvihart kavart volna.
Tom döbbenten meredt rá.
Tillyben a legfurcsább az arca, vagyis inkább arckifejezése volt: ostoba vidámságot sugárzott. Egyszer sem fordította a fejét a férfi felé, a forgó mini-szélmalomra meredt.
Pulcher. Az Alvó Mosónő. Tilly… Az extrém környezethez való alkalmazkodás jó példái. Talán az a természet törvénye, hogy meg kell őrülnünk, ha életben akarunk maradni egy bolond világban?
Mielőtt a lépcső aljába ért Tom látott meg egy hatalmas, a hátsó lábain egyensúlyozó, keménykalapot viselő disznót. Éppen csak egy pillantást vetett az elegáns tartású állatra - már alig várta, hogy megérkezzen oda, ahová menni kellett, hogy találkozzon a rejtélyes Afrikai Nagyúrral.
A lépcső aljában egy hatalmas ketrec állt, amelyben két teljesen egyform óriás egy taposómalmot működtetett. Ez a malom szolgáltatta a lépcsők meghajtásához az energiát. Az Ikeróriások egymás mellett álltak, szaporán emelgették a lábaikat. Izmos testükön verítékréteg csillogott. Járás közben úgy meredtek előre, mintha egy egyenes országúton lépegetnének.
- Jöjjön! - Pulcher megragadta Tom karját. - Menjünk, nézzük meg Őfelségét! Már majdnem hal óra van.
Az Afrikai Nagyúr alacsony, vézna kis néger fickó volt. Egy asztal mellett ült, és sakkozott. Egyedül.
- Bocsánat, egy pillanat! - mondta amikor Pulcher bevezette hozzá Tomot. Barna, enyhén véreres szemével látogatójára pillantott. Madárcsontú kezét a sakktáblára tette, aztán rövid habozás után felemelte az egyik fehér gyalogot. - Kérem, ne tartson udvariatlannak - mondta Tomnak. - Meg kell értenie, nagyon szűkre szabott az időm. Talán ha egyetlen kérdésbe foglalná össze a problémáit, megkaphatná a legkielégítőbb választ.
Tom elgondolkozott.
- Mi folyik itt? - kérdezte végül.
Az Afrikai Nagyúr elmosolyodott. Fehér fogsorában két helyen aranytömés villogott. Jobb kezével a sakktábla felé intett.
- Ahogy láthatja: egy szokványos sakkjátszma. A sötét nyitott Steinitzzel és…
- Nem, úgy értem, hogy ott fent. A világban. Marginburgban. Vagy Greenville-ben. A név nem számít. Minden... őrültségnek tűnik odafent. Mi történt a greenville-i erőművel? És mi lett azzal a kis alagúttal, amin keresztül át lehetett jutni a vasúti híd alatt? Amin keresztül ki lehett jutni arra a rétre? - Kis szünetet tartott. - Azt hiszem, itt semminek sincs értelme…
Az Afrikai Nagyúr néhány pillanatig eltöprengett Tom kérdésein, majd felemelte a sötét királynőt és így szólt:
- Van egy tökéletesen helytálló érv, amellyel bebizonyíthatjuk Isten létezését. És van egy másik arra, hogy bebizonyítsuk: Isten nem létezik. Tehát Isten létezik, és ugyanakkor nem létezik. Ez a megállapítás minden más egyébre is igaz. Csak az Álomvilágban lehet igaz valami úgy, hogy az ellenkezője hamis legyen. Nos, ez a válasz megoldja a problémáját?
Tom látta, hogy a fekete királynő az Afrikai Nagyúr kezében hirtelen fehérre változik. Elgondolkodott. Vajon hogy csinálta?
- Nem. Nem! De már lemondtam arról, hogy bárminek megtudjam az értelmét. Megmondaná, hogy jutok el Greenville-be?
Az Afrikai Nagyúr visszatette a táblára a közben sötétté változott királynőt, és előrébb tolta az egyik fekete gyalogot.
- A Fantock Boulevard végén lévő ajtón, az Egyetlen Ajtón keresztül menjen be az Ablaktalan Házba, és kérjen egy szemüveget a Robottól.
Az Afrikai Nagyúr a sakktáblára koncentrált. Pulcher oldalba bökte Tomot, és egy bólintással jelezte neki, hogy a kihallgatás véget ért.
Kisiettek a Nagyúr szobájából, és beszálltak egy liftbe. A fülkében már ott állt az Alvó Mosónő és a Kalapos Disznó. Egyikük sem nézett Tomra, Pulchert sem méltatták figyelemre.
Az ajtó becsukódott. A lift elindult lefelé.
- Jó irányba megyünk? Az Ablaktalan Ház… - motyogta Tom idegesen.
- Pszt! - Pulcher az Alvó Mosónőre mutatott.
A nő álmában integetett. A Kalapos Disznó gőgös közömbösséggel meredt a mennyezetre.
A lift megállt. Az ajtó kinyílt. Pulcher félrehúzta Tomot, tisztelgésre emelte a kezét, és alázatosan maga elé engedte a Kalapos Disznót.
Pulcher is kilépett a fülkéből. Tom követte. Egy félhomályos alagútban álltak.
Elindultak. A csendet csak a lépéseik koppanása törte meg. Pulcher a tőle megszokott módon szökdécselt Tom mellett. A férfi dühös volt; minél hamarabb el akart jutni az Ablaktalan Házba. A legszívesebben futásnak eredt volna, de félt, hogy eltéved az alagútban, és Pulcher nélkül nem találja meg a Fantock Boulevard-t.
Hátulról valami zajt hallott. A nesz pillanatok alatt félelmetes zúgássá erősödött. Mintha egy gyors gép közeledett volna. Pulcher berántotta Tomot az egyik falmélyedésbe. Az utolsó pillanatban tértek ki az ammóniabűzt árasztó, megriadt antilopcsapat útjából.
Ahogy az állatok elhaladtak előttük, Tom észre vette, hogy nem ketten, hanem hárman vannak a mélyedésben. Nem látta, ki az, de hallotta a lény nyugodt légzését. Kinyújtotta a kezét.
Az ujja egy meztelen testhez értek. Egy meztelen nő testéhez…
Valami az arcához ért. Valami, ami kemény volt és forgott. Tom rájött, kinek a vállát tapogatja. Egyre növekvő izgalommal végigsimított Tilly mellén, megérintette a csípőjét és…
Pulcher kitaszította a mélyedésből.
- Gyorsan! Menjünk innen. Jönnek a Kalózok!
- Hová siettek, kedveseim? - kérdezte Tilly, a Szélmalomlány.
- Jöjjön már! - lihegte Pulcher.
- Mi lesz a lánnyal?
- Jöjjön, vagy soha többé nem láthatja az Álomvárost!
Futásnak eredtek. Hátulról üvöltözés és lábdobogás hallatszott. Pulcher egy ideig lépést tartott Tommal, de amikor a férfi felgyorsított pillanatok alatt lemaradt.
Tom megállt és körülnézett. Sehol sem látta a bohócot. Ledobta magáról a kabátját, hogy könnyebben mozoghasson, és tovább rohant. Amikor már biztosra vette, hogy lehagyta a Kalózokat újra megállt. Körbefordult. A levegő mintha forró homokká változott volna a tüdejében. A bokájába éles fájdalom hasított.
Továbbment.
Az alagút ketté ágazott. A tábla szerint az egyik járat a Tollgyárba, a másik a Fantock Boulevard-ra vezetett. Tom mély lélegzetet vett és új erőre kapva felgyorsította a lépteit.
A járat végét egy jellegtelen téglafal zárta le. A falon egy hétköznapinak látszó faajtó fehérlett. Tom bekopogott rajta.
Egy merev mozgású robot nyitotta ki az ajtót. Szótlanul bevezette Tomot egy raktárcsarnokba. Egy érdekes kis szerkezettel méretet vett a fejéről, és a Hetes Dominó feliratú ládából elővett egy szemüveget. A lencséket kemény gumikeretbe ágyazták.
- Azonnal eljuttatunk a helyedre - mondta a Robot kedvesen.
Beléptek az Ablaktalan Ház főcsarnokába. Tom kis híján elájult a látványtól.
A Ház... gigantikus volt. A polcsorok (mintha a világ valamennyi könyvtárának polcait itt gyűjtötték volna össze) minden irányban a végtelenbe nyúltak.
A polcokon könyvek helyett élő testek sorakoztak. Minden testhez egy cső csatlakozott. Minden arcot gumiszemüveg takart.
Tom a döbbenettől elnémulva követte a Robotot. Elhaladtak az egyik polcsor mellett, balra fordultak egy mellékjáratra. Menet közben Tom jól látta és hallotta, hogy az élő embertestek mozognak, mormolnak álmukban. Némelyik izgatottan rángatózott, a legtöbb azonban nyugodtan mosolygott. Kellemes álmot látnak…
Az egyik férfi a polc szélén ülve megpróbálta letépni a testéről a csövet.
- Nemsokára megérkezik Marginburgba - mondta a Robot. Nem állt meg. - Talán azt álmodja, hogy ég a háza, vagy valamilyen baleset történt vele.
A Robot megállt, az egyik polcon lévő üres helyre mutatott.
- Ez a te helyed - mondta kedvesen. - Vedd fel a szemüvegedet és feküdj le.
- És akkor… - Tom nyelt egyet. - Akkor visszajutok a valóságba? - Az arca elé emelte a szemüveget.
- Logikus álmokat fogsz látni. - A Robot körbemutatott a polcokon heverő testeken. - Ez a valóság!
Tom kábultan bámult a Robotra.
- De… Mi a célja ennek az egésznek?
A Robot szelíd, gyakorlott mozdulatokkal felsegítette Tomot a polcára, és feladta rá a szemüveget.
- A cél, kicsim? Azt te úgysem értenéd meg…

Tom Jones

Ehhez a könyvhöz is van némi közöm :)


Cím: Tom Jones a walesi Hang
Szerző: Thomas W. Hook
Isbn: 978-963-259-085-1
Vágott méret: 130mm * 200mm
Gerinc: 12mm
Oldalszám: 184 oldal
Borító: puha fedeles, matt fólia, színes
Bolti ár: 1490 ft

Fülszöveg:

Mai fejjel hihetetlen és furcsa elgondolni azt, hogy volt korszak, amikor Tom Jones még nem tartozott a sztárok közé. A hetvenedik éve felé közeledő énekes közel negyvenöt esztendeje vált közismertté, majd valódi világ­sztárrá. A szegény bányászcsaládból származó walesi fiatalember annak idején az „It’s Not Unusual” című dallal robbant be a köztudatba, és néhány év leforgása alatt – például a „Green Green Grass of Home”-nak, a „Delilah”-nak és a „She’s a Lady”-nek köszönhetően – a legnagyobbak, a legismertebbek közé emelkedett. Folyamatosan jelentek meg a lemezei, a dalai felkerültek a slágerlistákra; koncertezett és saját televíziós műsort vezetett, és közben a Las Vegas-i kaszinók színpadjain is rendszeresen fellépett. Valahogy sikerült átvészelni a nyolcvanas évek diszkós, punkos, glamrockos periódusát, majd az évtized végén a „Kiss” című Prince-dal feldolgozásával, utána pedig tíz­évvel később játszi könnyedséggel, a „Sexbomb”-bal ismét meghódított egy-egy újabb generációt.
„Mások egy bizonyos területen mozognak, én nem. Nem ragadok le ott, ahol kezdtem… Nem akarok mást, csak jó dalokat énekelni.”
Fellépett Johnny Cash, Sammy Davis Jr., Jerry Lee Lewis társaságában, jóval később együtt szerepelt például Wycleaf Jeannel, az Art of Noise-zal és Tori Amosszal, Robbie Williamsszel, albumot készített Jools Hollanddal, utoljára pedig a 24 Hours című albummal örvendeztette meg rajongóit.
Karizmája az évtizedek során nem gyengült – éppúgy megdobogtatja a női szíveket, mint néhány évtizeddel ezelőtt; kisugárzásával mosolyt csal az arcokra, örömöt csepegtet a lelkekbe. Valódi szupersztár, aki valahol mélyen, legbelül még ma is az a walesi jampi, az a ravasz, vidám kópé, aki egykor volt.

HR

Hollywood Rose – Guns N Roses Tribute Band koncert - 2009. október 31. - Wigwam
2009. október 24.

Nem az a jó a HR-ben, ami a többi tribute zenekarban. Persze, ez a csapat is a nagy példakép dalait játssza, és a külsőségekben is van bizonyos hasonlóság a két együttes között, de ezek a zenészek nem próbálnak Axl, Slash stb. fénymásolatként megjelenni, nem próbálják szolgai módon, hangról hangra lekoppintani a „You Could Be Mine”-t, a „14 Years”-t, a „Night Train”-t, meg a többit. A pontossággal itt sincs gond (nem hiszem, hogy sok olyan zenész létezik ebben a hazában, aki náluk precízebben bárki képes lenne előadni a Guns dalait), de a HR tagjai mindegyikbe beleteszik a saját egyéniségüket, a saját lelküket.

Nyáron például, az Orczy kertben volt egy unplugged HR koncert, amin reggae-ben, swingben, bluesban, depeche mode-os technóban adták elő a Guns számokat – és nem, egyik sem hatott paródiának, inkább valami nagyon érdekes stílusgyakorlatnak, valami izgalmas, profi módon megszólaló hang-kísérletnek.

A két frontemberrel (örökmozgó, karizmatikus énekes + virtuóz gitáros), két kősziklával (zordan brummogó basszusgitáros + fémkemény dobos), és két hangszerzsonglőrrel (matek-metálosan precíz ritmusgitáros + kicsit jazzes, kicsit bluesos billentyűs) felálló HR-nek nemrég megjelent egy saját dalokat tartalmazó CD-je (Minimal Design). Ez az anyag is azt bizonyítja, hogy ezek a srácok nem „csupán” arra képesek, hogy egy világsztár dalait játsszák – nekik saját ötleteik is vannak, nem is akármilyenek.

A HR idén elérte a kisiskolás kort: hatéves lett. Sejteni lehet, hogy a Wigwamban megrendezésre kerülő koncerten a tőlük megszokott, lendületes és érdekes módon elő fognak adni jó néhány Guns dalt, és jó néhány saját számot. Számítani lehet arra, hogy ugyanolyan jó hangulatot fognak teremteni, mint pld. nyáron az Orczy kertben, vagy a fesztiválokon, vagy amilyet a Rocktogonban szoktak. A HR ismét hozni fogja a formáját, de…

De a srácok akkora, de akkora poénokkal és meglepetésekkel is készülnek erre az estére, hogy még az is hanyatt vágja magát, aki már százszor látta őket. A terveik közül csupán néhányat ismerek, de az biztos, hogy jókedvű, házibuli hangulatú koncert lesz.

HR

Sövény

(Aki benne van, tudja miről írok. Aki nincs benne: neki legyen általános okoskodás.)

Megszületsz. Kamaszodsz. Kinyílik a szemed, és észreveszel ezt-azt. Kamaszkorod végén, felnőttkorod elején tapasztalatokat gyűjtesz, és megpróbálod meghatározni önmagad. Az ön-meghatározás legegyszerűbb módja: kijelented, hogy mi nem tetszik, mi/milyen nem akarsz lenni. (Tényleg ez a legtriviálisabb megoldás, nézd csak meg a politikusokat, ők is ezt alkalmazzák.) Aztán, ahogy a valódi, sajátmagad által ismert arcodra szép fokozatosan rákérgesedik az évek maszkszerű bevonata, ez a tagadás egyre inkább átvált igenlésbe, már nem azt mondod, mi nem vagy, hanem azt, hogy mi vagy - már nem azt mondod, mi nem tetszik, hanem ki mered jelenteni, mi tetszik. Nem elégszel meg azzal, hogy elkerülsz dolgokat, hanem ki mersz állni bizonyos elvek, elképzelések, stílusok, bármik mellett.

Gond akkor jelentkezik, amikor a képlékeny "mi-nem-vagyok, mi-nem-tetszik" periódusodban jön valaki, egy önmagát erőteljesnek képzelő, esetleg tényleg erőteljes személyiség, egy szülő, egy tanár, egy főnök, egy politikus, egy... bármi... Szóval jön, és fogja a metszőollóját, és gyorsan lenyesdeli rólad azokat a friss kis hajtásokat, amik nem mások, mint az egyéniséged kezdeményei. Jön valaki, aki azt akarja, hogy ne lógj ki a sorból. Jön egy őrült kertész, és nem hagyja, hogy te, a kis bokor, úgy nőj arrafelé terjeszkedj, amerre neked tetszik - azt akarja, hogy nyúl-formájú, sakkbábu-formájú, korsó-formájú, donaldkacsa-formájú, vagy egyszerűen csak kocka-formájú bokor legyél, olyan, amiből tizenkettő egy tucat, tizenhárom már sövény.

Ha az őrült kertész motivációit keresed, először azt kell megnézned, az élet mely területén ténykedik. Ha az őrült kertész esetleg az anyád vagy az apád, akkor több magyarázat lehetséges:
1.) azt akarja, hogy a fénymásolata legyél, mert marhára elégedett az életével, és azt hiszi, hogy ti is beéred pont annyival.
2.) szeret téged, meg akar óvni mindentől, aranykalitkába akar zárni, burokba, ahol semmi baj sem érhet, se most, se mindörökké, ámen - de ez olyan, mintha elmagyarázná, hogyan kell úszni, viszont sosem enged a víz közelébe. Megtanítani valakit, hogyan kell élni? Menet közben a tanító idegeskedik a legtöbbet, a tanító szívét veti szét a féltés, mert a tanuló, az csak megy előre, és mosolyog, mert neki ez is új. De: eljön az a pillanat, amikor el kell engedni egy gyerek kezét. Mindig eljön, bárhogy tiltakozunk ellene.
3.)a saját sikertelenségét, kudarcait akarja mgmásítani azzal, hogy a gyerekével éreti el azt, ami neki nem sikerült.

És még hosszan lehetne sorolni az okokat, ami miatt egy szülő átmegy őrült kertészbe.

Aztán itt vannak mondjuk a politikusok, meg a köztudat formálói, az összeesküvés-elméletek főszereplői. Velük kapcsolatban érdemes lenne elgondolkodni pld. azon, hogy miért kell nekünk elfogadnunk: kis ország vagyunk? Amikor nem vagyunk kis ország. Mi lehet a célja ennek a ránk kényszerített, évtizedek óta folyó nemzeti önszuggesztiónak? Ki áll minden mögött? Létezik egy masterplan, egy olyan munkafolyamat, amiben mi vagyunk a munka tárgyai? Ki a munkavégző? Az eszközeit látjuk...
Vagy: mi az oka annak, hogy rengeteget, nagyon sokat tudunk pld. Arthur királyról, de annál kevesebbet mondjuk Szépmező Szárnyáról? Tudjuk, ki volt Merlin, esetleg még azt is, hogy ki Káli, de vajon ki Kalamóna? Lancelot? Oké! Bendegúz? Ammmeg kijaz?

Tudatmódosítás. Hollywood. Jól működik, kétségtelen. Egy példa:
Mentünk az utcán, vagy 6-8 hónapja, egy öregember elhasalt, a szerencsétlen, kis madárka felesége mellette jajong, öreg szemüvege eltört, az üveg felhasította az arcát, ömlött belőle a vér. Felemeltük, megtartottuk, törölgettük, vigasztalgattuk a madárka nénit. Hirtelen sokan lettek körülöttünk. (Persze. Már nem kellett tartaniuk attól, hogy piszkos lesz a kezük. Vagy véres. Arra ott voltam én.) Délután volt, főként 30-40 közötti, hivatali munkából hazafelé tartó nők álltak körülöttünk. Szóltam az egyiknek, mentőt kéne hívni, én tudok, mert tele a kezem a véres öregemberrel. És az egyik intelliensnek látszó hölgy:
- Jaj, hívja már fel valaki a 911-et!
És valaki tényleg benyomta a mobilján: 911.
És... JÉ! "Ilyen szám nincs", vagy valami hasonló.
És a madárka néni:
- Nem 104? Vagy 112? Vagy 105? Jaj, nem is tudom...

De. Valami ilyesmi. Semmiképpen sem 911...

Mossák az agyunk. Azok, akik sövényt próbálnak csinálni a bokrokból. Azok, akiknek az a céljuk, hogy téglákká változzunk, és beilleszkedjünk valami bazi nagy falba. Asszimilálódás? A devianca teljes hiánya unalmat és orwelli 1984-et szül.
Land of the Free? Home of the Brave? Hát igen. Egyéniség nélküli Szabadok. Önálló gondolatok nélküli Bátrak.

Legyél te is fénymásolat! Apádé, anyádé, a politikusoké, Amerikéá, az EU-é!

Ez is...
Imádtam nagyanyámat, de sosem szerettem benne azt, hogy "jaj, mit szólnak ehhez mások". Az ő esetében érthető: falun nőtt fel, az élete közel felét ott élte le, ott szocializálódott, szinte természetes, hogy nem akart megbélyegzetté válni egy olyan kis közösségben. Szájára vesz a falu... Igen, ezt ott és akkor célszerű volt elkerülni.
Az is érthető, hogy falun ilyen volt a helyzet - hogy mást ne mondjak: eléggé ingerszegény környezet, kell valami téma. Ha jobban belegondolnánk, eljuthatnánk a jobbágyokig, a Dózsa előtti korokig, de most ne gondoljunk bele.

Azt viszont már nem értem, hogy egy ország, egy nem igazán ingerszegény környezetben élő közösség, vagy legalábbis a vezetőik miért nézik mindig azt, hogy "jaj, mit szól ehhez az EU, USA, NATO", meg a franc se tudja, kicsoda, micsoda. Nem mindegy, mit szól hozzá? Ha én egyszer tudom, hogy mit akarok, mi a célom, és hogyan érem el, akkor megcsinálom. Ennyi. Az más kérdés, hogy a cél jó-e, vagy rossz, de tételezzük fel, hogy hosszú, igazán hosszú távon minden cél pozitív.
De nem, hiába tudsz mindent, hiába van meg benned az erő... Nem teszed. Mert: jaj, mit szólnak mások?
Nem teszed, mert hagytad, hogy lenyesegessék rólad a deviancia/egyéniség hajtásait. Nem teszed, mert az egyen-sövény része lettél. Tégla a falban.
Boldogtalan ember, aki mellett elrohan az élete első 38-40 éve, aztán meg, kellő tapasztalatok birtokában rádöbben: sivár és értelmetlen minden. És értelmet keres a létének, és talál egy bokrot, és abban a pillanatban fantasztikus metamorfózis zajlik le: a sövény-elem hirtelen átváltozik őrült kertésszé...
És ez a folyamat éppen úgy ismétlődik, éppen olyan ciklikus, mint annak idején a seregben a "szívjál, mert én is szívtam annak idején" hozzáállás.

Családi szinten, iskolai/munkahelyi szinten, országos szinten - mindegy, mekkora közösséget nézünk. Ez van. Ez jutott.
De valóban ez jutott?

Találkoztam néhány "szakmabeli" emberrel, akik...

.. nagyon okosak, nagyon nagy tudásúak, nagyon... nagyon... nagyon... És folyt a társalgás mindenféle emelkedett dologról, irodalomról, művészetről, életről és persze politikáról, és az emberekről, a miértekről, a hogyanokról, és egyszercsak azt vettem észre, hogy hallgatok, és nagyon utálom az egészet, mert álságos, nevetséges, giccses, túl tudálékos (értsd: havashenrikes) ezeknek a mindenhez értő (értsd: rézandrásos) embereknek minden egyes szava, az egész nem más, mint egy rohadt nagy, entellektüel torgyánkodás, némi könyvmogulos cinizmussal megfűszerezve, és akkor, amikor úgy éreztem, hogy rohadtul nincs közöm ezekhez a gizdagézákhoz, hirtelen 2 dolog jutott eszembe:

1.) Eric Cartman, amikor azt mondja azon a zseniális magyar szinkron hangján, hogy "pöcsök, én annyira, de annyira utállak benneteket".

2.) Kahlil Gibran egyik írása. Ez:


Költők

Négy költő ült az asztalra helyezett puncsostál körül. Megszólalt az első:
- A harmadik szememmel látom ennek az italnak az illatát; úgy lebeg a levegőben, mint az apró madarak raja az elvarázsolt erdőben.
A második költő felkapta a fejét.
- A belső fülemmel hallom ezeknek a madaraknak a dalát. Ó, ez a dallam úgy tartja magában a szívemet, ahogy a fehér rózsa bebörtönzi a szirmai közé tévedt méhet!
A harmadik költő lehunyta a szemét, és felfelé nyújtotta a karját.
- Megérintem az ujjaimmal azokat a madárkákat. Érzem a szárnyukat, olyan finomak, mint az alvó tündérek sóhajai.
A negyedik költő felállt, és felemelte a tálat.
- Jaj, barátaim! Én túl érzéketlen vagyok, nem látok, nem hallok, nem tapintok semmit. Nem látom az ital illatát, nem hallom a dalát, nem érzékelem a szárnyak csapkodását. Én csak magát az italt érzem… Azt hiszem, innom kell belőle, hogy élesebbé váljanak az érzékszerveim, és én is felemelkedhessek azokba az áldásos magasságokba, ahol ti vagytok!
Azzal a szájához emelte a tálat, és az utolsó cseppig megitta a puncsot.
A három költő tátott szájjal, döbbenten figyelte. A szemükben szomjas, és lírainak nem igazán nevezhető harag lobogott.

Időgép: Szilánkok

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2009-10-02/idogep-szilanok-cd

Vagy:

Időgép: Szilánok (CD)
2009. október 2.


Kiadó: Hammer Music, Nail Records
Kiadás éve: 2009
Kategória: rock



Hagyjuk a zenekar tagjainak előéletét (Lady Macbeth, Tunyogi Band) – nyugodj békében, Tunyó! –, hagyjuk, hogy melyikük hol, miben, mikor, mit bizonyított. Nem érdekes. Ez, amit most összehoztak, igazi, magyar (de nem „magyarkodós”), színvonalas HARD ROCK. Így, csupa nagybetűvel.

Időgép… Kissé sutának tűnt a név, de aztán rájöttem, hogy nagyon is találó. Amikor meghallgattam a Szilánkok című anyagot, tényleg olyan érzésem támadt, mintha beültettek volna valami időgépbe, és visszarepítettek volna hajdani kamasz- és tinédzserkoromba, amikor még nem létezett a Sziget fesztivál – viszont volt helyette Fekete Bárányok koncert a Mobillal, a Ricsével és a Hobóval; vagy amikor az a bizonyos, szétvízágyúzott pusztavacsi megmozdulás még nem értékelődött át politikai eseménnyé, a rendszer elleni tiltakozássá, hanem mindenki annak tartotta, ami volt: kijött az Apostol, a P. Mobil előzenekaraként, az egyik Mobil-rajongó kezéből véletlenül elrepült egy sörösüveg, aztán jöttek az ifjú gárdisták, meg jöttek a gumibotosok, meg jöttek a vízágyúk, mi meg menekültünk, lökdöstük a zsarukat, megint menekültünk, és közben végig röhögtünk…

Időgép. Vagy most megemlíthetném a lőrinci Hobó koncerteket, amik után rendszeresen fogócskáztunk a kubaiakkal, akik a textilgyárban voltak vendégmunkások, vagy micsodák; vagy bármelyik eseményt abból a korszakból, ami szerintem úgy ’83 táján ért véget, azt hiszem… Vagy ’84 volt? Nem emlékszem, de az biztos, hogy akkor volt az „Elektromos Temetés” címet viselő Mobil buli az egykori ifiparkban, tudjátok, ott van a helye, a krátere az Erzsébet-híd budai oldalánál, a Tabánban… Vagy felidézhetném a ’80-as évek elejét, amikor Vikidál Gyula még a Dinamitban énekelte, hogy „…jó ez a zsíroskenyér, az anyám kente tegnap délután…”; vagy… vagy… vagy…

Volt egy korszak, amire a mai 38-48 évesek bizonyos nosztalgiával gondolnak vissza. Egy korszak, amikor a kanadai Saga nevű együttes (ki emlékszik már rájuk? nem is nagyon érdemes) BS-es koncertje volt az év E-SE-MÉ-NYE; egy korszak, amikor 2 teljes napot lógtam a suliból, mert muszáj volt a Vörösmarty téren hálózsákoznom, hiszen sorban kellett állnom/ülnöm/feküdnöm az ORI egykori üvegháza előtt, hogy jegyet kapjak SANTANA koncertjére. Volt egy korszak, amiről bizonyos kor fölött mindenki őriz valamilyen emléket; egy korszak, amikor még fiatalok voltak azok, akik ma már jócskán kifelé tartanak az erdőből. És ahogy lehunyom a szemem, és hagyom, hogy a szemhéjamon leperegjenek ezek a régi események, mint valami keszekusza film… Nos, ehhez az emlékkliphez el sem lehetne képzelni jobb „filmzenét”, mint az, ami a Szilánkokon hallható.

Hard. És rock. És magyar. És emlékeket idéz, de közben mégis valami újat ad. Ez a zene régi hangulatokat hoz elő a múltból, de nem, egyáltalán nem szentimentális, nem is nosztalgikus, hanem végig hard. És rock. És benne van minden szóban, minden hangban az a tipikusan magyar-rockos fájdalom, ami úgy itatja át például. a Kopaszkutya című filmet, mint a víz a csap alá tartott itatóspapírt. Ez a hangulat a mienk, azoké, akik itt éltek, ebben az országban, a tuc-tuc-tuc cunami betörése előtt, abban a korszakban, amikor még kötelező volt a katonai szolgálat, amikor még sejteni lehetett, kinek van igaza; amikor az emberek még tudták, mi a becsület, mi a barátság, az igazi barátság – amikor Amerika még csak az álmunk volt, nem a gazdánk, amikor…

Az Időgép valahogy ebbe a korszakba repít vissza minket a szilánkjaival, és teszi ezt úgy, hogy a hangzás, a technika a lehető legtisztább, a lehető legmodernebb. Abba a korszakba, amikor tele volt a város a hírrel: a Szörényi meg a Bródy írt valamit Istvánról, a királyról, és ha nem lesz szétgumibotozva, akkor megnézhetjük az előadást a Király-dombon; abba a korba, amikor a rockerek, a zenészek nem olyanok voltak, mint megannyi Dagobert bácsi: nem dollárjelek sárgállottak a pupillájuk helyén.

Az Időgép visszarepít, és felidézi ezt az őszinte, tiszta kort – ami valójában nem volt sem őszinte, sem tiszta, csak mi láttuk annak, hála a fiatalságunknak, meg persze a rocknak, ami már akkor is hard volt, meg őszinte, meg kőkemény.

A lemezről? Ez egy JÓ lemez. Hard és Rock.
(Már alig várom, hogy eljussak az Időgép valamelyik koncertjére.)

Az együttes tagjai:
Balogh László – ének
Balczer István – billentyűs hangszerek
Gulyás Imre – dob
Sándor Csaba – gitár, vokál
Váradi Tibor – basszusgitár
Nusser Ernő – gitár

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Hagyj már békén
2. Légy enyém egészen
3. Ébren is álmodom
4. Őszinte vagyok
5. Nem támadok rád
6. Vigyázz még ránk
7. Legyen kicsit jobb
8. Lidércintro
9. Ments meg álmaimtól
10. Ne segítsetek
11. Bőr a bőrön
12. Szép volt fiúk

Diszkográfia:
Széllel szemben (2006)
Szilánkok (2009)

Future Millionaire: Alone

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2009-09-30/future-millionaire-alone-cd

Vagy:

Future Millionaire: Alone (CD)
2009. szeptember 30.


Kiadó: Edge Records, Hammer Music
Kiadás éve: 2009
Kategória: rock



Csak annyit tudok a Future Millionaire nevet viselő formációról, hogy budapesti, tapasztalt zenészek a tagjai, és hogy 2006 végén, talán 2007 elején állt össze a csapat. Ennyit, és semmi többet – de mindegy, már úgyis kinőttem abból a korból, hogy egy zene esetében az határozza meg a „tetszési indexet”, hogy kik az előadók.

Persze, az ember megpróbál előadók, nevek, címkék szerint tájékozódni, de az utóbbi időben sok olyan zenére bukkantam rá, amit kár lett volna kihagyni, pedig no-name, vagy csak általam ismeretlen zenészek produkálták.

Szóval, Future Millionaire… Gyakran előfordul, hogy első hallásra nem tetszik egy lemez. Így voltam például a Kowalsky meg a Vega első két, és negyedik albumával is (a harmadik lemezük elsőre bejött, nem is kicsit, nagyon), aztán ráéreztem a dolog ízére, és nagyon megkedveltem mindegyiket.
Aztán így voltam például a Pearl Jammel, az Alice In Chainsszel, a Velvet Revolverrel, meg még egy sor bandával – de aztán jött egy olyan hangulat, átestem egy-egy olyan eseménysoron, amikhez pontosan ezek a zenék passzoltak.

Valahogy így voltam az Alone-nal is. Elsőre nem tetszett. Sőt, másodikra sem. Valahogy túl… Nem is tudom, olyan volt, mint amikor annak idején Johnny Rottenék után meghallgattam mondjuk a Sigue Sigue Sputnikot.
Ez is punk, az is punk, állítólag, mégsem ugyanaz jön le belőlük. Vagy másik példa: mint amikor Bob Marley zenéjét ismerve meghallgattam mondjuk a UB 40 „Red Red Wine” című dalát. Ez is reggae, az is reggae, állítólag, de valami nem stimmel.

Az Alone esetében első és második meghallgatásra egyértelműen a Pearl Jam, az Alice In Chains, a Soundgarden jutott eszembe, időnként pedig az Audioslave második és harmadik lemeze ugrott be – vagyis általában véve a grunge és származékai; az a bizonyos seattle-i „favágóinges muzsika”, ami mára már besorolódott az „ilyen is volt” stíluslegendák közé.

Amikor még csak kétszer hallgattam meg az Alone-t, valami olyasmi fogalmazódott meg bennem, hogy ez a zene legalább olyan távol van a valódi grunge-tól, mint a Green Day a UK Substól, de nem adtam fel, nem vágtam oda valami havashenrikes fanyalgást, mert valahol éreztem, hogy ebben az anyagban sokkal több van. Nem tudom micsoda, de több, ez egyszer biztos.

Az Alice In Chains új lemeze miatt egy kicsit nosztalgikusan grunge-os hangulatba zuhantam, és harmadszor is végighallgattam az Alone-t – és akkor rájöttem, hogy mi az, ami miatt az itt-ott felfedezhető slágeressége, rádióbarátsága ellenére is tetszik.

Nagyon egyszerű: ez egy vidám lemez. Teljesen mindegy, hogy miről szólnak a dalok, mélyen
szántóak-e az általuk közvetített gondolatok, vagy csak a felszínt kapargatják. Teljesen mindegy, hogy melyik „nagy” melyik dallama/riffje köszön vissza kissé átalakított formában erről a lemezről.

Az sem számít, hogy ez tényleg nem echte grunge, hanem valami egészen más, a lényeg az, hogy ez egy VIDÁM lemez.

Hogy is mondjam… Ezek a dalok… napsütésesek. Hangulat szempontjából legalább annyira különböznek az ősgrunge számoktól, mint mondjuk a Cult „Zap City”-je a My Dying Bride „Transcending” címet viselő – egyébként nem is túl rossz – iszonyától.

Vagy mint a közelmúlt BlackOutjának Radioaktív lemeze a régmúlt BlackOutjának elborult drog-grunge-ától.
Az Alone nem olyan lemez, amit az ember egynél többször képes odafigyelve végighallgatni, viszont olyan zene, ami sokszor, nagyon sokszor betehető hangulatfokozóként, háttérzeneként, akár munka, akár tanulás, akár vezetés közben.
Olyan zene, aminek egyes részletei mindenképpen bemásznak a fülünkbe, más részletei (szerencsére ezekből van kevesebb) simán átcsúsznak a „sláger” feliratú virtuális szemétkosárba.

Akinek annak idején tetszett a BlackOut Radioaktívja, és valami hasonlóra, vagy egy kicsit még annál is derűsebb zenére vágyik, annak nagyon fog tetszeni az, amit a FM produkált ezen a lemezen.
Akinek bejött mondjuk az Alice In Chains vagy a Nirvana unplugged anyaga, és rocker (grunger) elvei feladása nélkül szeretne csak úgy hallgatni valamit, az is élvezni fogja az Alone-t.

A zenészek magas szintű tudásához kétség sem férhet, tökéletesnek tűnik a felvétel, egyik hangszer sem tolakszik a több elé akkor, amikor nem ez a feladata. Az énekes hangjából valami furcsa és magával ragadó optimizmus sugárzik, a hangszerelés érdekes, a dalok jók – mit lehetne még elvárni egy zenekartól?

Ami pedig a stílust illeti: igen, az Alone-on nem lobog, legfeljebb csak pislákol az a tűz, ami a grunge-ot sikeressé tette, viszont az is igaz, hogy mentes a seattle-i nagyok némelyikének lemezeit belengő verítékszagtól is.
Tiszta, érdekes, jókedvű, kedves, de mégis rock. Pont úgy jó, ahogy van.

Az együttes tagjai:
Szilvási Tamás – ének
Csepi Bertalan – ritmusgitár
Rónai Zoltán – gitár
Cser Dani – basszusgitár
Perness János - dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Sunday Afternoon
2. The Last One
3. Listen
4. Fight?
5. Saviour
6. Proud of You
7. Demon in Me
8. Right Kind
9. Alone
10. Proud of You (akusztikus verzió)

Diszkográfia:
Alone (2009)

Az igazi barátság

(Nem tudom, lehet, hogy ezt már feltettem egyszer, vagy ide, vagy máshova, de nem baj, akkor most még egyszer. Most, miután beszéltem 1-2... mondjuk úgy: zenész "barátommal", nagyon aktuálisnak tűnik. Már megint.)


Az igazi barátság (japán mese)

Valamikor régen, nagyon régen, a magas hegyek tövében, egy sűrű erdőben élt két démon. Az egyik vörös volt, a másik kék. A vörös démon nagyon szerette az embereket, főként a gyerekeket; egyfolytában azon töprengett, hogyan tudna barátságot kötni velük.
- Szereted a gyerekeket? – kérdezte tőle a kék démon.
- Igen, igen! – kiáltotta a piros démon.
- Szeretnél játszani velük?
- Igen! Igen!
- Szeretnéd, ha a barátaid lennének?
- Igen! Ezt szeretném a legjobban. Ezt, mert most egyetlen barátom sincs!
A kék démon a fejét csóválta.
- Jól van, ha így gondolod, akkor gyere ide, elmondom, mit kell tenned.
A piros démon odament, a kék démon pedig elmondta, mit kell tennie.
Másnap a gyerekek kimentek a patakhoz, a rétre. Virágot szedtek, koszorút kötöttek, fogócskáztak és bújócskáztak, vidáman nevetgéltek. Egyszercsak a fák közül előugrott a kék démon, és rájuk üvöltött:
- Búúúú! El innen, el! Ez az én rétem! Ha nem takarodtok, mindegyikőtöket felfalom!
A gyerekek nagyon megijedtek, azt se tudták, merre fussanak. Volt köztük olyan, aki moccanni sem bírt a félelemtől, elkerekedő szemmel nézték a félelmetesen vicsorgó kék démont, aki elindult feléjük. Azt hitték, démonebéd lesz belőlük.
Ekkor a fák közül kilépett a piros démon, és rákiáltott a kékre:
- Megállj! Ne merd bántani a gyerekeket!
A kék démon megtorpant a hang hallatán, lassan hátrafordult, és ahogy meglátta a piros démont, térdre rogyott.
- Jaj, nagyerejű piros démon! Ne bánts, kérlek, ne verj meg!
A piros démon odaszaladt a kékhez, és a fejére ütött egy bottal.
- Ijesztgeted a gyerekeket? Igen? Hogy mered ezt?
- Jaj, jaj, ne bánts! – siránkozott a kék démon.
- Hogy… mered… ijesztgetni… őket? – kiáltozott a piros démon, és minden szó után ráütött egyet a kék démon fejére a bottal.
A gyerekek csak néztek, és kicsiny, ijedt arcukon halvány mosoly jelent meg. Amikor a kék démon a fejét fogva visszamenekült a fák közé, már nevettek. Vidáman vették körbe megmentőjüket, a piros démont. Megsimogatták, megölelgették, és játszani kezdtek vele.
Este, amikor a gyerekek már hazamentek, a piros démon boldogan ment vissza a fák közé. Az erdő sűrűjében a kék démon várt rá.
- Sikerült! Köszönöm! – kiáltott a piros démon. – A gyerekek játszottak velem! Most már vannak barátaim!
A kék démon elmosolyodott.
- Eddig is volt. Legalább egy – mondta, és fejcsóválva beljebb ment az erdőbe.

Reklám

Menjetek el ebbe a boltba (amihez van némi közöm), és vegyétek meg a maradék 10 Holy Pibyt 1600,-Ft/db áron, mert már csak ennyi van, és mert a neten már láttam 6200,-Ft-ért is - ki lehet ennyire gátlástalan? Az oké, hogy csak 100 van belőle, de ez azért mégis túlzás, nem? Hatezerkétszáz... Hülyeség. Hiénaság.

(A térképen a Mikszáth-ból nem én hagytam le a "h"-t. Bocs.)

Georgi Kornazov's Horizons Quintet: Viara

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2009-09-27/georgi-kornazov%E2%80%99s-horizons-quintet-viara-cd

vagy:

Georgi Kornazov’s Horizons Quintet: Viara (CD)
2009. szeptember 27.


Kiadó: Budapest Music Center Records
Kiadás éve: 2008
Kategória: jazz / blues



Eva Kornazova: Dal

Sírva nevetek majd
és nevetve sírok –
álmomban is éber,
félelmemben bátor.
A hidegben melegem lesz,
forróságban akár a jég,
felhő leszek a napsütésben,
esőben kánikula.
Vihar leszek augusztusban,
májusban krizantém,
jéghegy leszek áprilisban…
dal leszek, végtelen!

(Fordítás: Molnár Eszter)

Az 1971-es születésű Georgi Kornazov Szófiában végezte zenei tanulmányait; pályafutása elején pedig a legnevesebb bolgár jazzmuzsikusokkal dolgozott együtt. Huszonnégy éves korában Párizsban folytatta tanulmányait.
’95 és ’98 között versenyeken és fesztiválokon tűnt fel, és a sikeres bemutatkozásokat követően különböző projektekben vett részt.

A Paris Jazz Big Band tagjaként is zenélt, majd Toots Thielemans, később pedig Phil Collins lemezeinek felvételénél működött közre.
2002 óta Henri Texier együttesében, a Strade Sextetben muzsikál, de emellett, ahogy az egy alkotni vágyó, nyughatatlan jazzmuzsikushoz illik, több más zenekarban is szerepel. 2006-ban például két új együttest is létrehozott: az egyik a Horizons kvintett, a másik pedig a Kornazov/Codija/Tamisier trió.

2008-as, Magyarországon a BMC-nél megjelent lemeze, amelyet a Horizons kvintettel készített, a Viara címet kapta. A bolgár szó jelentése: remény, hit, bizakodás.
Nagyon találó cím egy jazz anyag esetében, hiszen ez az a műfaj, amely – Frank Médionit idézve – „…felébreszt, felráz bennünket”, amely más, mint a gépiesített DJ-mixek embertelen, sterilnek szánt, de valójában csak sivár, minden élettől mentes világa.

A jazz az a műfaj, amely valóban az életről, az emberről, az érzésekről, az emóciók közvetítéséről szól; amelyhez előbb-utóbb minden olyan ember eltalál, akiből a hétköznapok nem koptatták ki az érzékenységet és az érdeklődést.

A Viara teljes egészében azt a reményt próbálja közvetíteni a zenehallgató felé, hogy igen, még mindig van remény, igen, hinni és bízni kell – ha másban nem, legalább abban, hogy a világunk korántsem olyan csírátlanított, hideg-rideg neon-beton hely, amilyennek az ’50-es és ’60-as évek sci-fi íróinak többsége elképzelte.

Mert itt igenis vannak még érző, lélegző, gondolkodó emberek, akik képesek arra, hogy kinyissák valamelyik érzékszervük csatornáját, és befogadjanak számukra új érzéseket, hangulatokat, beeresszék legintimebb szférájukba, a gondolataik közé azokat az elképzeléseket és ötleteket, amelyeket mások közölni akarnak velük és az egész világgal.

Mert sosem lehet jó vége annak, ha az ember rááll egy bizonyos gondolati sínre, és zakatolva, az akadályokat hóekeként maga előtt tolva, halmozva csörtet előre, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy az, és csakis az a jó, amit ő annak tart (csak a metal, csak a magyar zene, csak a soul, csak ez, csak az).

Sosem lehet jó vége annak, ha az ember az ostoba kultúrsznobság vagy a lélekvakító kultúrnacionalizmus miatt eleve elutasítja azt, ami a Balkánról érkezik…
Ez is: manapság a „balkáni” jelző – a szókincstelen médiának köszönhetően – degradáló jelzővé változott. Ha nap mint nap negatív kontextusban halljuk a szót, csoda-e, ha tudat alatt vagy fölött eleve elzárkózunk attól, ami valóban balkáni, de a szó abszolút pozitív értelmében.

Ma, amikor a bárgyú politikai nézetek miatt a „cigányos” jelző is felér egy sértéssel, valójában senki sem csodálkozhat azon, ha egy valóban „cigányos” és „balkáni” hangulatokkal és zenei megoldásokkal, hajlításokkal és dallamokkal átszőtt zenei anyag, egy tökéletes szerkezetű, az ember lelkének érzelmi, agyának tudati húrjait értő kézzel pengető kompozíció-sorozat nem kerül fel az őt megillető piedesztálra, nem kerül a megérdemelt figyelem középpontjába, sőt, talán még a reflektorfény szele sem csapja meg – legalábbis ebben az országban.

Kultúrsznobság rosszul értelmezett jelzők, tudati elzárkózás minden elől, ami valahogy más, ami valami „más” helyről (nem itthonról, nem a minden szegmensében agyonreklámozott angolszász világból) érkezik?

Erre csak egyet mondhatok: sokat veszít az, aki bezárkózik saját prekoncepciói csigaházának fülledt levegőjű látszatbiztonságába, és csak a médiák által is elegánsnak tartott, előre csomagolt félkész termékeket hajlandó elfogyasztani.
Sokat veszít az, aki még időnként sem vállalkozik arra, hogy letérjen az addig járt kulturális útról, és kipróbáljon, vagy legalább megkóstoljon valami mást.

Valami mást, ami mondjuk olyan, mint a Viara, ez a balkáni, itt-ott „macskajajosan” cigányos hangulatú, az első hangtól az utolsóig érzelmekkel és szeretettel átitatott jazz anyag, amelyet a Horizons fantasztikus muzsikusainak és annak a Georgi Kornazovnak köszönhetünk, aki előbb-utóbb fel fog jutni abba a magasságba, ahol jelen pillanatban mondjuk (a más hangszeren játszó) Wynton Marsalis, vagy a fiatalabbak közül esetleg Ravi Coltrane, netán a gitáros Pat Metheny mozog.

Az együttes tagjai:
Georgi Kornazov – harsona
Emile Parisien – szopránszaxofon
Manu Codija – gitár
Marc Buronfosse – bőgő
Karl Jannuske – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Veronique
2. Testament
3. Sianie
4. Oblatsi
5. Viara
6. Na mama
7. Lune
8. Souvenir des Balkans
9. Pessen

Diszkográfia:
Viara (2008)

Hardcore Superstar - javítás

Írtam valami ismertetőt a H.C. S.S. "Beg for It c. lemezéről. Az írás felkerült az ekultúrára is. Ma kaptunk egy mailt, bizonyos Nikki Vaiontól (ez volt a mail címében), és teljes mértékben igaza van"

"egy kis pontosítás: Vic Zino-t nem menesztették és nem téárt vissza a rég gitáros (Thomas Silver) a BE For It-re"

Én ezt írtam eredetileg:
"Vic Zinót nem sokkal később menesztették, visszatért a régi gitáros, ám a zenei színezet megmaradt – ez érezhető az idei, „Beg For It” címet viselő albumon is, amelynek első kislemeze Svédországban megjelenésével szinte egy időben aranylemez lett."


Most mondhatnám azt, hogy ilyen forrás, olyan forrás stb., de hülyeség, mert ezen a lemezen tényleg ez a bizonyos Vic játszik. Vagyis, a szövegrészlet helyesen így hangzik:
"A zenei színezet megmaradt – ez érezhető az idei, „Beg For It” címet viselő albumon is, amelynek első kislemeze Svédországban megjelenésével szinte egy időben aranylemez lett."

Egyebek mellett ezért nem lettem pld. orvos. Egy szöveggyártó kisiparos utólag is tud korrigálni, vagy legalább megpróbálhatja.
Habár... Sokan beismerhetnék a tévedésüket, sokan próbálhatnának korrigálni, megvan rá a módjuk, a lehetőségük, mégis kevesen teszik. Hogy azok komolyabb ügyek, mint a Hardcore Superstar? Hááááát.... Biztos? Semmi sem számít igazán, és nagyon kevés dolog számít egyáltalán.

Csak mi maradtunk, ketten

Konyec, avagy az utolsó csekk a pohárban.
Tegnap láttam harmadszor, és még mindig tetszik.
Főleg a zene miatt.
Kiss Tibi. Quimby.
Ez:

http://www.youtube.com/watch?v=z57eeSBB5rI

Most pont ilyennek látom a világot...

A puszta népei

Kaptam egy levelet az egyik barátomtól. Olvasott egy cikket, amiben idéztek egy könyvből, ez az egész felkeltette az érdeklődését. A cikk és a könyvrészlet.


Az utóbbi napok eseményei késztettek arra, hogy felhívjam Önök és olvasóik figyelmét Cey-Bert Róbert Gyula : A sólyomember visszatér című könyvére /Püski, 2006/. Ebben szó esik egy tibeti lámával folytatott beszélgetésről. A szerző szabadságharcos, többek között 56-os, de harcolt Afganisztánban, Burmában és a pekingi egyetemistákat is lelkesítette 1989-ben a Tienamnem téren. Az alábbi szemelvények a fenti könyv részletei.
...

A reggeli után Tsering láma elmondta, hogy nagy tisztelője Kőrösi Csoma Sándornak, akit a tibetológia, a tibeti vallás és kultúra nemzetközi kutatásai megalapítójának tartott. A Ganden kolostorban sokat foglalkozott a tibeti nép eredetének és korai történelmének a kutatásával, különösen a Yarlung dinasztia 5. és 9. század közötti időszaka érdekelte. Amikor megtudta, hogy Kőrösi Csoma Sándor valójában a magyar nép eredetét szerette volna kutatni a tibeti kolostorok könyvtárában, Kőrösi Csoma Sándor iránti tiszteletből őt is kezdte érdekelni a magyarok eredetének a problémája, és több kolostorban is utánanézett, hogy könyvtáraikban találhatók-e a magyarokkal kapcsolatos írások.

-Az első nagy probléma, amit meg kellett oldani, hogy mi volt a magyarok régi népneve, mert azt feltételeztem, hogy az 5. és a 8. század között nem a magyar népnévvel jelölték a magyarok őseit - magyarázta Tsering láma.

…

Ótörökül a gar, gor, gur népnév végződések a nép szót jelentették, tehát az olyan nevekben, mint az ujgur, a bulgár, kongur, kasgar, benne van a népet jelentő szó. A magyar népnév gyar végződése szintén a nép szót jelöli. Nagy csalódásomra a magyar népnevet egyetlen írásban sem találtam meg.

Már kezdtem elkeseredni.

Amikor a kínaiak 1950-ben elfoglalták Tibetet, a Ganden kolostorba kerültem, és mivel történelemkutatással foglalkoztam, Ganden Tirpa, a kolostor főlámája megbízott a könyvtár legrégibb iratainak a rendbetételével és nyilvántartásával. Nagy örömömre a legrégibb selyemtekercsekre írt feljegyzések között a 6. és 7. századból találtam olyan szövegeket, amelyek leírják a tibetiek hadjáratait Közép-Ázsiában, a Góbi sivatagon túli területeken, a mai Kelet-Turkesztánban, a Tarim medencében.
A feljegyzések több környékbeli népet megemlítettek, a türköket, az ujgurokat, a tasgurokat , a kongárokat, a kasgárokat és a hungárokat.

A feljegyzések szerint a hungárok a hunok fejedelmi törzsének a leszármazottai, és ők 'gungároknak'; a 'Nap fiainak' nevezik magukat. Hun nyelven a gun szó napot jelent, tehát a gungár népnév jelentése naptörzs. Feltételezhető, hogy maga a hun népnév a nap jelentésű gun szóból alakult ki. A gungár és a hungár népnevek tehát felcserélhetők, mert ugyanazt a népet jelölték.

Tovább kutatva a 7. századbeli feljegyzések között olyan szövegeket is találtam, amelyek nemcsak a hungár népnevet, de a hungárok szokásait, áldozati szertartásait és a szent madarukat is megemlítik.

- Melyik volt a szent madaruk, és mit írnak róla? - kérdeztem felvillanyozva.
- A szöveg nagyon nehéz volt, mert ótibetiül írták, és sok helyen már nem is volt olvasható. A szent madárról a szöveg csak annyit említ meg, hogy a hungárok vadásztak is vele, tehát valószínűleg a sólyom vagy a sas lehetett. A kérdés csak az volt, hogy a tekercsek hungár népneve a magyarokat jelölte-e?

Tudtam, hogy Európában a magyarokat ezer év óta már hungároknak és az országukat Hungáriának nevezték. Kapcsolatban lehet-e a 6-7. századi tibeti feljegyzések hungár népneve az európaiak által használt hungár elnevezéssel?

Ez a fő kérdés.

Személyesen meg vagyok győződve, hogy a kapcsolat világos: a tibeti tekercsek hungár népneve a magyarok egy részét jelölte, akik pár századdal később nyugatabbra költöztek. Sajnos örömöm rövid életű volt, mert ebben az időben történt a tibeti történelem legnagyobb tragédiája: 1966-ban a kínai kulturális forradalom kezdetén a kínai vörösgárdisták tüzérséggel lerombolták kolostorunkat, és a felbecsülhetetlen értékű 6. és 7.
századbeli feljegyzések elpusztultak a tűzvészben. Nagyon sok selyemtekercset még nem is volt időm áttanulmányozni.

- Döbbenetes, amit mondasz, tehát a kínai kulturális forradalom pusztításai a tekercsek megsemmisítésével közvetve még minket, magyarokat is érintettek. Micsoda kincsek lehettek volna ezek a tekercsek a történelemkutatásunk számára-mondtam keserűen.
- A kínai kulturális forradalom idején a kínai vörös sárkány a tibeti nép létét és fennmaradását veszélyeztette a vörösgárdisták bőrébe bújt gonosz démon seregeivel. Lhászában a Jokhang kolostort, a legszebb és legrégibb kolostorunk nagy részét disznóólakká alakították át, ahol disznókat neveltek a vörösgárdisták élelmezésére. A kolostor megmaradt részében - amelyet '5-ös számú vörös szállodának' neveztek el - pedig maguk a vörösgárdisták laktak.

Jól megfértek a disznókkal. Hosszú ideig fogva tartottak, és a hírhedt thamzing módszerrel kínoztak, (thanzing:'küzdő gyakorlatot'jelent) azzal a céllal, hogy tagadjam meg a buddhizmust és ismerjem el, hogy az áruló dalai lámával összeesküvést szerveztem a kínai nép ellen.

Nem értek el vele semmit, és végül megunhatták a thamzing gyakorlatok folytatását velem, egyszerűen kidobtak a harmadik emeletről az ablakon. A könyörületes Buddha azonban velem volt, megsegített, mert még a földön céljai voltak velem. A lábam és az egyik kezem több helyen eltörött, de életben maradtam. A közelben lakó jóságos emberek az éjszaka folyamán elvittek a házukba, elrejtettek és ápoltak.
Hosszú csend következett, a szomorú és fájó visszaemlékezés csendje.
Egy idő múlva Tsering láma a gyertya lángjára koncentrálva ismét beszélni kezdett:

- Tibet közel 6000 kolostorából a megvadult vörösgárdisták több mint ötezret leromboltak és felgyújtottak. Ez az emberiség, az emberi kultúra ellen elkövetett iszonyú bűntény. A tibeti nép történelmi emlékezete és ősi gyökereinek szellemi értékeit akarták lerombolni. Ez a kínaiak célja a tibetiekkel!

Ne veszítsük el azonban a reményt se a tibeti, se a magyar történelem még fellelhető emlékeivel kapcsolatban. A kevés épen maradt kolostorban feltételezhető, hogy talán maradtak még régi, 6. és 7. századbeli feljegyzések, hasonlóan azokhoz, amelyeket a Ganden kolostorban találtam. Érdemes lenne felkutatni őket.

Ezt közölni akartam egy magyarral, mielőtt meghalok. Akinek tudom, hogy ezzel nagy feladatot adok.

Tseing láma továbbra is a gyertyalángra koncentrált erősen, mintha a gyertyafényben figyelt volna valamit, és szinte magának mondva , halkan folytatta:

- Kőrösi Csoma Sándor álma valósulna meg, ha a magyarok ezt a kutatást megindítanák. Nem egyszerű feladat, meg kell tanulni tibetiül, és így is több embernek többévi munkájába kerülne, vállalva azt a kockázatot, hogy előfordulhat, hogy nem találnak semmit. Talán vannak még fiatal kutatók Magyarországon, akik Kőrösi Csoma Sándor nyomdokait követve érdeklődnek népük ősi történelme iránt-nézett rám kérdően Tsering láma.

-Rendkívül érdekes és izgalmas, amit a hungár-gungárokról mondtál. Úgy érzem, hogy Isten vezetett, amikor megtaláltad ezeket a régi feljegyzéseket.

Magyarországon azonban úgy tudják, természetesen nem ismerve a tibeti forrásokat, hogy a hungár népnév a török onogur kifejezést takarja, amely tíz törzset jelent-válaszoltam töprengve.

- Az onogur törzs valóban tíz törzset, pontosabban tíz népet jelentett törökül, a hungár pedig a hun népet, vagy gungár formában való írása a napnépet jelentette. Egy kisgyermek is észreveheti, hogy a magyarok hungár népneve tökéletesen megegyezik a tibeti írások hungár alakjával, és a gungár hangváltozata is sokkal közelebb van hozzá, mint az onogur népnév.

A két-három napra tervezett kolostori tartózkodásom végül hetekig eltartott, mert Tsering lámával való izgalmas beszélgetéseim szinte a kolostorhoz szögeztek. A láma szintén a tanítómesteremmé vált.

…

- Ha jól értettem, az ősi bőn vallás a hegyet kilencemeletes szentélynek tekinti. Honnan származik a kilenc emelet jelképes számának a meghatározása?- kérdeztem kíváncsian.
- A hegy kilencemeletes szimbóluma az ősi hun táltoshitű vallás Világfájának kilencágas szintjeinek jelképes világához kapcsolódik.
- Hogyan kerültek a szent heggyel kapcsolatba a hunok? - néztem kérdően Tsering lámára.
- Egyszerűen azért, mert az őstörténetünk a hunokkal kezdődik.
- Meddig tudtok visszamenni az őstörténetetekben?
- Az őstörténetünkről nagy vita van a kutatók között. Magam is sokat kutattam népünk eredetét, én az akadémikus világban egy középutat képviselek.

Megtanultam ókínaiul, ótörökül, mongolul, szanszkritul, perzsául, és áttanulmányoztam a legrégibb forrásokat. Őstörténetünkben az európai időszámítás előtti századok meghatározók voltak. Ebben az időben északon, a mai Mongólia területén élte az őseink és a kínai források által említett 'hsziongnuk', vagyis a hunok keleti ágához tartoztunk.

- Ez azt jelenti, hogy az őseitek a hunok voltak?
- Ez természetesen azt jelentheti, de tudnod kell, hogy a Hun birodalom ebben az időben több különböző népet fogott össze. Lovaskultúrájuk és a táltoshitű vallásuk volt a legfontosabb összekötő kapocs közöttük. Különböző nyelveket és nyelvjárásokat beszéltek, de lassanként kialakult közöttük egy közös kommunikációs nyelv, amelyből kifejlődtek később a török és a mongol nyelvek. A hunok fajilag sem voltak egységesek. A keleti águk tiszta mongoloid volt, a nyugati águk pedig a mongoloid és a kaukazoid népek keveredéséből tevődött össze. A hunok keleti ágának a leszármazottai a mongolok, a mandzsuk és mi tibetiek, a nyugati ágának viszont a török népek és ti, magyarok vagytok a képviselői.

…

Tibeti letelepedésünket a kínai krónikák is megemlítették: 'a hunok harcias Csiang törzse a nyugati égbenyúló hegyek körzetében telepedett le' - írta az egyik történészük.

...



Eddig a cikk/könyv. Én is összeolvasgattam ezt-azt életem során, és rendben, játsszunk el egy kicsit a gondolatokkal, próbáljuk összerakni másképpen a képet. Akár így is lehet (ezt válaszoltam a barátomnak):



Nem tudom, a kusán (kushan) birodalomról hallottál-e. Valahol India bal felső csücskében létezett, és állítólag azok a hunok hozták létre, akik idejöttek, nem tetszett nekik a Kárpát-medence, és visszafordultak, aztán nem találták meg az őshazájukat (ami valahol Tibet és Mongólia környékén volt), jól eltévedtek, és elkeveredtek Indiába, ahol maguk alá gyűrtek egy viszonylag fejlett, kb. fél Franciaország méretű birodalmat. Attól fogva az az ő birodalmuk lett. (Történetesen Milindának hívták a királyt, akit legyőztek. Milindáról azt kell tudni, hogy Menandrosznak is nevezték, és görögök voltak az alattvalói - azok a görögök, akik Nagy Sándorral hódítgattak Indiában, de a vezér halála után ott helyben letelepedtek, és csináltak maguknak egy birodalmat.)

Na most: a kusán-magyar, pontosabban a kusán-hun kapcsolatot (szoros kapcsolatot) már bebizonyították, 1-2 éve meg is jelent egy könyv, magyarul, most nem tudom a címét, utánanézek. Miután letelepedtek Indiában, buddhistává váltak. Ha látsz olyan Buddha-ábrázolást, amin ilyen kis kackiás bajsza van a Megvilágosodottnak: na, azt a szobrot/képet bármit a kusánok csinálták.

Azt is tényként lehet kezelni, hogy a tibetiek-mongolok között nagyon szoros volt a kapcsolat. Nem vér szerinti, habár annak is lehet mondani: volt egy kán, aki egy Phagpa nevezetű tibeti szerzetestől tanult. Buddhizmust, sokmindent. Ez úgy történt, hogy a mongolok (szokásukhoz híven) hódítottak, eljutottak Tibetbe, de ott nem romboltak, nem ártottak senkinek, mert a kánjuk meg akarta ismerni a buddhizmust. Jó páran letelepedtek Tibetben, aztán Phagpa elég nagy kísérettel átment Mongóliába, ahol eltöltött pár évet. A kísérete ott maradt, ő hazament. A két nép keveredett, lettek közös (félvér) utódok, stb. Tehát: tekinthető úgy, hogy a történelem egy bizonyos pontjától kezdve keveredett a mongol és a tibeti vér.

Az is érdekes, hogy Thurman prof. (amerikai, tibetológus, Uma Thurman apja) bebizonyította: a kusánok és a tibetiek ugyarról a tőről fakadnak. Pontosabban: a kusánok elődei és a tibetiek. Vagyis: a hunok és a tibetiek.

A hun-magyar kapcsolat többé-kevésbé bizonyított. Na most, ha a magyarok rokonai a hunoknak, és a hunok (kusánok) rokonai a tibetieknek, akkor logikus, hogy a magyarok is rokonai a tibetieknek.

A mongol-magyar-hun rokonság is bizonyított, bár ezt errefelé nem igazán szeretik elfogadni. Tény, hogy a mongolok a mai napig úgy tanítják az iskoláikban, hivatalos történelemórákon, hogy a magyarok és a hunok a testvéreik, sőt: a Tatárjárás elsődleges célja sem a rablás stb volt, hanem a "messzire szakadt testvérek megkeresése". Vagyis: jöttek a mongolok/tatárok a testvérek után, csak kicsit később.


Ha figyelembe vesszük, hogy mikor építették a kínai nagy falat... Na jó, azt sokáig építették, de biztos volt egy pont, amikor a mongolok rájöttek, hogy basszameg, nem tudunk továbbmenni keletre... Szóval, a szakaszosan épített fal léte is magyarázat lehet arra, hogy miért fordultak inkább nyugatra. Egyébként az ilyen szétspriccelősdi nem ritka: adott egy nagyobb népcsoport, lakik valahol, túl sokan vannak már, és elhatározzák, hogy te jobbra, én balra. Ez történt például az árjákkal: éltek valahol a mai Ukrajna területén, aztán egyik banda ment nyugatra, a másik keletre. A nyugatiakból lettek az európaiaik (kivéve a magyarok), a keletiekből pld. az indiaiak (a fehérebb bőrűek, mert a sötétebb bőrűek, ugye, a dravidák). Ez történhetett a mai Mongoliától nyugatabbra, de Ukrajnától keletebbre (vagyis: a magyarok "hivatalos" őshazájában) élő csoporttal is: volt, aki jött nyugatra, volt aki ment keletebbre, és voltak páran, akik maradtak egyhelyben.

Szóval, ha figyelembe vesszük a kusán-hun, a hun-magyar, a kusán-tibeti, a tibeti-mongol, a mongol-hun, a mongol-magyar kapcsolatokat, ha összerakjuk ezeket a kis mozaikokat, akkor összeáll egy hiányos, de azért felismerhető kép: ahogy szétspricceltek az árják a mai Ukrajnából, úgy spriccelt szét a Puszta Népe az Uralon túli sztyeppékről.

És, ha extrémkedni akarunk: a japánok bebizonyították, hogy nem, ők nem kínai eredetűek, hanem koreaiak. Aha. A koreaiak viszonyt bebizonyították, hogy az ő őshazájuk meg nagyjából ott volt, ahol a Puszta Népe lakott.

És még tovább: az észak-amerikai indiánokról bebizonyították, hogy Ázsiából származnak. Ha viszont megfigyeljük a rassz jegyeket, a kultúrális hagyományokat, a szimbólumokat, a totemeket stb, akkor kiderül: Ázsiának arról a részéről indultak el, ahol a Puszta Népe lakott.

Vagyis: a dakota sas és a turul ugyanabból a fészekből indult ki...

És még tovább: a maorik északról érkeztek a szigetekre. Egy kontinensről, de nem Ausztráliából. Vagyis: vagy Amerikából, vagy Ázsiából. Ők is keresik a gyökereiket, és rájöttek arra, hogy rokonok a koreaiakkal, akik... Lásd fentebb.

Szóval, nagyon úgy néz ki, hogy a világ összes "jó fej" nemzetsége egy tőről fakad. A Pusztából. Az is rendben van, hogy az élet bölcsője Afrika volt. Az egyik. A másik talán Ázsia lehetett. Ha ebbe belegondolsz, rájössz: az oké, hogy mindenkit embernek tartanak, de valójában két teljesen külön eredetű, külön fejlődéstörténetű fajról van szó.
A csimpánz is majom, a gorilla is majom, mégse értik meg egymást.

Mi is a baj a magyarokkal, itt Európában? Az, hogy ezen a környéken mi vagyunk az egyetlenek, akik abszolút más tőről fakadunk, mint a többiek. Mi vagyunk a csimpánzok a gorillák között. Vagy fordítva.

Na, ehhez mit szólsz? Ezt mind-mind lehetne bizonyítani.

Billy Talent III.

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2009-09-13/billy-talent-iii-cd

Vagy:

Billy Talent: III. (CD)
2009. szeptember 13.


Kiadó: Warner Music
Kiadás éve: 2009
Kategória: hard / heavy



Kanadaiak, eredetileg Pezz néven indultak, de erről mindenféle jogviták miatt le kellett mondaniuk – így lettek Billy Talent. Hazájukban nagyon sikeresek, az USA-t még nem igazán sikerült meghódítaniuk, de Európában egyre többen ismerik őket.
A tagok komoly zenei előképzettséggel rendelkeznek, ennek ellenére nem valami „agyas” zenét játszanak. Amit csinálnak, azt hivatalosan „post punk rock”-nak, vagy szimplán „punk rock”-nak szokás nevezni.

Személy szerint idétlennek tartom ezt a kifejezést; az ilyen zenéknek nagyjából semmi közük sincs ahhoz, ami a punk volt, rocknak se nagyon lehet nevezni.
Az ilyen előadók az egyik oldalon nagyon távol állnak a punkoktól, mondjuk a Sex Pistolstól, a PiL-től, de még az Exploitedtől vagy a U.K. Substól is, a másik oldalon pedig a rockerektől, például a Deep Purple-től, vagy a Zeptől, vagy a Gunstól, vagy… Lehetne sorolni.

Az, amit az ilyen zenekarok játszanak, mint a Billy Talent, szerény véleményem szerint punknak túlságosan jól nevelt, rocknak túlságosan harmatos – nevezzük el őket „középsulis rocknak” (high school rock), vagy „csili-vili punknak” (glam punk).

A felsorolt zenekarok mindegyikére áll az a megállapítás, hogy a zenéjük lendületes, fiatalos, friss, de időnként klisékből építkező, és jó párszor áthallásos, a szövegeikkel pedig egyértelműen a kis- és nagykamaszokat, valamint a felnőni soha nem tudó, magukat halálukig tininek képzelő felnőtteket szólítják meg.

A fiatal srácoknak/lányoknak manapság nincs igazán igényük mélyenszántó gondolatokra, ők egyszerűen csak jól akarják érezni magukat.
Aztán ott van a generációs szakadék is, meg a lázadás: ha a nagymuter annak idején Hendrixre lázadt, a fater meg Gunsra tombolt, és imádta Ozzyt, aki állítólag denevért rágcsált a színpadon…
Na jó, ha ők ezt csinálták, nehogy már mi is ezt tegyük! Megvan nekünk a saját zenénk!

Minden világos, minden érthető, és nincs is ebben semmi rossz. Ne piszkáljuk egymás ízlését; a régi, öreg rockerek hallgassák a kedvenceiket, a vénülő punkok álmodják vissza magukat a biztosítótűs korszakba, a mai tinik meg hallgassák a saját zenéjüket, a saját lemezeiket! Mondjuk a Billy Talent harmadik albumát.

A „Devil on My Shoulder” egy kicsit csilipaprikás ízű dal, de egészen jó, fogyasztható, olyan „induljon a banzáj” hangulatú számocska.
A „Rusted from the Rain” valamivel lassabb, olyan rock-anthem szerű valami, kis gitárszólóval, jó dallammal – simán veri a Green Day bármelyik számát.

A „Saint Veronica”-ban már trükköznek a fiúk: a kezdő, érdekes kis riff után jön egy olyan ritmus, amiről kapásból a Zep „Immigrant Song”-ja jutott eszembe; aztán bekapcsolódik az ének, és bebizonyosodik, hogy ez nem a Zep, és nem hard rock.
A dalban itt-ott azért még felsejlik párszor az „Immigrant Song”, valahogy úgy, mintha árnyék vetülne valamire.

A „Tears into Wine” amolyan kamaszos ballada, a hangulatát és a témáját tekintve is. Távol van attól, hogy downtempo legyen, de a mai tinédzserekre amúgy sem túlságosan jellemző a befelé fordulós szomorkodás, inkább az üvöltős, vállvonogatós tomboldával szokták megoldani azt, amit a mamájuk annak idején még könnyekkel.

A „White Sparrows”-nál nekem a RHCP ugrott be: az énekstílus és a dallam is hasonlít, de nem áthallásos a dolog. Meg aztán ez a dal kamaszos-fiatalos, míg a RHCP-ről ezt nem igazán lehet elmondani.

„Pocketful of Dreams” – ez érdekes és kissé punkos, pontosabban: glam punkos valami, hangulatában nagyon jól illik a „na-most-aztán-megmutatjuk-a-világnak” érettségizők bankettjére.

A „The Dead can’t Testify” már inkább hard rock, mint glam punk; ebből a dalból kitűnik, hogy a Billy Talent tagjai – ellentétben jó néhány pályatársukkal – tudnak zenélni. Ez különösen a basszusgitárosra igaz.
Érdekes, kissé szomorúbohócos hangulatú dal, pont annyi váltással és riffel, amennyi egy ilyen szerzeménybe kell.

A „Diamond on a Landmine” a kedvencem erről az albumról. Nem a zene, hanem a cím miatt: gyémánt a taposóaknán…
Hát persze, hogy egy csajról szól! Mi másról szólhatna? A kép mindenesetre érdekes és újszerű – a dalban is vannak friss megoldások, bár a ritmus a Police-t, a kórus pedig egy rég elfelejtett, new wave-es bandát, a Flock of Seagullst idézi.
Furcsa egyveleg: Police + Seagulls + glam punk + slágeres dallam. Tényleg jó.

A „Turn your Back” nem hoz semmi újat az előzőekhez képest, a „Sudden Movement” viszont egészen hard, és egészen dark lehetne, ha nem lenne ilyen kamaszos és tiszta és friss az énekes hangja. Azért így is jó.

A lemez záródala a „Definition of Destiny”. Itt a glam punkba egy csipetnyi musicalszerű bölcselkedés keveredik, és ettől az egész nagyon olyan, mintha egy Zöld Nap alatt írták volna, de a dallam itt is olyan, hogy nem könnyű elfelejteni. Egyszerű, de jó.

Mindent összevetve: lendületes, fiatalos, glam punkos hallgatnivaló, ami nem hagy különösebb nyomot az emberben, viszont legalább szórakoztató, és nem akar mindenáron népnevelni, érzelgősködni, vagy hosszú sztorikat mesélni, mint mostanában egyesek…

A Billy Talent tagjai tudják, mit csinálnak, tudják, hol a helyük, és nem is akarnak többnek látszani annál, amik. Friss és jó amit csináltak – a 12-21 közöttiek biztosan nagyon fogják szeretni.

Az együttes tagjai:
Ian D’Sa – gitár, ének
Jon Gallant – basszusgitár, vokál
Ben Kowalewicz – hang
Aaron Solowoniuk – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Devil on My Shoulder
2. Rusted from the Rain
3. Saint Veronica
4. Tears into Wine
5. White Sparrows
6. Pocketful of Dreams
7. The Dead can’t Testify
8. Diamond on a Landmine
9. Turn Your Back
10. Sudden Movements
11. Definition of Destiny

Diszkográfia:
Billy Talent (2003)
Billy Talent II (2006)
Billy Talent III (2009)

Őszülünk

Végetért a szünidő, de semmi baj, hamarosan beköszönt a "sünidő"!

Kíváncsian várom, hogy ki, mikor, hol, miért, mekkora balhéval fog tüntetni, tiltakozni, hány kukát, kocsit gyújtanak fel, hány kirakatot törnek be, és minderre mit fognak lépni a Darth Vader birodalmi gárdistáinak öltözött sünök.

Sün! Sün! Sün!

Azért ez is poén, nem? Sün...
Tegnap állnak a srácok, szotyiznak és tolják a pókert ("Szeressük a Kordagyuri bácsit!") a járda szélére húzott kuka tetején. Isznak is, mert anélkül nem megy. Hát persze. Jönnek a rendőrök. Fiatal gyerekek, 3 srác, összesen, gumibottal nyomtak vagy egy mázsát. A helybeli pókersztárok voltak vagy tizenöten, együtt nyomtak vagy másfél tonnát. Jönnek a rendőrök, látszik rajtuk, készülnek valamire. Igazoltatnának, vagy mit tudom én. "Ne igyáááá közterületen. Ne pókerezzéééé közterületen." Hasonló.

Érdekes dolog, amikor másfél tonna élő hús elkezd üvölteni, hogy "Sün, sün, sün!" Mit tehet erre egy mázsa élő hús? Éles balkanyar, befordulás az első mellékutcába, és gyorsan el.

Hát, ennyit a rendőrökről.

Itt a sünidő...

És továbbra is az ambivalens érzések. Béke. Nyugalom. Biztonság. Igen, ez kellene. Ugyanakkor: megalkuvás nélkül, behódolás nélkül, elvtelen engedmények megtétele nélkül kellene elérni mindezt. Vannak olyan helyzetek, amikor igenis ki kell állni azért, amiben hiszünk. Magunkért. Azokért, akiket szeretünk. Sajnos a Sors nevű fenevadnak szokása, hogy nem egyértelmű helyzeteket produkál. Érdekel engem, hogy a tót atyafiak nem eresztették át a határukon a mi madarunkat? Nem, nem érdekel. Az viszont érdekel, hogy ezzel a tettükkel, meg ezzel a "ki ha én nem" hozzáállásukkal gyakorlatilag lealáznak minket. Engem, téged, mindegyikünket. Mit tudunk tenni? Nagyjából semmit. Mit érdemes tenni? Nem sokat. Nincsenek eszközeink. Semmi sincs a kezünkben.

Béke. Nyugalom. Biztonság. A rasszizmus megszüntetése. Hát igen... Még mindig azt vallom, amit eddig: minden ember egyenlő, a bőrszín, a származás nem olyan dolog, ami miatt bármiféle különbséget lehet vagy szabad tenni ember és ember között. Viszont igenis létezik különbség ember és ember között. Például az, hogy vannak, akik úgy érzik, hogy nekik jogaik vannak ("Haggyá máá, nekem ez jár!"), de még hírből sem ismerik azt a szót, hogy "kötelesség". Aztán vannak olyanok, akik tudják, mi a kötelességük, többé-kevésbé teljesítik is azt, és cserébe elvárják, hogy kapjanak némi jogot. Ezt nem sűrűn szokták megkapni (azon kívül, hogy időnként ikszelhetnek valami papírra), de mivel nagyon kell nekik, meg akarják szerezni. És ekkor szokott beköszönteni a sünidő...


Nem az a baj, hogy valaki valaminek született. Az a baj, hogy azt hiszi: azzal, hogy a világra jött, már ő a király, és mindenki más le van szarva. "Snúrozok, nem látod?" "Itt állok, nem látod?" És elállja a járdát. "Aggyá má egy cigit!" És ha nem kap, akkor beszól, lealáz, kést ránt, és ha védekezem, ha esetleg némi kárt teszek a testfelépítésében, akkor a kigyúrt állat, az élet császára, a csupa-jog ember hirtelen átmegy vérig sértett kisebbségbe.

Volt a házunkban egy önkényes lakásfoglaló házaspár, a Lajos meg a Tímea. Cigányok. Lajost nem Lajosnak hívták, de mindenki így szólította. Tímea, a felesége a Lipótról szabadult, amikor Szadesz-Ágnesnek köszönhetően bezárták az intézményt. Volt valami, már nem emlékszem mi, amit a dilis nő csinált, valami gusztustalan, undorító dolog, már nem is tudom... Én meg rászóltam, hogy ne mááá... Mire ő: "Te azér utálsz engemet, mer cigány vagyok, mi?" Én: "Nem, Tímea, én azért utállak téged, mert egy mocskos, szutykos kurva vagy." Ő: "Ja... Akkor jó."

Sünidő.

Az a legnagyobb baj, hogy nem csak a kisebbségiek között vannak csupa-jog emberek. Százmillió egy személyzetisnek? Végkielégítések? (Szánalmas a szó is; az ilyeneket elégítse ki a körfűrész, de végleg.) Vagy egyáltalán: levegő a médiásoknak és a politikusoknak?

A kötelességüket teljesítő emberek nullának, kisemmizettnek érzik magukat. Mit tehet az, aki mellett nem áll ki a kisebbségi képviselő, akinek az esetében nem lehet előrántani a Jolly Jokernek számító "cigány vagyok, azért utálnak" kártyát - mondjuk akkor, amikor lopja az áramot, feltöri a másik lakását, ellop mindent, amit meg bír mozdítani, de kell neki, mert el lehet adni a Verseny piacon? Mit tehet az, aki nem vasutas, nem békávés, nem mentelmi joggal rendelkező politikus, nem biciklist gázoló focista, nem bedrogozva rendőrt gázóló lap-top DJ (igen, Császár Elődre gondolok, őt is kimosta a befolyásos papa-mama-család-nagybácsi)...

Ez is érdekes. Császár Előd. Részegen, bedrogozva rendőrt gázolt, aztán kiment valahova nyugatra, és pár évvel később visszatért mint lap-top DJ. Közben csinált egy dalt, érzelgős, arról szól, hogy mennyire megbánta amit tett, és hogy most már jó fiú lesz. Nem tudom, hány példányban fogyott ez a szar, teljesen mindegy, a szerzői/előadói honort biztos eltette valaki. A fiatal rendőr meg közben a föld alatt...

Csupa-jog emberek.

Nem tudom, nincs jogi végzettségem, de úgy gondolom, hogy az ember zsebe, konkrétan annak a nadrágnak a zsebe, amit éppen visel, az teljes mértékben magánterületnek minősül. Azt gondolom, hogy a saját zsebemben azt csinálok, amit akarok. Azt gondolom, hogy a saját zsebembe azt engedek be, akit akarok. Hát nem. A jog szerint nem így van. Pár éve a buszon feltűnt, hogy egy idegen kéz matat a zsebemben. Odanyúltam, megfogtam két ujjat, csavartam rajtuk egyet. A két ujj közül egy eltört. A meghallgatás során senkit sem érdekelt, hogy mi a francot keresett az a két idegen ujj az én zsebemben, leginkább arról volt szó, hogy 8 napon túl gyógyulót okoztam a két ujj gazdájának, aki így nem tud dolgozni. Hát persze, hogy nem! Pár napig nem tudott idegen zsebekbe nyúlkálni. Ja, igen, és természetesen előjött az is, hogy neki van vagy nyóóóóc gyereke, ebből hat állami gondozásban, meg előjött az is, hogy ő kisebbségi. Tőlem senki sem kérdezte, zsidó/cigány/hottentotta/madagaszkári kiscsirke vagyok-e. Nem, az nem számított.

"Azééé utálsz, mer cigány vagyok." "Azért gyűlölsz, mert meleg vagyok." Nem. Leszarom a származásodat, leszarom szexuális beállítottságodat, leszarom az egészet, és nem hiszem, hogy akár egyetlen tüntetésen is részt fogok venni, nem lépek be semmiféle gárdába, a tojás rántottának szeretem, nem dobálva, és tényleg, de tényleg utálom a vért, a kiontott vért, de egyre inkább megértem azokat, akik elmennek, és igaz, hogy teljesen feleslegesen, de járatják a szájukat. Nem értek egyet a módszereikkel, az időnként szélsőségesbe átcsapó nézeteikkel, a fasizálódásukkal, a jelszavaikkal, de alapjáraton megértem, miért csinálják azt, amit.

Van egy pont, amikor még az is pofon vágja a gyerekét, aki gyűlöli és ellenzi a testi fenyítést. Tanácstalanság. Tehetetlenség. Kétségbeesés.

Sünidő...

Diana Krall - Quiet Nights

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2009-09-07/diana-krall-quiet-nights-cd

Vagy:

Diana Krall: Quiet Nights (CD)
2009. szeptember 7.


Kiadó: Universal Music, Verve Music
Kiadás éve: 2009
Kategória: jazz / blues




Diana Krall, az alt hangú kanadai énekesnő és zongorista, aki kamaszkora óta rendszeresen fellép, aki jó néhány Grammy- és egyéb díj boldog tulajdonosa, eddig is jobbára azt a műfajt képviselte, amit smooth jazznek szokás nevezni.

A smooth jazz valami olyasmi, amit a kávéházakban, éttermekben, mindenféle szalonokban, elegáns bevásárló központokban, háttérzeneként lehet hallani. Lágy, fülbemászó dallamok, ismert slágerek jazzesített feldolgozásai.

Hiányzik belőle a jazz valódi szenvedélyessége és improvizatív jellege; a hard bop tüzessége, a free jazz szabadsága, a fúziós jazz kemény, rockos jellege; markánsabb, mint az R&B, de valamivel „homályosabb”, „füstösebb”, mint a soul; lágyabb, mint a funk, és sokkal modernebb, mint a blues.

Természetesen a smooth jazznek is vannak különböző fajtái, ágai, és minőség szerint is határozott kategóriákat lehet felállítani.

A valódi mesterműveket (is) alkotó Pat Methenyt például nem igazán lehet összehasonlítani a „Bossa and…” című, brazilok által készített sorozattal, amelyben a Guns ’N Rosestól a Ramonesig, a Rolling Stonestól Bob Marley-ig több neves sztár dalait dolgozták fel bossás, lágy, háttérzenének szánt szösszenetekben.

Dave Kozt például még véletlenül sem lehet összehasonlítani mondjuk Miles Davisszel, pedig mindketten trombitások, Ronny Jordant pedig John Coltrane-nel, pedig mindketten szaxofonosok, és a smooth jazzről sem lehet kijelenteni, hogy nem jó. Hiszen jó ez, csak számomra valahogy feminim műfaj.

Nagyon tetszik, amit Mary Fahl csinál és tetszenek Diana Krall felvételei is. Ám míg Mary Fahl szerintem a Pink Floyd Dark Side of the Moon-jának jazzesített feldolgozásával elért pályája csúcsára, vagy legalábbis annak közelébe, addig Diana Krall esetében mindig úgy éreztem, hogy az évek (és lemezek) múltával egyre jobb, folyamatosan csiszolódik, és minden egyes új lemeze olyan, mintha ez lenne az a bizonyos „nagy dobás”.
Aztán a következő albumával újra megmutatja: mindig képes a továbblépésre, a minőség fokozására.

A Quiet Nights több szempontból is érdekes lemez. Ahhoz, hogy megállapíthassuk: valódi különlegességről van szó, elég, ha áttekintjük a közreműködők névsorát, pontosabban azt, hogy a közreműködők milyen hangszereken játszanak.
Aztán, ha elkezdjük hallgatni, az első néhány másodperc után rájöhetünk, hogy ez a csúcspontja annak, amit smooth jazznek szokás nevezni.

Az első dal, a „Where or When” már határozottan definiálja, mire számíthatunk. Ez a zene pontosan olyan, amilyennek a bárokban, csendes és romantikus éttermekben, az olyan „összebújós” helyeken szólni kell.
Lágy, jelen van, alig észrevehetően, de mégis befolyásolja a tudatunkat és ami a legfontosabb, a hangulatunkat.

Amikor ilyen dalok simogatják az ember agyát/lelkét, hirtelen kedvünk szottyan ahhoz, hogy odabújjunk a partnerünkhöz, esetleg – ha merészebbek vagyunk – odabotorkáljunk a táncparkettre, és egymásra/egymásba borulós, lötyögős… bocsánat: szelíden ringatózós, alig mozgós táncba kezdjünk.

Ezek a dalok megérintik az embert, de nem határozottan: hopp, mintha megsimogatott volna valami… vagy talán mégse? Jelen vannak, de még sincsenek ott, hatást gyakorolnak ránk, előcsalják belőlünk a szentimentalizmust, a nosztalgiát, a romantikát, meg az érzéseket.

Ha pedig történetesen nem valami bárban, nem a párunkkal hallgatjuk őket, hanem odahaza, mondjuk este, egy-egy húzós nap után, akkor ezek a dalok képesek arra, hogy feloldják bennünk a felgyülemlett feszültséget, és képesek arra is, hogy álomba ringassanak bennünket.

A Quiet Nights anyaga éteri, lágy, puha és meleg, olyan, mint egy jó szagú takaró, amit az ember nagyon szívesen magára húz a hideg estéken; vagy olyan, mint az illatos nyáréjszaka, amikor a nappali forróság múltával, pár pohár bor után, kissé kóválygó fejjel bámuljuk a csillagokat, és beleszédülünk az égbolt mélységébe…

Kellemes. Lágy. Megnyugtató. Légies. Puha. Nem közöl mély gondolatokat, nem a szabadságról, nem az ötletekről szól, hanem a nyugalomról. A maga nemében tökéletes.

Előadó:
Diana Krall – ének, zongora

Közreműködők:
Nico Carmine Abondolo – bőgő
Eun Mee Ahn – hegedű
Charlie Bisharat – hegedű
Caroline Campbell – hegedű
Darius Campo – hegedű
John Clayton – bőgő
Antony Cooke – cselló
Larry Corbett – cselló
Paulinho da Costa – ütőhangszerek
Mario de Leon – hegedű
Drew Dembowski – bőgő
Yue Deng – hegedű
Thomas Dienner – brácsa
Bruce Dukov – hegedű
Earl Dumler – oboa
David Ewart – hegedű
Marlo Fisher – brácsa
James Freebarin-Smith – cselló
Matt Funes – brácsa
Alan Grunfeld – hegedű
Jeff Hamilton – dob
Reggie Hamilton – bőgő
Trevor Handy – cselló
Peter Kent – hegedű
Steve Kujala – fuvola
Razdan Kuyumijian – hegedű
Janet Lakatos – brácsa
Timothy Landauer – cselló
Bill Lane – kürt
Liane Mautner – hegedű
Ed Meares – bőgő
Joe Meyer – kürt
Todd Miller – kürt
Dan Neufeld – brácsa
Helen Nightengale – hegedű
Claus Ogerman – karnagy
Sid Page – hegedű
Joel Pargman – hegedű
Katia Popov – hegedű
Barbara Porter – hegedű
Sue Raney – bőgő
Steve Richards – cselló
Gil Romero – hegedű
Geri Rotella – fuvola
David Shostac – fuvola
Dan Tobin Smith – cselló
Tereza Stanislav – hegedű
Rudy Stein – cselló
Marda Todd – brácsa
Rick Todd – kürt
Doug Tornquist – tuba
Cecilia Tsan – cselló
Mari Tsumura – hegedű
Josephina Vergara – hegedű
David F. Walther – brácsa
Brad Warnaar – kürt
Amy Wickman – hegedű
Anthony Wilson – gitár
Evan Wilson – brácsa
Robert Zimmitti – vibrafon

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Where or When
2. Too Marvelous for Words
3. I’ve Grown Accustomed to His Face
4. The Boy from Ipanema
5. Walk on By
6. You’re My Thrill
7. Este Seu Olhar
8. So Nice
9. Quiet Nights
10. Guess I’ll Hang My Tears Out to Dry
11. How Can You Mend a Broken Heart
12. Everytime We Say Goodbye

Diszkográfia:
Steppin’ Out (1993)
Only Trust Your Heart (1994)
All for You (1995)
Love Scenes (1997)
When I Look in Your Eyes (1998)
The Look of Love (2001)
Live in Paris (2002)
Heartdrops: Vince Benedetti Meets Diana Krall (2003)
One Night in Paris [live] (2003)
The Girl in the Other Room (2004)
Live at the Montreal Jazz Festival (2004) DVD
Christmas Songs (2005)
From This Moment On (2006)
The Very Best of (2007)
Quiet Nights (2009)

Kerrang!

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/egyeb/cikk/2009-09-05/kerrang

Vagy:

Kerrang! (???)
2009. szeptember 5.







A brit Kerrang! magazin ismét megszavaztatta olvasóit (hallgatóit és nézőit, mivel ez a média több rétegű). A közvélemény-kutatás célja ezúttal az volt, hogy kiderüljön, melyik a 21. század legjobb 50 albuma.

A szavazás a következő eredményt hozta:
1. American Idiot/Green Day
2. Absolution/Muse
3. Iowa/Slipknot
4. A Beautiful Lie/30 Seconds To Mars
5. Three Cheers for Sweet Revenge/MCR
6. Toxicity/SOAD
7. Take Off Your Pants and Jacket/Blink 182
8. The Blackening/Machine Head
9. From Under The Cork Tree/Fall Out Boy
10. Leviathon/Mastodon
11. Songs For The Deaf/Queens of the Stone Age
12. The Black Parade/MCR
13. Origin of Symmetry/Muse
14. Hybrid Theory/Linkin Park
15. White Pony/Deftones
16. All Hope Is Gone/Slipknot
17. 21st Century Breakdown/Green Day
18. The Poison/Bullet For My Valentine
19. Start Something/Lostprophets
20. Lateralus/Tool
21. The End of Heartache/Killswitch Engage
22. Ascendancy/Trivium
23. With Teeth/Nine Inch Nails
24. Death Magnetic/Metallica
25. Puzzle/Biffy Clyro
26. Casually Dressed & Deep in Conversation/Funeral For A Friend
27. City of Evil/Avenged Sevenfold
28. Mutter/Rammstein
29. Black HOles and Revelations/Muse
30. Chocolate Starfish and the Hotdog Flavoured Water/Limp Bizkit
31. Vol 3: (The Subliminal Verses)/Slipknot
32. II: A Bustle In Your Hedgerow/Down
33. A Fever You Can't Sewat Out/P!ATD
34. Riot!/Paramore
35. Ire Works/The Dillinger Escape Plan
36. Bleed American/Jimmy Eat World
37. Jane Doe/Converge
38. Love Metal/HIM
39. Ghost Reveries/Opeth
40. Worship and Tribute/Glassjaw
41. Take to the Skies/Enter Shikari
42. From Here To Infirmary/Alkaline Trio
43. Holy Wood/Marilyn Manson
44. Orchestra of Wolves/Gallows
45. Volcano/Satyricon
46. The Green Album/Weezer
47. Relationship of Command/At The Drive-In
48. Blessed Black Wings/High on Fire
49. Permission to land/The Darkness
50. Crisis/Alexisonfire

Ha most az lenne a célom, hogy bizonyos csapatok rajongói mindörökre, ismeretlenül is meggyűlöljenek, simán nekiállnék szétszedni a listát, és pontról-pontra leírnám, hogy melyik zenekar került fel joggal, és melyik… mondjuk úgy: nem igazán jogosan erre a listára. Tekintve jelenlegi hangulatomat, ez igazán hálás feladat lenne, de inkább nem vállalom.

Az ízlések, mint tudjuk, különbözőek. Minden emberi testnek más a rezgése (lásd: asztrológia), és minden rezgés más és más társ- vagy ellenrezgésre reagál.
Elképzelhető például, hogy a Danzig – amely nem került fel a listára – bizonyos emberekből hányingert vált ki, másokat viszont éppen ez indít be. Vannak, akiket a jazz lelassít, merengővé, elgondolkodóvá tesz, másokat viszont éppen ez a műfaj pörget fel.

Ha elfogadjuk, hogy a zene az egyetlen legális „drog” (ezt most úgy értem, hogy „hangulatjavító”, „hangulatfokozó”), ha tudjuk, hogy bizonyos valódi gyógyszerek egyes embereknél nem kívánt mellékhatásokat idéznek elő, akkor könnyű összerakni a képet: vannak olyan zenék, amiknek hallgatása egyesekre károsan, másokra viszont éppen ellenkezőleg, pozitívan hatnak.

Tehát hagyjuk, hogy személy szerint mely zenekarok listára való kerülését tartom jogosnak.

(Azt azért nem bírom ki, hogy ne jegyezzem meg: a Tool a Lateralus-szal örökérvényű dolgot alkotott, ennek a lemeznek azon a polcon a helye, ahol az ELP Tarkus-ának, vagy a Kraftwerk Radioactivity-jének.
Nem bírom, ki hogy ne írjam le: a SOAD Toxicity-je egészen érdekes, zeneileg is újat hozott annak idején, bár én ezt az anyagot inkább a „politikailag legjelentősebb alkotások” kategóriába sorolnám.

Azzal is egyetértek, hogy felkerült a listára a Machine Head, a Mastodon és a QOTSA is, hiszen ők jó zenét csinálnak, csakúgy, mint mondjuk a Metallica és a NIN, bár e két utóbbinál a két listás lemez nem különösebben kiemelkedő - de mit csináljunk, nem vehetjük elő se a fekete albumot, se a NIN Downward Spiral-ját, mert hogy azok még a messzi 20. században készültek.

Ugyanez érvényes a Rammstein Mutter-jára. A Rammsteinnek egyébként, szerény véleményem szerint minden hasonló listán helyet kell biztosítani; ők tényleg eredetiek és hatásosak – ha mást nem is, azt mindenképpen sikerült elérniük, hogy rajongók tízezrei kezdjenek foglalkozni a német nyelvvel, kizárólag miattuk. És ez azért nem semmi.

A Downt szeretem, tényleg jók, de nekik még van bizonyítanivalójuk; Marilyn f’n’ Manson megkerülhetetlen.
Az Avenged Sevenfold esetében mondjuk azt, hogy a „feltörekvő ifjak” képviseltetik magukat, a Linkin Parknál fogadjuk el, hogy utólag kaptak valami elismerést azért, amit még a múlt században csináltak, a Limp Bizkit esetében érthető, hogy itt van: az énekes-filmszínész-tetováló művész-bizniszmen frontember akkor is beizmolta volna ide a bandát, ha senki sem szavaz rá. De ennyit erről.

Még egyszer: hagyjuk a személyes ízlésemet. Lépjünk túl azon is, hogy ez a lista vélhetőleg változni fog az idők folyamán.
Vajon hatvan-nyolcvan év múlva ki a fene fog emlékezni arra, hogy létezett egy olyan zenekar, hogy Green Day? Vagy: My Chemical Romance? Esetleg Slipknot? A válasz egyszerű. Nagyjából senki.

Ki fogja szeretni ezeket a bandákat 20-30 év múlva? A válasz megint egyszerű: nagyjából senki. A mostani tinik – a listán szereplő bandák többségének rajongótábora – pár évtized múltán beleszürkülnek a felnőttkorba, a mindennapokba, és ha a marha nagy rohanásban egyáltalán jut idejük arra, hogy zenét hallgassanak, akkor már valami egészen mást fog betenni a… fene tudja, milyen lejátszók lesznek akkoriban.

A Green Day, a Muse, a My Chemical Romance, a Blink 182, a Fall Out Boy, a Lost Prophets, a Bullet For My Valentine, a Funeral for a Friend ráadásul olyan speciális életérzésekről énekelnek, olyan emóciókat táplálnak (vagy: fojtanak el) zenéjükkel, amelyek egy bizonyos korosztályra, nevezetesen a tinédzserekre és max. a fiatal felnőttekre jellemzőek. A pattanások elmúltával lanyhul az irántuk való lelkesedés.

Bevallom, a listán vannak olyan zenekarok is, amikről sosem hallottam. Biztos én vagyok a hibás, sajnálom, de nekem tényleg semmit sem mond a 30 Seconds to Mars, a Biffy Clyro, a P! ATD, a Converge név.
Őket most félreteszem; feltételezem róluk, hogy olyan lemezt készítettek, ami miatt joggal kerültek fel erre a listára.

Aztán van itt néhány olyan név is, amit ismerek, de bárcsak ne ismerném! Ilyen mondjuk a pszeudo-glamrockos, de leginkább önmaga és a stílus karikatúrájának beillő Darkness.

Fogjuk fel úgy ezt a listát, mint egy geget, egy jó poént, amivel meg lehet tölteni bizonyos felületeket, amikről az enyémhez hasonló elemzéseket lehet írni, amire lehet hivatkozni.
Ez nem, és nem is lehet valódi értékítélet, mivel a szavazók többsége (csakúgy, mint a Kerrang! magazin célközönsége) tinédzserkorú, így természetes, hogy a lista ennek a korosztálynak a véleményét tükrözi.

Olyan ez, mint pld. a ’80-as években a KEK-en (Kertészeti Egyetem Klubja) lezajlott „Év legjobbjai” szavazások.
Hosszú, nagyon hosszú ideig Presser Gábor kapta a legjobb billentyűsnek járó díjat, a legjobb gitáros pedig nagyon hosszú ideig Tátrai Tibusz volt.

Aztán bekövetkezett a generációváltás, jöttek a szavazni akaró és vágyó tinik, Pici háttérbe szorult, a legjobb billentyűs Berkes Gábor lett, a legjobb gitáros pedig az akkor igencsak jól futó Első Emelet nevű zenekar gitárosa.
Nem vitatom, hogy Berkes és a gitáros srác tudott zenélni, de az is egyértelmű, hogy Pici és Tibusz messze-messze lekörözte őket. Vagyis a szavazás eredménye nem a valóságot, legfeljebb az aktuális pszeudo-valóságot tükrözte vissza.

Valamivel később aztán ismét bekövetkezett egy generációváltás, az Első Emelet zenészei éppúgy eltűntek a süllyesztőben, mint korábban Tibuszék. Nyert… azt hiszem, a Bonanza Banzai, vagy valami hasonló zenekar.

Azóta újabb nemzedékváltások következtek be, de már rég nincs díjkiosztó a KEK-en, nincsenek valódi listák – amik meg vannak, azok erősen manipuláltak: zenészektől tudom, a csatornák/rádiók sosem azt a klipet/zenét játsszák „erős rotációban”, amit a közönség szeret, hanem ami mögött megfelelő mértékű valós vagy kapcsolati tőke áll.

Ez van, ez jutott, ez a fogyasztói társadalom.

Összeesküvés-elmélet? Nem hiszem. Valóban ostobaság minden mögött valami „felsőbb hatalmat”, rejtélyes okot sejteni, de… De vannak dolgok, amelyeken érdemes elgondolkodni. A politikát ezúttal is hagyjuk, maradjunk a szigorúan vett „kultúránál”.

Sokan elcsodálkoznak például a Harry Potter könyvek/filmek sikerén. Azt, hogy a Potter termékek árucikkek, sokan belátják, ám sokan nem értik, hogy miért nem került sor hamarabb egy ilyen kulturális bummra; miért nem hamarabb próbálták „olvasásra ösztönözni az ifjúságot”. Potter, vagy valami hasonló hamarabb is megszülethetett volna, nem? De, igen.

Csakhogy ha megnézzük a brit és az amerikai születési statisztikákat, rájöhetünk, hogy a Thatcher-kormányt és az idősebb Bush adminisztrációját követő időszakokban jelentősen megnőtt Nagy-Britannia és az USA népszaporulata.
A gazdasági, társadalmi depressziót követően, a fellélegzés periódusában sok-sok gyerek született, és amikor ez a viszonylagosan nagy fogyasztói réteg kamaszkorba cseperedett, hopp!, hirtelen létrejött egy árucikk, amivel ki lehetett elégíteni az igényeiket, aminek előttük és utánuk nem lett volna ilyen sikere, mivel szám szerint kisebb volt a potenciális fogyasztóréteg.

Fogyasztói társadalom…

Egyszer, valahol már leírtam: az orwelli 1984-ben még csak az emberek gondolatait irányították, gondolatrendőrséggel. Ma, a 21. században már a vágyainkat is – listákkal.

Az ember melegségre vágyik

...és most nem Örkény írására gondolok, bár arra is, valamikor gyerekkoromban ismertem meg, akkor láttam a belőle készült (rövid) filmet, Kállai Ferenc játszotta benne a főszerepet, aztán olvastam is, persze, hogyne olvastam volna, de most, most nem csak erre gondolok, hanem arra, hogy már megint vonulnak a melegek, már megint itt a balhé, tavaly még csak tojást dobáltak rájuk, de azóta durvultak a dolgok, pld. cigányokat öltek - egyébként fogalmam sincs, hogy tényleg ezek a srácok voltak-e a gyilkosok/tettesek, akármik, lehet, nem lehet, ártatlanság vélelme és védelme, mi közöm hozzá, ki vagyok én, hogy ítélkezzem fölöttük, majd a bíróság, ami állítólag független, de az, amit ez a rohadt média, az újságíróhiénák csináltak a letartóztatott/őrizetbe vett/megvádolt, mit tudom én, mi a PC-ileg (politically correct) megnevezése az ilyesminek... szóval, undorító, hogy az ügy kapcsán hogyan hozták elő a REPLIKA nevű zenekart - "egy magyar harc core heavy metalt játszó banda", aminek állítólag, vagy nem állítólag tagja, a dobosa volt az egyik lecsukott srác - oké, persze, hard core, meg heavy metal, és hogy el lehessen ítélni a REPLIKÁt az egyelőre el nem ítélt, de már lecsukott ex-dobosa miatt, beadtak a tévében, meg valamelyik rádióban is valami zúzós zenét - mintha az újságírók azt akarták volna közölni a jónéppel, hogy "tessék, ezt hallgatják a mai fiatalok, ez a métely, amely megfertőzi hófehér hablelküket" - undorító, olyan az egész, mint amikor Szikora-Rgo-Robi kiáll Marilyn Manson ellen papolni, pedig ő ugyanazt tolta a színpadon, csak jóval kevesebb sikerrel, és jóval kisebb anyagi háttérrel, szex, drog, rock and roll, meg csikidam, a szex is, a drog is stimmel, bár a csikidam sok minden, csak éppen nem rock and roll...

Szóval: az újságíró/médiás urak és hölgyek csupán egyetlen apró részletről feledkeztek meg. A REPLIKA valóban kemény zenét játszik, ahogy a VISHNU nevű zenekar is, meg a MANTRA, de ott van az az "apróság", hogy Csató, a REPLIKA énekese és basszusgitárosa, meg a VISHNU egyik énekese, meg a MANTRA nagy barátja KRSNA-hívő, azt hiszem szerzetes, de az biztos, hogy rengeteg emberen segített már, régebben, talán most is a Govinda nevű étteremben kialakított meditációs teremben lehetett talákozni vele egy kis lélekvizsgálatra. És az újságíró/médiás urak és hölgyek arról is megfeledkeztek, hogy oké, tényleg zúzós a zene, de pld a VISHNU számainak egészen egyszerű a szövegük, kb. ennyi: "Hare Krsna, Hare Krsna, Krsna Krsna Hare Hare, Hare Rama, Hare Rama, Rama Rama Hare Hare", különböző verziókban, és a csatakiáltás sem az, hogy öld a cigányt, hanem az, hogy "VISHNU" - szóval nem ártana már, ha helyén kezelnék a dolgokat a tiszelt hölgyek és urak.

Tessék, ilyen:
http://www.youtube.com/watch?v=i3SB21uZEVU

Baszd meg, újságíró úr és hölgy, tájékozódj légyszi, mielőtt bemocskolsz valakit/valamit! Mondjuk járj utána, honnan jöttek a cigányok, és honnan jött a Krsna-hit, mik az alapelvei, és milyen szabályok/törvények/parancsolatok szerint élnek azok, akik követik! Mondjuk a Csató... akinek a zenekarában valamikor dobolt egy fiatalember, aki félrecsúszott, akit most lecsuktak...

Aztán itt van az is, hogy vajon miért csúszik félre valaki, bári, aki arra vetemedik, hogy cigányokat öl. Meg itt van az is, hogy miért utálják a melegeket, miért dobálják őket, miért van ez a marha nagy tiltakozás a Gay Pride felvonulás ellen - amit egyébként én is elítélek, erről már tavaly is írtam, mert a faszt se érdekli, hogy kicsoda, micsodáját, kicsodának a micsodájába dugja, tegye, ha jólesik, de mi a pöcsért kell ezt mutogatni, miért kell villogni vele, ha annyira egyenlőnek tartják magukat a heterókkal, akkor miért sütik magukra a "MÁS VAGYOK" billogot - mondjuk egy ilyen felvonulással, vagy hasonlóval - simuljanak bele szépen a társadalomba, a faszt se érdekli, kivel dugnak - igen, irritál a magamutogatásuk, a Pride-uk, és nem azért, mert látens buzi vagyok, nem, ezen már elgondolkodtam, miután láttam az "Amerikai szépség"-et - engem speciel éppen ennyire irritál a kurvák felvonulása, a nyuggerek menete, a gyurcsány-fanok és az orbánrajongók tomboldája és népgyűlése, meg az összes többi -

- és arra is rájöttem, hogy miért, meg arra is, hogy miért vannak egyre többen azok, akik utálják a buzikat meg a cigányokat, meg a tótokat, meg az atyafiakat - nagyon egyszerű: azért, mert az ember melegségre vágyik.

Ez a társadalom, amiben most élünk, sok mindennek nevezhető, csak éppen barátságosnak és emberközpontúnak nem. Agyonadóztatás. Szabályok. Korrupció. Elsíbolt milliárdok. Rétegek.

Vannak rétegek, és most mindegy, hogy cigányokról, vasutasokról, nyuggerekről, buzikról, vagy valamelyik politikai párt híveiről van szó - szóval vannak rétegek, amelyeket az élelmesebb, vállalkozó szellemű bizniszmenek szépen összefognak, és a személyes boldogulásuk reményében (megélhetési érdekképviselő) megpróbálkoznak a lehetetlennel: érvényesíteni akarják az adott réteg bizonyos jogait, újabb jogokat, engedményeket, kedvezményeket akarnak kicsikarni nekik. Ilyenkor jön a "társadalmi vitának" nevezett mocskolódás és szarrágás, aztán a vége az, hogy a "nagy" politika odalök valami koncot a nagypofájú rétegnek. A csapat nem kapja meg azt, amit akart, de valamit mégis, az is több mint a semmi, hát oké, nyertünk.

Ezzel nincs semmi baj. A gond ott kezdődik, hogy ennek az országnak a lakosságát, az érdekeiket érvényesíteni akaró rétegekbe tartozók többéségét pontosan azok tartják el a munkájukkal, az adójukkal, az elcseszett, kudarcba fullasztott életükkel, akik EGYETLEN RÉTEGBE SEM TARTOZNAK BELE!
Ezzel nem azt mondom, hogy a sínpityuk nem dolgoznak, vagy nem melóznak a cigányok, vagy a kismamák, vagy az ingyen parkolásért küzdő autósok. De igen. Fogadjuk el, hogy dolgoznak. Örüljünk, ha az ilyen-olyan rétegbe/kisebbségbe tartozó dolgozók kiharcolnak maguknak valamit.

De mi van azokkal, akik semmilyen rétegbe nem tartoznak? Akik nem egyesületi tagok? Akik nem tartoznak egyetlen kisebbséghez sem?

Az ember melegségre vágyik...

A sehová-sem-tartozók is emberből vannak. Ők sem bírják sokáig egyedül. Ők is melegségre, közösségre vágynak. Persze, vannak pótszerek: focicsapatok, együttesek, akik közelében rálelhetünk a hasonszőrűekre, de... Ez valahogy kevés, nem?
Vannak politikai pártok is, amiknek a nagygyűlésein érezni lehet az összetartást, azt a felemelő hangulatot, hogy testvérek vagyunk, de legalábbis ugyanúgy gondolkodunk - legalább nagyjából.

Oké. De mi van azokkal, akik nem rajonganak együttesekért, nem fociszurkolók, nem értenek egyet a karneváli hangulatú politikai szeánszokat tartó pártokkal?
Mert hogy ilyenek is vannak.

Az ember melegségre vágyik...

Nincs címkéjük. Amikor adni kell, az első sorban állnak. Amikor kapni kell, az utolsóban. És besokalltak. És kitaláltak maguknak valami címkét. Hátrafelé lovazó vagy nyilazó pálcikaemberke. Fogaskerék. A négy égtáj felé mutató, kereszt alakú, tököm tudja milyen végű izé. Tetoválások: Turul népe, Magyar vagyok. Lehetőleg rovásírással. Pólók. Kulcstartók. A fogyasztói társadalom gagyi termékeibe fullasztott nemes, nemzeti öntudat.

Rasszizmus.
Könyörtelenség.
Gyilkosság.

Frusztrált szerencsétlenek. Célpontot kereső bősz bokszolók, akik nem oda ütnek, ahova kell. Mi a faszt ártott az a pár csóringer cigány, akit megöltek? És: mit árt az a jópár korrupt politikus, ostoba médiás, milliárdos szarzsák, akik parazitaként élősködnek a rétegekbe tartozókon és nem tartozókon egyaránt?

Nem érdekel különösebben, hogy a buzik kit kúrnak. Nem érdekel különösebben, hogy a leszbik mit nyalnak. Nem érdekel különösebben, hogy a kisebbségek kivívják maguknak azt, amit akarnak. Még az se érdekel különösebben, hogy a médiások mit ostobáskodnak. Az viszont biztos, hogy egy frusztrált, csalódott, reményét vesztett nép bármire képes. Bármire...

"A szar is le van szarva" - mondta Őze Lajos a "Megáll az idő"-ben.
Hát, valahogy így vagyunk most az egésszel.
A melegségre vágyó, de mindenhonnan kirekesztett, frusztrált, csalódott, reményt vesztett kis idealisták, megannyi kis Don Quijote előbb-utóbb találni fog magának valami klubot, valami réteget, amibe tartozhat.

Egy nyájat.
Egy csordát.
Egy farkasfalkát.

És még ez se érdekelne - mindenki lehet farkas, ha nagyon muszáj, legalábbis egy kis időre. A baj az, hogy farkasok, ha már mindent felzabáltak maguk körül, éhezni kezdenek. Az éhségtől megvesznek. A veszett farkasok pedig egymásnak esnek, és még a saját testvéreik torkát is átharapják...

Na, én ezt, és csakis ezt tartom fontosnak. És ettől félek. A többi? Le van szarva.

Egyébként pedig: mindenkinek további szép napot! (Annyira, de annyira utálom ezt a szlogenné vált ostobaságot!)
*-*

Tiszta szemek, ötlethegyek

Ezen a blogon írtam már arról, hogyan látok bizonyos dolgokat, politikát, rasszizmust, a cigányok elleni merényleteket, azt a gazdasági rabszolgaságot, amiben élünk. Írtam arról is, hogy vannak bizonyos ember- és viselkedéstípusok, amiket elítélek, és vannak olyanok is, amiknek (minden fásultságom és kegyetlenségem ellenére) örülni tudok. Írtam zenékről, hol lelkesen, hol fanyalogva, időnként kritikust játszva. És írtam arról is, hogy abból a posványból, amiben most vagyunk (akár politikailag, akár a kultúra, akár az értékrendek szempontjából) csakis és kizárólag a tiszta szemű, a fogyasztói társadalom által meg nem rontott fiatalok vezethetnek ki minket. Minket: azokat, akik eddig nem sokat tettek a "kilábalás" érdekében. Azokat, akik esetleg próbálkoztak, de eddig hiába. És azokat is, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy valami változzon, talán el is értek bizonyos sikereket - de nem eleget.

Megnéztem az "Ausztrália" c. filmet. Aztán még egyszer. Romantikus, kedves, poénos, mindenkinek ajánlani tudom - mondjuk punnyadt vasárnap délutánokra. Van benne egy részlet, valójában 1-2 mondat, amiben az a lényeg, hogy az abók mindenről éneket költöttek, versbe szedték a környezetüket, a jelenségeket, az eseményeket, mindent, és mivel ezek a dalok összefüggnek egymással, ha eléneklik őket, még a legkietlenebb sivatagon át vezető utat is megtalálják.
Abók, Álomkor, "minden összefügg minden más egyébbel".

Írtam arról, hogy azért szeretem a jazzt, mert az maga a színtiszta szabadság, a zenei ötletek tárháza. A jazz valami olyasmi, amivel akár a legbonyolultabb érzéseket is ki lehet fejezni.

Írtam arról, hogy az a bajom a vallással, hogy van, és az a bajom a hittel, hogy nem létezik, mert vallássá silányult. Írtam arról, hogy akkor jó egy vallás, ha "vérből jön", akkor van értelme pld. a jótékonykodásnak, ha az ember "csak úgy" csinálja, nem pedig azért, mert alkut próbál kötni az Úristennel, a karmával, bármivel. "Látod, milyen jó gyerek vagyok? Ugye ezért a mennyországba jutok?"

Írtam arról, hogy minden tevékenységnek akkor van értelme, akkor színvonalas, ha ugyanígy vérből jön. Egy gitáros pld. játsszon, variáljon, szólózzon - elég idétlenül nézne ki a színpadon, ha úgy keresgetné a bundokat meg a húrokat, mint én szoktam itthon (jobbkezes gitáron, balkezes létemre).

Írtam arról, hogy azok esetében, akik a közönség/ az olvasók elé tolnak valamit, hogy nesze, ezt csináltuk hallgassátok/olvassátok, szóval az ilyen kreatív emberek esetében az őszinteség a legfontosabb. A maszkokat hagyjuk meg a tibeti templomok táncosainak, meg a mohácsi busójáróknak - azt mutasd, baszdmeg, ami vagy, ne pedig azt, ami lenni szeretnél! Nem kell az álságosság, nem kell semmi, játssz, írj, rajzolj, dolgozz, vagy csak kiabálj, mert ha hazugságszínűre fested a tevékenységedet, attól az még szürke marad, bármilyen csilivilinek is látszik.

Az elvek, az elképzelések, az ötletek, az iránymutató tanítások, a kiagyalt vagy megtapasztalt bölcsességek olyanok, akár a vonatsínek. Futnak, bele a nagy büdös semmibe, a franc se tudja, hová vezetnek, vagy ha mégis tudjuk, legalább nagyjából, akkor sem lehetünk biztosak benne, hogy menet közben nem állítja át a váltót valami eszelős bakter. Egy elv (egy vallás) tart mondjuk... keletre. Oké, helyes az irány. Haladunk, robogunk. Aztán menet közben jönnek a bakterek (sala-sala-bakterek), átállítanak pár váltót, mert rosszindulatúak, mert terroristák, vagy csak egyszerűen azért, mert mással vannak elfoglalva: mondjuk azzal, hogy indul a bakterház, sok a gombóc, berúgott a lókupec, vagy bármi. És a vége az, hogy cseszhetjük, kelet helyett északra vagy nyugatra jutunk, menet közben észre sem vesszük...

Aztán vannak helyzetek, amikor a sínek összefutnak egy-egy rendezőpályaudvaron. Olyan események, emberek, csoportok, amelyeknél/akiknél valahogy egyszerre jelen van az összes sín, amit többé-kevésbé fontosnak tartunk.
A tiszta szeműség. A "vérből jövő" profizmus. A hit, a remény, a szeretet, az elszántság, a frissesség. A jazz szabadsága és érzelemkifejező ötletessége. A lazaság, a szakmai hozzáértés. A lendület. A nem-vagyok-gizda-nem-is-leszek-az hozzáállás. A busóálarc-nélküliség.

Tegnap az Orczy kertben voltam. Már megint. A Hollywood Rose játszott. Már megint. Most viszont unpluggedban, nem bekötve. Még sosem hallottam így őket. A koncert előtt váltottunk pár szót. Már megint. Például a gitáros Vilkóval - most először.
Aztán: koncert. Unplugged. Guns számok, 2-3 HR (Minimal Design) dal. Profin, átdolgozva. Szvinges, rock and rollos, diszkós, soulos, bluesos, reggae-s Guns-feldolgozások. Megpróbáltam megjegyezni, melyik (köz)ismert Guns dalt milyen stílusban adták elő, de... Elfelejtettem.

(Kb. 15 éve nem tudok úgy könyvet olvasni, hogy közben nem fedezem fel a fordítási, szerkesztési, tördelési hibákat. Sokszor magamban visszafordítgatom angolra a szöveget, úgy próbálom megfejteni az értelmét. Nem tudom élveni a könyveket. Ezért már jó ideje megpróbálom eredetiben olvasni, amit lehet. Amit nem lehet? Hát, arról lemaradok... Nem akarok így járni a zenével. Ez maradjon meg, ezt nem akarom állandóan szakmai füllel hallgatni, mert a vége az lesz, mint a könyvek esetében.)

Szóval, elfelejtettem, mert inkább a zenére figyeltem. Ötlethegyek, tiszta szemek... A HR tagjain, de a közönségen is látszott, hogy élvezik az egészet. A zenét (, meg azt, hogy a Debrecen 2-0-re győzött - Jesse indőnként bemondta a meccs állását).
Ilyen jazzes lazasággal, ilyen örömzenével, ilyen profizmussal mostanában (1-2 éve) csak a Kongresszusi Központban találkoztam, vagy egy hónapja, Wynton Marsalis koncertjén. Nem, szó sincs arról, hogy a HR-t Marsalishoz hasonlítom, az egyik alma, a másik körte - viszont bennem tegnap este nagyjából olyan érzések voltak az Orczy kertben, mint egy hónapja a Kongresszusiban. Olyan érzés, hogy... Hű baszki, kaptam valamit. Ez élmény. Ez kurvajó. Ezt kár lett volna kihagyni.
És nem csak a zene miatt. A sugárzás miatt.

Van egy ember, akit barátomnak tartok, és énekes, egy másik bandában. Párszor elmondtam, leírtam, hogy aki nem tudja, mit jelent a "karizma", menjen el a koncertjére, és rögtön rájön. A HR esetében ez fokozottan jelen van - itt minimum két olyan ember tartózkodik a színpadon, akinél állati erős a karizma. (Aki ismeri őket, fejtse meg, ki ez a kettő. Aki nem ismeri őket, annak a nevek úgyse mondanak semmit.)

Nem, nem lelkendezni akarok. Nem, nem írok minden koncertről, amire elmegyek. Ilyet főleg nem. Vannak események, amik csak úgy... lezajlanak. Vannak, amikről a felénél hazajövök. És vannak, amik esetébe sajnálom, hogy véget érnek.

Na jó. A lényeg: a tegnapi este után úgy érzem, a HR is a "rendezőpályaudvarok" közé tartozik. Ez a csapat is olyan "hely", ahol összefutnak a sínek.

Már megint sikerül belezavarodnom a szóképekbe... Zavar, zavar, szóképzavar...
Mindegy.
(Folyt. köv., a koncertről talán az ekultúrán.)

Önfényezés :)

Interjú: Szélmalomharc – egy százpéldányos sorozat, 2009. augusztus
2009. augusztus 24.


www.ekultura.hu

ekultura.hu Jól látom, hogy ez a könyv csupán száz példányban jelent meg? Ez üzleti szempontból nem tűnik valami kifizetődő vállalkozásnak.

Szántai Zsolt Valóban nem az. Nem is ezért készült el, és nem is emiatt indítottam el a „Százpéldányos” sorozatot…
Egyébként ismerek néhány ilyen, abszolút non-profit jellegű vállalkozást. Megemlíthetnék mondjuk egy-két zenekart, újságot, klubot vagy kulturális ajánló honlapot is…

ekultura.hu Megtudhatnánk valamit az okokról?

Szántai Zsolt Nagyon egyszerű. Valójában mindenki ismeri, csak kevesen akarnak, mernek beszélni róla.
Magyarországon a könyvpiacot jelen pillanatban néhány megacég tartja a kezében, szerintem meglehetősen egészségtelen konstrukcióban. Külföldön léteznek nagykereskedők és kiadók; nálunk ez a két tevékenységi kör már jó néhány éve összeforrt.

Ennek az az eredménye, hogy a néhány óriáscég kiadja a saját könyveit, leterjeszti azokat a kiskereskedőknek, emellett saját könyvesbolt-hálózatokat üzemeltet.
Egyértelmű és logikus, hogy a kereskedelmi részlegek elsődlegesen a saját anyacégük, vagy az azokhoz kapcsolódó kiadók könyveinek eladását szorgalmazzák.

A kisebb, mindentől és mindenkitől független kiadók könyvei jó esetben bekerülnek a rendszerbe, de az ellenértékük nem minden esetben jut vissza a kiadóhoz, vagy ha mégis, akkor óriási késéssel, amit egyébként semmi sem indokol.
Menet közben a kis kiadó nem bírja finanszírozni önmaga létezését, és szépen tönkremegy.

ekultura.hu Egy ilyen százpéldányos kezdeményezéssel ki lehet védeni ezt a problémát?

Szántai Zsolt Nem. Egyértelmű, hogy egy ilyen kiadvány nem fog eljutni a nagy könyvesboltokba, amelyek jobbára csak a nagy terjesztőktől fogadnak be könyveket.

Viszont a képlet is egyszerűsödik: megjelentetem a könyvet, fogom a tollamat, sorszámozom a példányokat, közzéteszem a blogomon, hogy megjelent, lehet rendelni; esetleg elviszem néhány boltba, ahol hajlandóak foglalkozni vele.

Nincsenek elvárásaim, nem alapozok semmit az esetleges bevételekre, legfeljebb reménykedem, hogy száz példányt valamilyen módon sikerül eladnom. Ha sikerül… pontosabban: amikor sikerül, akkor kiadom a következő címet.

ekultura.hu És ha nem sikerül?

Szántai Zsolt Olyan nincs. Ebben az országban az emberek szeretnek olvasni. Vannak, akik számára a könyv még mindig azonos szinten van az élelmiszerrel. Létszükséglet-szinten. Biztos vagyok benne, hogy még egy olyan kiadványra is van az országban száz érdeklődő, mint mondjuk a Holy Piby.

ekultura.hu Nekem úgy tűnik, ez amolyan szélmalomharc…

Szántai Zsolt Igen! Valóban az. Ez nekem is eszembe jutott, ezért választottam a sorozat logójául egy Don Quijote figurát. Az alak mellett látható felirat: „La Quijotada”, vagyis „szélmalomharc”… De nem érdekel.

Vannak könyvek, amiket fontosnak tartok. Olyan fontosnak, hogy kiadom. Akkor is, ha mások nem tartják piacképesnek.
A Holy Piby, és a többi könyv, amit így szeretnék megjelentetni, valami miatt fontos számomra, és biztos vagyok benne, hogy mások számára is az lesz.

Egyébként a normál, megszokott ár alatt akarom értékesíteni ezeket a könyveket. Maximum 2000 Ft-ért, vagyis nem érzékeltetem a vásárlókkal azt, hogy valóban ritkaság, amit megvesznek.

ekultura.hu Mi lesz akkor, ha mondjuk a „Holy Piby”-t százötvenen akarják megvásárolni?

Szántai Zsolt Akkor száz ember megvásárolja, ötven pedig kölcsönkéri. Simán megtehetném, hogy igény esetén utánnyomatok mondjuk 50-60 példányt, esetleg még többet, de nem fogom megtenni.
Egyszer az életben legyen fehér, amit fehérnek mondunk. Legyen száz, számozott példány, és nem több abból, amit százpéldányosnak mondunk. Ilyen egyszerű…

ekultura.hu A következő kötetek?

Szántai Zsolt Kettő nyomdakész. Az egyik buddhista fabulákat tartalmaz, zen tanmeséket, a másik pedig Phil Shoenfelt barátom Junkie Love című regénye lesz. Philről annyit kell tudni, hogy a Fatal Shore nevű zenekarban játszik…

Azután lesz egy Lhászai életkönyv című könyv, utána pedig egy Jack Black nevű vonatstoppos hobó visszaemlékezéseit fogom kiadni. Jack Black valahol olyan, mintha Jack Londont, Jack Kerouac-ot és az ex-hajléktalan New York-i Lee Stryngert elegyítenénk… Nagyon jó könyv…

Azután a szútrák… Avatamszaka szútra, Aranyfény szútra… Esetleg a Milindapanyha.

Jelenleg ötvenhárom olyan könyv van, amit lefordítottam, itt az anyag a gépemen. Van miből válogatni. A sorrend is változhat… Aztán itt van a teljes Cholnoky Viktor életmű, amin korábban már dolgoztam.
Oscar Wilde. Esetleg egy kis Hawthorne.

Meg itt vannak a zenész barátaim, ismerőseim könyvei. Esetleg csinálunk valami újat Kowalskyval. Szó van arról, hogy összehozunk valamit a Cool Head Clanos Molics Zsolttal, meg a Hollywood Rose-os Jesse-vel, a Totemes Frankyvel, meg aztán itt a Crossholder nevű zenekar is…

ekultura.hu De mindezek csak akkor, ha a „Holy Piby”-t sikerül eladni.

Szántai Zsolt Igen. Ha valaki utánaszámol, akkor láthatja, hogy ilyen feltételek mellett gyakorlatilag egyetlen fillér haszon nem marad a „kiadónál”, vagyis nálam. Az is igaz, hogy az ismerőseim, például a média és könyves szakma különböző területein dolgozó barátaim is felajánlották a segítségüket.

Valamennyien átlátják a dolog lényegét, és egyikük sem kér százalékot vagy jutalékot. Ha ennek ellenére becsődölök… Ez sem érdekel különösebben. Néhány könyvet mindenképpen kiadok, mert úgy érzem, ezeket meg kell ismerniük az embereknek. Ha többnek nem is, száznak.
Galgóczi Móni

H.R., már megint :)

www.ekultura.hu

http://ekultura.hu/latnivalo/egyeb/cikk/2009-08-19/koncert-hollywood-rose-2009-augusztus-11-budapest-orczy-kert


Vagy:
Koncert: Hollywood Rose – 2009. augusztus 11., Budapest, Orczy kert
2009. augusztus 19.

Valahogy nem kegyesek az istenek, vagy a koncertszervezők, vagy a sors (vagy, egy bizonyos Sziget-reklámra utalva: a popszakmát kezükben tartó akárkik) a Hollywood Rose-hoz. A múltkor, amikor a ZP-ben léptek fel, a majdnem leszakadt az ég, ráadásul éppen aznap játszott a Depeche Mode, meg azt hiszem, a Down is.
Aztán most, augusztus 11-én már beindult a Sziget, amikor a HR fellépett az Orczy kertben.

De annak ellenére, hogy a potenciális közönség egy része a múltkor a PeCsában, most kedden pedig a Szigeten volt, érdekes módon mindkét alkalommal elég szép számmal összegyűltünk a HR-koncerten: a ZP-ben voltunk vagy 1500-an, most, az Orczy kertben pedig… Nagyjából egy-másfél rocktogonnyian, vagyis úgy… Nem tudom. 100-130 fő lehetett jelen.

Ez már magában is bizonyít valamit, megmutatja, hogy ez a zenekar olyan dolgot csinál, amire mindig vannak/lesznek „vevők”.

Az is érdekes, hogy egy tribute bandáról van szó. Az addig rendben van, hogy a Guns kezd visszaszivárogni a köztudatba, meg az is rendben van, hogy ezeknek a daloknak a többsége tényleg baromi jó, de…
De ez még nem minden esetben garancia arra, hogy a tribute csapat koncertjén összegyűlnek annyian, mint a már-nem-underground, de még-nem-sztárolt együttesek koncertjén. Ez, és a hangulat bizonyít valamit.

Mondjuk azt, hogy a HR tagjai kiváló muzsikusok, az frontember pedig (a Jesse James bandájából ismert Jesse) olyan showman, hogy … – egy örökmozgó, aki nem éri be azzal, hogy: „A kezeket akarom látni, a kezeket!”, és azzal sem, hogy „Do you feel all right?”.

Nem, ez az ember olyan, hogy eldumálgatsz vele a koncert előtt (mert nem játssza magát, ahogy a HR többi tagja sem), aztán amikor itt az idő, hát fogja a mikrofonját, és megy, mint az elszabadult bulldózer, táncol, pörög-forog, rohangál.

A vezeték nélküli cuccnak köszönhetően sokszor azt se tudod, hogy éppen hol van; bámulsz, keresed a színpadon, de nem látod, aztán azon kapod magad, hogy ott áll előtted/melletted, és a képedbe tolja a mikrofont, hogy nesze, énekelj egy kicsit, mert buli van, érezzük már jól magunkat, ha egyszer ide evett minket a fene.

A múltkor, szintén az Orczy kertben volt egy lányka, ott ült valahol hátul, meg se moccant, biztos valami baja volt.
Jesse persze látta, odament hozzá, tolta neki a mikrofont, és addig nem hagyta békén, míg el nem nyekeregte, hogy „nákin on hevensz dor”. A lányka utána felállt, és rázta egy kicsit a fenekét, és a végén már vigyorgott is, mint a tejbetök.

Erre a koncert közbeni kószálásra egyébként a HR többi tagjai is hajlamos, Luki, a basszusgitáros lazán odasétált a büféhez, kért valamit, és közben végig játszott, ment a dal, nem is tudom, már melyik.

Miért tetszik a HR? Nem azért, mert imádom a Gunst – mert nem imádom a Gunst, sosem imádtam. Meghallgattam, aztán annyi. Semmi különösebb. Nem is azért tetszik, mert tényleg profi módon, hibátlanul, és (a tribute zenekaroknál ez a legfontosabb!) egyéni módon játsszák a már ismert dalokat.

Azért tetszik, amit ezek a srácok csinálnak, mert a produkciójukból, a lényükből az sugárzik, ami nekem mindig is szimpatikus volt: „Ez vagyok, ezt adom, ha tetszik, jó, ha nem tetszik, akkor sem fogom megjátszani magam.”

Jesse mesélte, hogy egyik németországi fellépésük alkalmával vendéglátóik kissé túl sok mindennel kínálták meg őket, de aztán, amikor felmentek a színpadra, minden simán működött: nem voltak tévesztések, lement a koncert, óriási volt a hangulat. A hely tulaja fel is írta a falra: „Drink like Beasts, Play like Beasts”.

És ez a lényeg. Akinek ez elfogadható, oké. Akinek nem? Ez van. Egyszerű, allűröktől mentes, óriási szakmai tudással rendelkező srácok, akik nem azért dumálgatnak el koncert előtt és után a közönséggel, mert az milyen menő, meg hogy imidzset építsenek, hanem azért, mert jólesik nekik.

Tudom, a világ nem fekete-fehér, hanem szürke, de rendesen, ám nekem, személy szerint mindig is az tetszett, ha valaki azt mondta magáról, hogy fekete, akkor legalább sötétszürke legyen, ne hófehér – és fordítva.
Vagyok, ami vagyok, teszem a dolgomat, lehetőleg élvezem is a „munkát”, aztán majd az idő és a közönség eldönti, mire értékeli a produkciómat. Ennyi.

És aki esetleg irtózik a tribute dolgoktól, annak elárulom: a HR-nek van saját lemeze, saját dalokkal, ezeket is szokták játszani a koncerteken. Van, hogy csak ezeket játsszák. Van, hogy csak Gunst (meg Backyard Babiest, meg Velvet Revolvert stb.) játszanak. Számukra az a lényeg, hogy az adott közönség jól érezze magát.

Ha az adott közönség éppen a Gunstól indul be, ám legyen. Ha a HR saját dalaitól? Legyen úgy!
Ha az adott közönség egy kicsit elveszti a bulilendületet, miután egy-egy amatőr-félamatőr srác bemutatja a tudását (a HR rendszeresen lehetőséget biztosít arra, hogy egy-egy hangszeres, énekes fiatal egy-egy dal erejéig beszálljon a bandába), akkor a HR képes arra, hogy felpörgesse.
Mondjuk egy reggae-s „Knockin’ on Heaven’s Door”-ral, vagy egy szvingessel, vagy egy bluesossal, vagy… Bármivel. A lényeg: jól érezzék magukat az emberek. Ilyen egyszerű az egész.

A poén az lenne, hogy „jövőre, veled, ugyanitt”, de nem, szerencsére nem kell egy évet várni a következő HR koncertre, mert augusztus 25-én (kb. este 8-kor) ismét láthatjuk a csapatot, ismét az Orczy kertben.

(A fotókat ifj. Gégény András, a Rocközön – rockozon.hu – munkatársa készítette. Köszönet érte.)

Kapcsolódó írások:
HR (Hollywood Rose): Minimal Design (CD)
EFOTT -1, Baja, 2009. július 14.
Jesse és Franky interjú, 2009. június

Dregen és a Minimal Design

Az előző előttihez:

http://www.youtube.com/watch?v=IwCbg1kOcYo

Egyébként meg kösz a HR-nek, meg Dregennek, meg a svéd követség munkatársainak, meg az összes ismerősömnek, meg... oh, my God, oh, my God, this is the most beautiful day in my life...
Ez mondjuk nem igaz, de olyan oszkárosan hangzik (a big thanks to my teachers, a big hug to the preachers, a big fuck to the strippers), különben meg jó napom van - már megint beigazolódott, hogy vannak olyan dolgok, amik túljutottak a kamu kategórián, egyébként meg tényleg jó a ByB (a 2008-as lemez nem igazán, de többi bejön, kösz még egyszer Gy. Zsoltnak, aki druszám), meg az is beigazolódott, már megint, hogy addig nem lehet nagy szar, amíg van rock 'n roll -

De ez az egész baromság, meg körítés, tulajdonképpen csak annyit akartam mondani, ami a fenti youtube videón látható, meg azt, hogy a fentiek Zita képei.

Chickenfoot

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2009-08-17/chickenfoot-chickenfoot-cd

Vagy:
Chickenfoot: Chickenfoot (CD)
2009. augusztus 17.


Kiadó: EAR Music, Warner Music
Kiadás éve: 2009
Kategória: rock



A legtöbben irtóznak a szupergroupoktól. Összeáll néhány zenész, akik valahol másutt már nevet szereztek maguknak.
A szakmai, technikai, hangszeres tudásukhoz kétség sem férhet. Megvannak a kialakult egyéniségek, karakterek is. Egy ilyen lánc csakis erős lehet, mert a leggyengébb szeme is böszme vastag.

Hát igen. Ez az elv. És ami mögötte van: a szupercsapatok üzleti mechanizmusa. A rajongótáborok egyesítése. A piacképesség biztosítása. Logikusan hangzik.
Tényleg, mi csúszhat félre egy olyan bandánál, ahol az énekes Sammy Hagar (ex-Van Halen), a basszusgitáros Michael Anthony (ex-Van Halen), a dobos Chad Smith (RHCP), a gitáros pedig Joe Satriani?

Egy ilyen csapatnál még az sem számít, hogy milyen nevet választ magának! Egy ilyen csapat mindenképpen sikeres lesz, hívják akár Ökörfaroknak, Hódprémnek, Darutollnak, vagy mondjuk Csirkelábnak!
Nos, elvileg így is van. Aztán jön a felismerés…

Sosem árt, ha egy lemez lendületes nyitódallal indul. Az „Avenida Revolution” nem ilyen. Vagy ilyen. Nem is tudom.
A Csirkeláb esetében ez tényleg lendületes dolog, de amúgy nem igazán. Szeretem az ilyen dalokat: a koncertek után, amikor lemegy a banda a színpadról, és halkan szólni kezd „valami”. Olyan kis…

A „Soap on a Rope” egészen érdekes. Nem azért, mert túl eredeti, éppen ellenkezőleg: olyan, mintha egy Zep revival dolog lenne, nevezetesen egy „Black Dog”-os (tudjátok: áá-áá-áá-áá-ááááá) utánérzés, amiben Plant helyett Sammy Hagar sikít.
Aztán van ebben némi Hendrixes wah-wah, meg némi Mötley Crüe-s verze, egy kis Slash-es húrtépés, és… annyi.

A „Sexy Little Thing” rockkocsmás dal. A texasiak biztos imádni fogják a roadhouse-okban, ahol esténként olcsóbb a sör, és ahol feszes farmeres, cowboy-kalapos, western csizmás csajok rázzák a line dance-t.

„Oh Yeah”. A címről a P. Mobil dala jutott eszembe: „…s mondá az úr, hogy ó, yeah”. Hát, ez nem olyan. A Mobil színtiszta hard rock, a Csirkeláb viszont ezúttal is hard rocknak maszkírozott glam rockot játszik.
A sémák még a szövegben is felbukkannak; egy dal sajnos nem lesz jó attól, hogy a refrénjében ott van a „hoochie coochie man” kifejezés. Ami amúgy poénos is lehet.

„Runnin’ Out”. Ez tetszik. Talán azért, mert inkább ZZ Top, mint Mötley. Vagy… az első húsz másodperc után fordítva. Vagy valahogy így. Olyan kis „hadd szóljon valami” dal.

„Get It Up”. Ez tényleg jó. Megvan benne a lendület, megvan benne az „építkezés”. Igaz, ez is inkább driver zene, vagy buli előtti/utáni dal, de azért nem rossz.

„Down the Drain”. Halottról vagy jót, vagy semmit. Ez a dal sosem élt, ezért inkább nem írok róla.

„My Kinda Girl”. Szalon rock, aminek a klipjében biztos jól fognak mutatni a bögyös, farmeros, vagy éppen nedves pólóban autót habozó csajok.

„Learning to Fall”. Általában ki nem állhatom az öngyújtó-gyújtogatós dalokat, de el kell ismernem, hogy ezen a lemezen ez a lassú dal a legjobb. Az összes közül. Vakok közt félszemű a király…

„Turnin’ Left”. Ez már egy kicsit modernebb hangzással indul, de a zakatolós riffet sajnos megint egy glames kórus/szólóének váltja fel, és ettől olyan az egész, mint a tejszínhabos spenót.

„Future is the Past”. Ebben erőteljesen megmutatkozik a dobos „származása” – a ritmus olyan RHCP-esen sántikálós, a gitár is úgy szól, ahogy mostanában szólnia kell, az énekes sem játssza túl a szerepét, bár a hangja időnként teljesen olyan, mint a Cultos Ian Ashbury-é, de ez nem baj, sőt!

Van ebben a számban valami, ami határozottan a Plant-Page együttműködés „Kashmir”-ral jellemezhető periódusára emlékeztet, és van benne valami, ami a VHK „Az Éden visszahódítása” című dupla albumát juttatja eszembe.
A gitár hasít, ahol kell, és ha az egész lemez olyan lenne, mint ez a dal…

Egészében véve: a dalok élőben biztos jól szólnak – olyankor, amikor a zenét megtámogatja a színpadi show, amikor ott vannak a látványelemek. Az anyagot nagyon jól tudják majd használni a rock klubok és kocsmák: az élő zene előtt és után, coolingnak tökéletesen megfelel. A Van Halen régi rajongóinak is biztosan tetszeni fog.

Ha a közreműködőknek az volt a céljuk, hogy megmutassák a világnak, milyennek képzeli el a modern rock and rollt a texasi kocsmák valóban úri közönsége, vagy a Las Vegas-i revüszínházak törzsvendég-serege, akkor teljes a siker, ám ha esetleg valami mást lebegett a szemük előtt…

Az együttes tagjai:
Sammy Hagar - ének
Joe Satriani - gitár
Michael Anthony – basszusgitár
Chad Smith – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Avenida Revolution
2. Soap on a Rope
3. Sexy Little Thing
4. Oh Yeah
5. Runnin’ Out
6. Get It Up
7. Down the Drain
8. My Kinda Girl
9. Learning to Fall
10. Turnin’ Left
11. Future is the Past

Diszkográfia:
Chickenfoot - 2009

Backyard Babies

Aug. 12-én a Szigeten fellépett a Backyard Babies. A koncert előtt, kora este a svéd nagykövetasszony rezidenciáján fogadást rendeztek, ahol riportot stb. lehetett készíteni a zenekarral. Az ekultúrának köszönhetően (www.ekultura.hu) én is elmehettem erre a rendezvényre.

Tanulságos volt; a következőket tanultam meg:
1.) Ha egyszer térképen kinézed, hol van egy bizonyos hely, menj a saját fejed után, ne kérdezgesd a helybelieket, mert a vége az lesz, hogy úgy elkalauzolnak, hogy rohadtul eltévedsz. Velünk (velem + Zitával) kb. ez történt, ennek az lett az eredménye, hogy jól lekéstük az interjúzást.

2.) A svédek nagyon rendesek. A konzulok között is van olyan, aki fiatal, és szereti a rock'n rollt, egyáltalán nem karótnyelt fazon.

3.) A svéd követség munkatársai is nagyon rendesek, pld. Beáta és Judit, a két főszervező. Judit egyébként a szomszédom, ő szomszédként is nagyon rendes, kedves, de most láttam őt munka közben - ugyanolyan jó fej, mint magánemberként.

4.) A Backyard Babies tagjai is jó fejek, egyáltalán nincsenek elszállva maguktól, sőt, kedves srácok, akikkel lehet(ne) haverkodni stb. Ez simán kiderült, amikor cigizés közben (rajtam kívül csak ők dohányoztak a kijelölt helyen) eldumálgattunk egy kicsit. Akkor már kb. nem érdekelt, hogy lekéstem az interjút, az úgyis csak olyan feszengős, "mik a terveitek a jövőre nézve" típusú kérdések sorozata lett volna, így viszont, bagózás közben csak úgy dumálgattunk.
A poén az volt, hogy előtte való nap, kedden, kaptam Jesse-től egy Hollywood Rose-os (Guns and Fuckin Rose Tribute Band) pólót, és ami marhára tetszett Dregennek, a gitárosnak, kérdezte, mi ez, mondtam neki, és mondtam, hogy a HR a saját lemezbemutató koncertjén (Minimal Design) játszott 2-3 ByB dalt is, na, akkor teljesen odavolt, meg vissza, de őszintén ám, ami elég furcsa egy olyan vikingtől, aki totál úgy néz ki, mintha Keith Richards, vagy a Karib-tenger kalózos Johnny Depp fiatalabb kiadása volna. Röhögtünk, én meg mondtam, hogy a HR már fellépett Billy Idol előtt, Jesse meg jó fej, csak egy baja van: abba a rockról szóló könyvbe, ami pár zenekarral (Guns, Aerosmith, Van Halen, ilyesmik) foglalkozik, és amit mi ketten írunk, mindenképpen bele akar tenni egy fejezetet a Backyard Babiesről. Erre Dregen: hát miért nem rakjátok bele? Én: hát leginkább azért, mert nincs túl sok anyagunk rólatok.
Na, akkor Dregen rögtön szólt Beának, aki megígérte, hogy ápolni fogjuk a svéd-magyar kultúrális kapcsolatokat, leginkább azzal, hogy összehoz engem a ByB menedzserével. Dregen mondta, írjak neki, majd ő is küld ezt-azt, mert szeretik a magyarokat, de tényleg, tök jó fejek vagyunk.

(Ez volt az a pillanat, amikor elszégyelltem magam, mert őszintén bevallom, én csak két ByB lemezt ismerek, de nem baj, tegnap már szóltam itt-ott, hogy kellene a többi, szerezzék meg nekem valahogy.)

Abból már rég kinőttem, hogy hasra essek egy-egy zenésztől, de az tényleg meglepett, hogy ezek a srácok tényleg egyszerűek, kedvesek, és nem csak megjátsszák magukat - tudnám sorolni az ellenpéldákat, az olyan zenekarokat, amelyeknél a tagok naggggyon hamar elszálltak, de nem sorolok semmit.

Újabb tanulság: nem szeretem a lazacot. Mert hogy azt adtak kajának. Dregen viszont szereti a somlóit.

Zita közben fotózott, ezek a képek (meg egy normális beszámoló) először az ekultúrára fognak felkerülni (még egyszer: www.ekultura.hu), azután talán ide is.
Ja igen, a somlói után Nicke Borg fogta a konzul úr (a jó fej, fiatal svéd srác) akusztikus gitárját, leült, és előadta a "Saved by the Bell" c. dalt.

Ez, mivel az ekultúrára (www.ekulura.hu) nem lehet feltenni hangokat, itt található:
http://www.sendspace.com/file/21y7zq


Ja, igen. A poén. Tegnap (13-án) felhívott Jesse, hogy HR egyik gitárosa, Vili kint volt a Szigeten, és a ByB koncertje után bement hátra (tudjátok, backstage), és adott egy CD-t a zenekarnak - pont Dregen kezébe nyomta a lemezt, aki vigyorgott (mondom: K. Richards + Johnny Depp, fiatalabban), hogy ja, már beszélt a HR egyik emberével a fogadáson, és hogy ja, már hallott a HR-ről, és hogy majd menedzser, kontakt stb. Ebből elvileg még bármi lehet.

Egy tanulság a zenekarok számára: sosem lehet tudni, hogy egy haveri gesztus (mondjuk egy ajándékba adott póló) mikor, milyen formában "fizetődik ki". De ez végül is nem csak a zenekarokra vonatkozik...

Dave Matthews Band: Big Whiskey & the Groogrux King

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2009-08-12/dave-matthews-band-big-whiskey-the-groogrux-king-cd

Long Live Rock 'n Roll

Jesse és Franky interjú, 2009. június

Aug. 11-én az Orcz kertben kb. 20.00 órakor: Hollywood Rose!

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/egyeb/cikk/2009-08-10/jesse-es-franky-interju-2009-junius

Vagy:

Nagyjából a Minimal Design című lemez megjelenése idején készítettünk egy riportszerűséget, aminek során Jesse és Franky válaszolgatott a kérdéseinkre. A fő téma a mára már legendássá vált Jesse James és bandája formáció volt, de természetesen érintettük a Hollywood Rose-t, és Franky jelenlegi bandáját, a Totemet is.

ekultura.hu Jesse James és bandája… Ez volt… Mikor is?

Franky A Jesse James és bandája 1995. január 15-én alakult meg egy kocsmában, és 2005. március 3-án volt a búcsúkoncertünk.

ekultura.hu Vagyis tíz évig működött?

Franky Igen…

Jesse Sőt, Franky, még 2006-ban is volt egy koncert.

Franky Igen, bocsánat, tényleg, 2006 februárjában volt a nagy szünet előtti utolsó fellépésünk.

ekultura.hu És miért lett vége? Egy időben rengeteget lehetett hallani a bandáról, lemezetek jelent meg, bizonyos médiáktól is kaptatok támogatást… Általában ezek hiánya miatt szoktak feloszlani a csapatok. Nálatok mi volt a probléma?

Jesse Végül is nem lett vége, mert itt-ott még ma is fellépünk…

ekultura.hu Igen, az utóbbi fél, háromnegyed évben kétszer is játszottatok a Rocktogonban, de…

Franky Olyan formában, mint régen, valóban nem létezik a zenekar, de időnként összeállunk örömzenélni, néha közönség előtt… Egyébként én úgy látom a bandát, hogy egy bizonyos pontnál elkezdtünk leülni egy kicsit. Voltak lehetőségek, amik mellett elmentünk.

Az RTL Klubos Roadshow idején meg kellett volna jelennie a második lemezünknek, de valahogy nem állt össze az anyag. Lehet, hogy a rengeteg elfoglaltság miatt… Nem tudom. Tény, hogy akkoriban egyik fellépésről a másikra rohantunk.

Jesse Igen, egy kicsit belesüllyedtünk a mindennapokba. Akkoriban az RTL rendszeresen játszotta a klipünket… erős rotációban, ahogy mondani szokták… de eljutottunk oda, hogy már valami újat kellett volna felmutatnunk.
A régi klip mindenkinek tetszett, de már majdnem mindenkinek az volt a véleménye, hogy rendben, szép, de hozzunk már elő valami újat. És ez valahogy nem jött össze.

Ott volt a Roadshow, ott voltak az egyéb RTL-es kötelezettségek, aztán a motoros fesztiválok, a klubkoncertek… Mindig úgy voltunk vele, hogy oké, ezen a meneten még túljutunk, a jövő héten aztán nekiállunk az új lemeznek, az új klipnek…

ekultura.hu És ezek a jövő hetek mindig tolódtak a jövő-jövő hétre.

Jesse Nagyjából igen.

ekultura.hu Vagyis valahogy… kifogyott az erő a csapatból?

Franky Igen. Akkor és ott ebben ennyi volt. Másutt ilyenkor a menedzserek pihenni küldik a zenészeket… Nálunk ez nem így alakult.

ekultura.hu Tehát volt jó tíz év, és nagyjából vége. Most mi a helyzet Jesse James bandájával?

Jesse Mindegyikünknek vannak zenekarai. Frankynek ott a Totem, Tomi, a szólógitárosunk most a Zeffer féle Rockbandben és a Mobilmánia projektben játszik, nekem meg itt a Hollywood Rose. Mindhármunknak rengeteg fellépésünk van…

Franky Azért a Totemnek lehetne egy kicsit több…

Jesse …és úgy állapodtunk meg, hogy amikor mind a hárman ráérünk, összejövünk egy-egy Jesse James és bandája koncert erejéig.
Egyébként 2006-ban egy ideig úgy gondoltam, hogy együtt tudom csinálni a Bandát és a Hollywood Rose-t, de ez a rendszer különböző szervezési problémák miatt nem működött.

ekultura.hu Ott voltam a 2008 őszi, és a 2009 húsvéti Jesse James és bandája koncerten, és ami elsődlegesen lejött, az az, hogy egy a zenekar frontembere zseniális showman. Ostoba jelző, de nincs jobb: világszínvonalú, amit produkálsz a színpadon.

Például olyan ügyesen mozgatod a közönséget, hogy az ember úgy érzi, valahogy ő is az előadás részévé válik. Nem érzed úgy, hogy sok tehetséges magyar előadóhoz hasonlóan te is… alulmenedzselt vagy?
Ahhoz képest, amit tudsz, amit nyújtasz, még így is viszonylag kevésszer lehet látni téged.

Jesse Köszönöm… Igazából el tudnám képzelni, hogy hetente van egy teljes zenekaros koncertünk, valamelyik zenekarral…
Most persze elsődlegesen a Hollywood Rose-zal… És emellett van mondjuk egy, talán két unplugged fellépésünk, ahol csak úgy odaülök a közönség elé, és valamilyen kísérettel énekelek…
Általában mindenki ezt szokta mondani, szóval egy kicsit közhelyes, de nekem tényleg az éneklés az életem.

ekultura.hu Meg a színpad?

Jesse Az, amit a színpadon csinálok… Az sokszor csak úgy jön. Ezt nem tudom jobban megfogalmazni.

ekultura.hu Beszélgettem írókkal és festőkkel, akik valami olyasmiről beszéltek, hogy amikor dolgoznak, akkor sokszor valamilyen… „más” állapotba kerülnek. Mintha nem is ők lennének azok, akik végzik azt a bizonyos tevékenységet. Átszellemülnek.

Jesse Igen, talán valami ilyesmiről van szó nálam, nálunk is. Szeretem, amit csinálok, és… jönnek a dolgok…
Szóval, igazából Magyarországon nem is az a legnagyobb baj a zenekarok számára, és most általánosságban értem, hogy nincsenek fellépési lehetőségek. A jókat hívják. A jók felléphetnek. A gondot inkább a körülmények jelentik.

Franky Igen, volt olyan koncertünk, hogy a színpad mögött, a kb. bokáig érő sárban, két deszkán egyensúlyozva kellett átöltöznünk…

Meg volt olyan is, ez mondjuk külföldön történt, amikor a kinti szervező, amikor kérdeztük, hogy mit vigyünk, azt felelte: semmit.

És kimentünk Németországba úgy, hogy egy dobverőt nem vittünk. Odamentünk a rockkocsmába, és mindent alánk toltak, de olyan szinten, hogy Musicman basszusgitár, Gibson gitár, a Fender erősítő – minden volt, amit el tudsz képzelni.

A klubnak három vagy négy saját dobcucca, három vagy négy keverőpultja volt. Viszont az is kiderült, hogy cuccuk van, de zenei tudásuk, tisztelet a kivételnek, nem sok.

Jesse Igazán nem akarok megbántani senkit, de kint olyan helybeli bandák is színpadra állhatnak, amilyenek Magyarországon még csak nem is álmodhatnának ilyesmiről. Vannak nagyon jó zenekaraik, de a bandák többsége…

Hát, itthon nem jutnának sokra. Leginkább sehova sem jutnának. Viszont ezek a csapatok is olyan körülmények között játszhatnak és próbálhatnak, mint itthon talán csak a legnagyobbak.

ekultura.hu Ott tartottunk, hogy megpróbáltál két zenekarral dolgozni, és…?

Jesse És a szervezési problémák miatt az egyikről le kellett mondanom. Úgy döntöttem, hogy a Hollywood Rose marad. Rengeteg koncert, járjuk az országot…

Rendszeresen járunk ki Németországba, megcsináltuk az unplugged Guns N’ Roses anyagot, ami egyedülálló a világon, és most megcsináltuk ezt a lemezt, saját számokkal. {Hollywood Rose: Minimal Design}

ekultura.hu Németországban milyen a fogadtatás?

Jesse Eszik az emberek, mert ilyet még a Guns sem csinált… Tehát hogy szvingbe átdolgozzuk, bluesba átdolgozzuk, jazzbe átdolgozzuk a Guns nótáit… Ehhez mondjuk kellett az, hogy ötszázszor elénekeld a „Sweet Child of Mine”-t, és a véreddé váljon, a tied legyen, mert csak így lehet lazán, erőlködés nélkül megcsinálni a verzióit.

ekultura.hu Tényleg, ezt már rég meg akartam kérdezni egy zenésztől. Nem unod néha, hogy újra és újra ugyanazokat a dalokat kell előadnod? El sem tudom képzelni, hogy egy-egy világsztár hogy képes 1-2 éven keresztül minden este előadni ugyanazt a műsort.

Jesse Nem mondom, hogy a fáradtság időnként nem mutatkozik meg a zenekar tagjain, de mindig történik valami, ami erőt ad az embernek. Élmények…

Például az egyik legnagyobb élményem az volt, hogy Ausztriában Billy Idol előtt léptünk fel. Billy Idol menedzsmentje küldte a meghívót, kifejezetten a zenekarnak, azzal, hogy ők minket szeretnének látni előzenekarként Billy koncertje előtt.

Azt hiszem, például ez is olyan dolog, amikor az ember elfelejti azt, hogy mit hányszor énekelt már el…
Ilyenkor, de máskor is a legtöbbet próbáljuk kihozni magunkból… Minden koncert más egy kicsit, és… Nem, nem válik rutinná a dolog. Legalábbis nálunk, nálam semmiképpen sem. A fáradtság az jelentkezik, de az unalom soha…

Franky A fáradtságról… Jesse is olyan, aki képtelen kicsit odatenni magát. Olyan nincs, hogy valaki kicsit terhes… Olyan nincs, hogy Jesse csak úgy fél kézzel csináljon valamit a színpadon.

A közös tíz év alatt jó pár koncertünk volt, és időnként szóltunk Jesse-nek, hogy jó, most, ma este fogd vissza magad egy kicsit, pihenj… Nem tudja. Rosszul van, ha nem a maximumot hozza. Azt mondjuk hozzá kell tenni, hogy amihez nincs kedve, azt nem csinálja meg.

Megbeszéltük, hogy milyen jó lenne, ha gitárt venne a nyakába. Kapott gitárt, akkordlexikont, mindent, hogy legalább valamennyire megtanuljon játszani, aztán… pling, pling, pling… Semmi. Azóta se vette kézbe.

Jesse Nem, ez nem az én világom… Egyébként meg, ami a maximumot illeti… Aki színpadra lép, annak egyfajta alázatot kell éreznie a közönség irányába. Egyáltalán az, hogy emberek előtt énekelek, az nekem a mai napig nagy dolog, és… És közben jönnek a dolgok. Például az, hogy lemegyek a nézőtérre.

A Billy Idol koncert előtt, amikor felléptünk, volt vagy hatezer ember a nézőtéren, én meg átmásztam a kordonon, és ott énekeltem, a tömegben… Jöttek a biztonságiak, hogy most mi van…

Nem értették, én viszont azt gondolom, hogy az ember sosem felejtheti el, honnan jött, és hogy mekkora nagy dolog az, hogy színpadon állhat, hogy minden egyes koncerttel egy kicsit még inkább valóra válik az, amit elképzelt magának…

Alázat. Igen. A zene, a közönség, a zenélés iránti alázat. Nem megalkuvás, szimplán alázat, aminek az ellenpárja az elszállás…

ekultura.hu Az az elszállás, amire jó néhány példát láthatunk… De Hollywood Rose nem szállt el a május eleji tabáni koncerten, se júniusban a ZP-ben… Oké. Pár szót a lemezetekről.

Jesse Ez nagyon egyszerű. Az évek során, miközben a Guns dalokat próbáltuk, összegyűlt egy csomó saját ötlet. Riffek, dallamok, szövegek… Aztán ezeket összeraktuk, és amikor összejött egy lemeznyi anyag, feljátszottuk. Ez lett a Minimal Design.

A koncerteken, ha úgy jön ki a lépés, akkor Guns dalokat játszunk, ha úgy, akkor saját anyagot, ha meg úgy, akkor vegyesen. Nagyjából ennyi a terv. Nyáron fesztiválok, ősszel klubkoncertek, időnként egy-két külföldi fellépés…

ekultura.hu És a Jesse James bandája?

Franky Nem létezik, de mégis. Ha lehetőségünk nyílik rá, fellépünk együtt. Mert jó együtt játszani, és úgy látjuk, a közönség szereti a dalainkat. Jó volt az a tíz, együtt töltött év… Azt hiszem, nem csak mi emlékezünk vissza rá szívesen.

A beszélgetés 2009 nyarán, a Darshan udvarban készült.

Kapcsolódó írások:
HR (Hollywood Rose): Minimal Design (CD)
EFOTT -1, Baja, 2009. július 14.


Szántai Zsolt

Michel Petrucciani: The Best of – 3CD

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2009-08-09/michel-petrucciani-the-best-of-3cd-cd

Harminchét évet élt. Harminchét rövid, fájdalommal, szenvedéssel, betegséggel, de csodákkal és sikerekkel is teli évet.
Michel Petrucciani 1962-ben, a francia Orange-ban született. A családjában jelen volt a zene: apja gitáron, bátyja basszusgitáron játszott. Michael genetikai eredetű betegséggel jött világra, amelynek következtében termetét tekintve örökre gyermek maradt, csontjai pedig hihetetlenül törékenyek voltak.

A tüdeje sem mindig úgy működött, ahogy kellett volna. Amíg a többi gyerek önfeledten szaladgált, neki otthon kellett maradnia, hiszen nagyon könnyen végzetes sérülést szenvedhetett volna.
Járni sem igazán tudott – még később, pályafutása elején is apja vagy bátyja vitte el a fellépéseire.

Egy szobába zárva élni, amikor az ember úgy, de úgy rohanna… Michael szerencsére megtalálta a módját annak, hogy ha fizikailag nem is, de legalább lélekben rohanhasson, legalább képzeletben bejárhassa a végtelent, száguldjon, repüljön, eljusson oda, ahová talán nem is lehet – zenélni kezdett.

Tehetségéhez hihetetlen szorgalom társult, amit tovább erősített a kényszer, a helyhez kötöttség kényszere. Sok tehetséges kamasz inkább hanyagolja a hangszerét, elblicceli a zeneórákat, a gyakorlást, ő azonban – mivel a zene neki nem csupán egy, hanem az egyetlen örömforrás volt – akkor is ott ült a zongora előtt, amikor más már régen feladta volna.

Klasszikus zenét tanult, de már nagyon korán megszerette a jazzt, Duke Ellington lett a példaképe. Úgy érezte, a jazz műfaja az, amelyben mentesülhet minden kötöttségtől; a jazz az a muzsika, aminek játszása közben valóban szabadnak érezheti magát.

Kiskamaszként adta első önálló jazz koncertjét. Sokan, amikor meglátták, hogy az akkor még ismeretlen zongorista fiút ölben viszik ki a színpadra, zavartan felnevettek. Hogy éri el a pedált? Hogyan tudja majd elérni a billentyűket?
Michael megoldotta a feladatot, és ámulatba ejtette a közönségét – csakúgy, mint a következő évtizedek során minden egyes alkalommal.

Amerikába is eljutott, ahol csodabogárnak tartották, ám amint játszani kezdett, a kételkedőket is sikerült meggyőznie arról, hogy egy beteg, fogyatékos ember is művelhet csodát. Bebizonyította a világnak, hogy a test csupán egy tartály, a lélek hüvelye; megmutatta, hogy egy első ránézésre komikus, sokakból szánalmat kiváltó lélekruha tartalma is lehet nagy és gyönyörű; bebizonyította, hogy a külcsínnél sokkal, de sokkal fontosabb a belbecs.
A jazz olyan óriásival játszott együtt, mint Wayne Shorter és Jim Hall.

Amikor Michael Petrucciani játszani kezd, már senkit sem érdekel, hogy ki ő, milyen ő – az ember tudatát egyetlen gondolat, egyetlen érzés tölti be: kapcsolatba került egy hatalmas és gyönyörű, érzékeny és játékos lélekkel.
Ez a lélek feledhetetlen koncerteket adott szerte a világban, valamennyi lemeze sikeres lett, és amikor eltávozott, a világ – a jazz világa mindenképpen – üresebb hellyé változott.

A jazz kis-nagyembere tíz évvel ezelőtt ment el közülünk. Az EMI ezzel a tripla CD-t tartalmazó „best of” kiadvánnyal emlékszik meg róla.

Ez a három korong nem hiányozhat azok gyűjteményéből, akik eddig is szerették Michel Petrucciani muzsikáját, de azoknak is érdemes megismerkednie az anyaggal, akik még sosem hallották a lemezeit, akik sosem voltak a koncertjein, de szeretik az időnként keserédes, időnként bámulatosan szárnyaló, néha vidám, néha szomorkás, de mindig hangulatos, a szakmai tudás kemény alapjaira épített, érdekes, izgalmas, és nagyon eredeti jazzt, vagy egyszerűen a zongora hangját.

A lemezen elhangzó számok listája, és az egyes felvételeken közreműködő muzsikusok:

CD1
1. Night and Day (M. Petrucciani – zongora; P. Danielson – bőgő; E. Zigmund – dob)
2. Regina (M. Petrucciani – zongora; P. Danielson – bőgő; E. Zigmund – dob)
3. Our Tune (M. Petrucciani – zongora; P. Danielson – bőgő; E. Zigmund – dob)
4. Sahara (M. Petrucciani – zongora; G.Peacock – bőgő; R. Haynes – dob)
5. She Did It Again (M. Petrucciani – zongora; G.Peacock – bőgő; R. Haynes – dob)
6. La Champagne (M. Petrucciani – zongora; E. Gomez – bőgő; A. Foster – dob)
7. Home (M. Petrucciani – zongora; A. Holzman – szintetizátor; A. Jackson – bőgő; S. Thornton – ütőhangszerek)
8. P’tit Louis (M. Petrucciani – zongora; A. Holzman – szintetizátor; A Jacksons – bőgő; O. Hakim – dob)
9. Memories of Paris (M. Petrucciani – zongora; Y. McKee – bőgő; V. Jones – dob; A. Holzman – szintetizátor; R. Kondor – szintetizátor programok)
10. Play Me (M. Petrucciani – zongora; A. Holzman – szintetizátor; R. Kondor – szintetizátor programok; C. Walker – basszusgitár; L. White – dob)
11. Satin Doll (M. Petrucciani – zongora)
12. Lush Life (M. Petrucciani – zongora)
13. Like That (M. Petrucciani – zongora; A. Holzman – szintetizátor; A. Jackson (bőgő); S. Thornton (ütőhangszerek)

CD2
1. Caravan (M. Petrucciani – zongora)
2. In a Sentimental Mood (M. Petrucciani – zongora)
3. One For M. (Petrucciani – zongora; J. Abercombie – gitár; G. Peacock – bőgő; R. Haynes – dob)
4. Face’s Face (M. Petrucciani – zongora; P. Danielsson – bőgő; E. Zigmund – dob)
5. My Bebop Tune (M. Petrucciani – zongora, orgona, szintetizátor; Y. McKee – bőgő; V. Jones – dob)
6. Looking Up (M. Petrucciani – zongora, orgona, szintetizátor; R. Kondor – programok; C. Walker (basszusgitár); L. White (dob)
7. O Nana Oye (M. Petrucciani – zongora, orgona, szintetizátor; Y. McKee – bőgő; V. jones (dob); A. Holzman (szintetizátor); T. Maria (ének)
8. Rachid (M. Petrucciani – zongora; A. Holzman – szintetizátor; A. Jackson – bőgő; A. Romano – dob; S. Thornton – ütőhangszerek)
9. Take the „A” Train (M. Petrucciani – zongora)
10. One Night in the Hotel (M. Petrucciani – zongora)
11. September Second (M. Petrucciani – zongora; A. Holzman – szintetizátor; A. Jackson – bőgő; O- Hakim – dob; S. Thornton – ütőhangszerek)
12. Brazilian Suit (M. Petrucciani – zongora; E. Gomez – bőgő; A Foster – dob; S. Thornton – ütőhangszerek)
13. The Prayer (M. Petrucciani – zongora; P. Danielsson – bőgő; E. Zigmund – ütőhangszerek)

CD3
(A lemez „live” felvételeket tartalmaz. Közreműködők: M. Petrucciani – zongora, orgona; W. Shorter – szaxfon; J. Hall – gitár; A. Holzman – billentyűs hangszerek; S. Logan – bőgő; V. Jones – dob; A. M’Boop – ütőhangszerek)
1. Three Forgotten Magic Words
2. Pot Pourri
3. Say It Again and Again
4. To Erlinda
5. Morning Blues
6. Bimini
7. Contradictions
8. Looking Up
9. Le Bricoleur de Big Sur

Diszkográfia:
Michel Petrucciani Trio (1981)
Date with Time (1981)
Michel Petrucciani (1981)
Estate (1982)
Oracle's Destiny (1982)
Toot Sweet (1982)
100 Hearts (1983)
Live at the Village Vanguard (1984)
Note'n Notes (1984)
Cold Blues (1985)
Pianism (1985)
Power of Three (1986) (Wayne Shorterrel és Jim Hallal)
Michel plays Petrucciani (1987)
Music (1989)
The Manhattan Project (1990) (Wayne Shorterrel, Stanley Clarke-kal, Lenny White-tal, Gil Goldsteinnel és Pete Levinnel)
Playground (1991)
Live (1991)
From the Soul (1991)
Promenade with Duke (1993)
The Blue Note Years (1993)
Marvelous (1994)
Conference De Presse (1994)
Au Theatre Des Champs-Élysées (1994)
Darn that Dream (1996)
Flamingo (1996)
Solo Live (1999)
Live in Germany (1998)
Both Worlds (1998)
Trio in Tokyo (1999)
Concerts Inedits /Live (2000)
Conversation (2001)

Fekete-fehér

esS írta... (az előzőhöz)
"Nagyon jó érzés kerített hatalmába e sorok olvasása közben. Köszönöm.

Lenne azonban egy kérdésem:
Nem mondanám magam naívnak, viszont azzal tisztában vagyok, hogy mindig megpróbálom a emberek jó oldalát nézni.
Úgy gondolom általában átlátok a kicsinyes játékaikon. Úgy gondolom tisztában vagyok azzal mi jó és mi rossz. És azt is megtanultam már, hogy semmi sem csak fekete vagy fehér. De nagyon félek. Kétségek gyötörnek: Mi van ha tévedek?
Mi van ha valakit rosszul ítélek meg és azáltal, hogy nem vagyok elég megfontolt átcsúszok a rossz oldalra? Tudom, hogy nem létezik tökéletes ember.. de törekedni rá; szabad és kell."

*-*

"Szakadatlanul törekedjetek" - Buddha így köszönt el a világtól. Igen, törekedni kell, próbálkozni, újra és újra nekifutni. A kedvenc hasonlatom (amit Radics Bélától hallottam először): pengének kell lenni, és nem halnak. (A kettő közötti különbséget párszor már leírtam ezen a blogon, most inkább nem.)

Igen, sajnos a világ nem fekete vagy fehér. Személy szerint azokat az embereket, szituációkat szeretem, akik/amik a lehető legjobban közelítenek valamelyik véglethez. Az nem baj, hogy - egy triviális példával élve - Marilyn Manson egy satanista pöcs, vagy hogy annak állítja be magát: nála azt kell értékelni, hogy legalább nem is akar nagyon másnak látszani. Az ő esetében pld. ki lehetne jelenteni, hogy "fekete", de nem az, inkább feketébe hajló szürke, mivel a nyílt pöcssége mellett kiváló üzletember is.

Az ember sosem egység, hanem összetettség. Ezt Pierre Teilhard de Chardin mondta, aki francia volt, filozófus, meg úgy mellesleg jezsuita pap. Az összetettség önmagában árnyaltságot feltételez.

Jó lenne, ha fekete-fehér, egyértelmű világban élnénk, de ez csupán álom. Nem is az árnyalatokkal van baj - nagyon könnyű lenne elfogadni, hogy valaki se nem fekete, se nem fehér, hanem ilyen vagy olyan szürke -, hanem azzal, hogy valaki X szürkének hazudja magát, közben Y szürke. Más szóval: a hipokritákból, az álszentekből, a saját egójukat mások kárára erősítgetőkből, a vérszívókból, a szipoly-emberekből van elegem. "Ilyen vagyok" - mondja valaki, aztán kiderül róla, hogy korántsem olyan. Mások valós színárnyalatának felismerése szinte minden esetben megrázkódtatást okoz az embernek. Ilyenkor jönnek a csalódások, a pofára esések, a depressziók, a franc se tudja, milyen negatívumok.

De ezzel nincs semmi gond. A baj akkor kezdődik, ha egy-egy ilyen felismerést, és az azt követő kisebb-nagyobb sokkot követően... úgy maradunk. Pofára esve. Besokkolva. "Hogy tehette velem?" "Hogy lehetett ekkora szemét?" "Megszívatott, de miért?" És most mindegy, hogy párkapcsolatról, rokonságról, üzletről, munkáról, barátságról, esetleg vallási közösségről, filozófiáról, életszemléletről van szó. (Igen, vannak olyanok, akik pld. egy vallásban, egy életszemléletben csalódtak - általában a hipokriták miatt.)

Ilyenkor az van, hogy nincs semmi. Vannak a sebek, amiket lehet nyalogatni. Vannak a fájdalmak, amik kínt okoznak. De: "pain is like an animal", ahogy Glenn Danzig mondja, márpedig minden állatot ki lehet nyírni. A fájdalom nevű állatot is. Csak megfelelő eszköz kell hozzá. Mondjuk... Egy penge?

Számtalanszor pofára estem - ez kiderül a blogból is. Ez nem gond. Nem is szégyen. Szar, de... Mindenki boldogságra törekszik, szokta mondani a Dalai Lama. Igen. Mindenki szeretne szép, sikeres, nyugodt, kellemes életet élni. Nélkülözésektől menteset. Ideálisat. Van ilyen? Biztos. Odaát. Ideát én ilyennel még nem találkoztam. (Lehet az ember bármilyen gazdag, sikeres stb. egy kis darab szar mindig odakerül az asztalra; mindig van valami, ami megkeseríti a dolce vitát. Ha más nem, akkor a "lét elviselhetetlen könnyűsége", a rocksztáros "mindent megtehetek, én vagyok a világ ura, de mi faszt csináljak, amikor unok mindent" dilemma.)
Szóval, nem a pofára esés a szégyen, hanem a fel-nem-állás. Az olyan... hal-dolog. (A halak tátognak, sodródnak, és várják, hogy történjen már valami.)
Félre lehet ismerni másokat ebben a szürkeárnyalatos világban. Sőt: félre lehet ismerni önmagunkat is. Vannak, akik időnként, olyan Mátrix-Neo módjára felébrednek és tisztán látnak. Vannak, akik örök homályban élik le az életüket. Akik felébrednek, azok között vannak, akik halak, vannak, akik pengék. A pengék nem tátognak. A pengék nem sodródnak. A pengék újra és újra belehasítanak a dolgokba, még akkor is, ha tudják: ki fognak csorbulni.

Szerintem nincs olyan, hogy rossz oldal. A fekete is szép, a fehér is szép. Mindegy, hogy milyen színűvé válunk, az se nagy baj, ha szürkék vagyunk, de: szakadatlanul törekedni kell arra, hogy haladjunk valamelyik pólus felé, és szakadatlanul törekednünk kell arra, hogy távol tartsuk magunkat a hipokrita léttől. A világban Luke Skywalkerekre és Darth Vaderekre is szükség van - mindkettőnek van létjogosultsága. Gyakorlatilag mindegy, hogy a sötét vagy a világos oldalon állunk, csak álljunk valahol.
Vannak vallások, filozófiák, amelyek éppen az egyéni választás, az egyéni döntéshozatal, az önmagunkért való kiállás és felelősségvállalás eszméit hirdetik. Több ilyen vallás/filozófia is létezik, most nem feltétlenül a buddhizmusra gondolok. Itt van pld a "Do what thou wilt shall be the whole of the Law" (Tégy amit akarsz, s az lészen a Törvény)mondás, --- ezt először Rebelais írta le, aztán Aleister Crowley hirdette, aki satanista volt, meg faszfej, de azért mondott egy-két érdekes dolgot.

Más szóval: gyakorlatilag mindegy, hogy tejszínhabbá vagy lószarrá változunk. A lényeg: váljunk valamivé, és legyen egyértelmű, hogy mivé váltunk, és a fene nagy lószar-létünkben ne hazudjuk magunkról azt, hogy rántott csirke vagyunk.
Egyébként meg tök mindegy, mert a legyek a tejszínhabot, a rántott csirkét meg a lószart is belepik. Elhordják. A legyek. A Legyek Ura...

Válasz és viszontválasz

Mivel az alábbi levél szerzője nem szereti a netes nyilvános "megszólalásokat", nem írom ki a nevét, viszont a lényeget igen.
Tehát, a levél (egy részlete):


Az alábbi idézet az általam mélyen tisztelt Dr. László András-tól származik. Azért másolom ide, mert nagyon illőnek érzem az aug. 02-i
bejegyzésedre (a Rokonok és barátok? címűre) válaszul... meg egyébként, mert némely bejegyzésedet olvasva olyan érzésem van, valahogy
nem jutsz egyértelmű döntésre arról, a veled történő - nevezzük úgy - 'rossz' dolgokban buddhistaként, vagy belső igazságérzete által
(akár kemény) lépéseket is meglépő emberként kéne/illene inkább viselkedned bizonyos szituációkban. A honi főáramú tradicionális metafizika
értelmezésében nincs itt valódi ellentét, tehát van a problémádra föloldás (pont a buddhizmus - szerintem is - megfelelő értelmezéséből fakadóan):

" Tudnunk kell, hogy nem csupán az eleve sötét irányzatok eleve sötét gyakorlatai rendkívül veszedelmesek a szellemre, a lélekre, de a testre is, hanem az eredetileg tökéletes, és teljesérvényű gyakorlatok is, ha azokat a modern ember végzi – az az ember, akinek éppen azon képességei és erői nem élnek már, amelyek magas-intenzitású megléte a gyakorlatok adekvát végrehajthatóságának elengedhetetlenül alapfeltétele volt.

A különböző keleti tradíciók és tradicionális vallások, elsősorban a buddhizmus export–import változatai egyre inkább elárasztják a nyugati világot – többnyire úgy, hogy szélsőségesen devaluálják magát a buddhizmust. Olyan végletesen antitradicionális áleszmékkel itatják át a buddhizmust és más tradicionális vallásokat is, mint például a baloldaliság, a demokratizmus, a liberalizmus, sőt a baloldali szocializmus, a marxizmus; a kommunizmus, de legalábbis a humanizmus, a pacifizmus és a tolerantizmus. Az igazi tradicionalitás – és így az igazi buddhizmus is – humánus, de nem humanista, és nem híve a humanitarizmusnak, mert az ember kötöttségeit emberi rendű eszközökkel és emberi rendű módon nem tekinti feloldhatónak. Az igazi tradicionalitás, az igazi buddhizmus – mint Frithjof Schuon mondja – pacifikus, de nem pacifista; értelmezve: a tradíciók embere a béke megvalósítására törekszik, de nem mindenáron. Csak a szellemi Fény győzelme után megvalósuló békét akarja (a „pax post victoriam lucis spiritualis”-t), és elutasítja az antispirituális sötétség győzelmét követő békét (a „pax post victoriam tenebrarum antispiritualium”-ot). A tradíció – és ennek körén belül a buddhizmus – toleráns, de nem híve a tolerantizmusnak, mert nem hajlandó végletekbe menően türelmes lenni a sötét ellen-szellemi és szellemellenes erők nyílt és leplezett, ám egyre inkább pusztító erejű támadásaival szemben."


Én ezt úgy értelmezem: akár magánéletben ért igazságtalanságok, akár egy-egy magadénak vallott igaz eszme (legyen az akár a hazaszeretet)
benső fölvállalása késztetést igazságosztásra, bosszúra, büntetésre... buddhistaként nem hogy jogod, egyenesen kötelességed ezek beteljesítése.

" Az integrális és egyetemes spirituális tradíció, az ennek megfelelő tradicionalitás és az erre alapozódó létszemlélet az időtlen-örök Fény szemlélete – a sötétséget és hamis fényt észlelő, s azt elutasító erő és bizonyosság világnézet-feletti világnézete. "


Eddig a levél.
És most jön valami mentegetőzésszerű dolog.

Köszönöm, tényleg, őszintén köszönöm azoknak, akik hozzászólnak a blog bármelyik bejegyzéséhez, és külön köszönöm azoknak, akik a "Rokonok..." c. bejegyzéshez írták meg a véleményüket. Jólesett, de tényleg, nagyon jólesett, hogy elindult valami párbeszédszerűség, és az is, hogy ennyien próbálnak segíteni nekem a tanácsaikkal.
Ahogy a kommenteket olvastam, megerősödött az a véleményem, hogy nem, még nincs veszve minden, és igen, az emberek nem váltak abszolút fásulttá, abszolút közömbössé egymás iránt. Számomra ez a legfontosabb - fogalmam sincs, miért.

Már jó néhány éve próbálkozom a... "közösségteremtéssel" ... (bocs, nincs rá jobb szó); mindig is úgy éreztem, hogy az embereknek szükségük van arra, hogy tartozzanak valahová. Ez az igény fejeződik ki pld. a politikai nagygyűléseken is, amelyekre nem csak azok mennek el, akik feltétlenül és mindenben egyetértenek a rendezvényt szervező párttal, hanem azok is, akik kb. hasonszőrűek között szeretnének lenni.
Mindig is úgy gondoltam, hogy egy közösség mindig valami köré szerveződik. Kell egy "mágnes", ami magához vonzza a kb. hasonló érdeklődésű / lelki beállítottságú embereket, azokat, akik személyiségük legalább 1-2 részletében hasonlítanak egymásra. Hosszú ideig úgy gondoltam, hogy ez a mágnes lehetne mondjuk egy zenekar (egy bizonyos zenekar), de aztán rá kellett jönnöm, hogy ezek a dolgok nem (sem) így működnek. Voltak különböző próbálkozásaim ezzel a bizonyos zenekarral és/vagy a frontemberével; ezek sajnos eddig rendre meghiúsúltak.

Most valami máson töröm a fejem, mert nem, nem adtam fel a közösségteremtősdit (félreértés ne essék: nem én akarom megteremteni a közösséget, csak elő akarom segíteni azt, hogy megteremtődjön, ha úgy tetszik spontán módon), ki is találtam pár dolgot, ezek közül már folyamatban van néhány, ha minden igaz, egy-másfél hónapon belül realizálódnak a dolgok.

Na, szóval köszönöm a kommentelőknek, hogy pár órára úgy érezhettem, én töltöm be a mágnes szerepét. Köszönöm, hogy ismét megmutattátok: igenis van értelme ilyesmivel foglalkozni. Köszönöm a segítő szándékkal leírt szavakat, a tanácsokat, de: igazság szerint nem arról van szó, hogy ilyen dilemmákkal küzdök, nap mint nap; nem arról van szó, hogy vergődöm és szenvedek a leírt problémák miatt. Nem, inkább arról van szó, hogy a saját életemből, a saját környezetemből próbálok példákat hozni olyan témákra, amik az adott pillanatban éppen foglalkoztatnak valami miatt. Megtehetném, hogy máshonnan szedek össze példákat, de minek, amikor itt van az orrom előtt, az életemben, és ezek "kiteregetése" miatt legfeljebb csak én szólhatnék be magamnak. :)

Ezzel a rokonos, meg azt azt követő, adok-kapokos blogbejegyzéssel pusztán arra szerettem volna rávilágítani, hogy... "egy a valóság, ezer a ruhája", vagyis: ha szerkezeti szinten vizsgáljuk a dolgokat, rá kell jönnünk, hogy a világban nem százezermilliótrillióbillió probléma létezik, hanem csupán néhány tucatnyi. Igen, néhány tucatnyi, meg persze ezek mutációi, variáció, álcázott verziói. Ha ezt belátjuk, akkor nem kell azt hinnünk, hogy eleve reménytelen dologra vállalkozunk, amikor megoldást próbálunk találni a százezermillió... - nagyon sok - problémára, mert valójában csak néhány tucatnyi megoldást kell meglelnünk, és ezeket kell alkalmaznunk az aktuális problémaverzióra.

Adok-kapok-adok-kapok-adok

1.

Katonaság. A kopaszok bementek, aztán valamikor, még az eskü, vagyis az első hónap letelte előtt az öregek vágni kezdték a centit - nekik már csak 150 napjuk volt hátra. A kopaszoknak? Nekik 534 mínusz kb. 20.
A 150-nél (így nevezték azt a bizonyos napot) a kopaszok rettegtek, mert tudták, hogy este marha nagy szivatások áldozatai lesznek. Volt is ott minden, ami szemétségnek, undorítónak, megalázónak stb. nevezhető.
Aztán, kb.280 nappal később ezek a kopaszok öreg katonák lettek, és eljött a nagy napjuk: elkezdhették vágni a centit.
Az aktuális kopaszok ennél a 150-nél is rettegtek, mert tudták, hogy este... stb.


2.

Fiatal nő. Teherbe esik. Már vagy 5-6 hónapos terhes, amikor a barátja/férje megismerkedik egy másik nővel, és lelép. A fiatal nő egyedül marad. Felhívja a nőt, akivel az embere lelépett. "Engem is itt hagyott a férjem!" - ez a válasz mindenre.
Dolgozik. Vagy nem. Valahogy eléldegél, és közben feltett szándéka, hogy magának pasit, a gyerekének apát fog. Eltelik 4-5 év.

Fiatal nő. Teherbe esik. Már vagy 5-6 hónapos terhes, amikor a barátja/férje megismerkedik azzal a nővel, akinek már vagy 4-5 éve feltett szándéka, hogy magának pasit, a gyerekének apát fog. Az aktuálisan terhes nő felhívja a másikat, akivel az embere lelépett. "Engem is itt hagyott a férjem!"


3.

Cég. Valahol középtájékon. Dolgoztat, és dolgozik a nagyobbak megbízásából. Kiállít egy számlát az elvégzett munka után, elküldi a nagyobb cégnek, ami nem fizet. És még mindig nem fizet. És még mindig nem. A középcég vezetője látja, hogy a nagy cég főnöke szépen gyarapszik: böszme nagy autó, böszme nagy villa, külföldi utak, új és újabb luxuskurvák, meg ami kell. A nagy cég vezetője megtehetné, hogy kifizeti azt a bizonyos számlát, de azt is megteheti, hogy nem fizeti ki. Az utóbbi verziót választja.
A nagy cég vezetője megdől valamin. A kisebb cég főnöke kihasználja az alkalmat, dolgozik, megnő a cége. Most már hozzá érkeznek mások számlái, és megtehetné, hogy kifizeti őket, de azt is megteheti, hogy nem fizeti ki - most nem, mert kell a lé böszme nagy autóra, böszme nagy villára, külföldi utakra, luxuskurvákra.


4.

Egy ember. Felnő. Dolgozik. Vagy nem. Betartja a törvényeket. Vagy nem. Megpróbál életben maradni. Nehézségei támadnak. Nem sikerül olyan körülményeket biztosítania magának és a családjának, amilyet elképzelt / amilyenről álmodik. Felelősöket keres. Látja a társadalmi visszásságokat, és megfogalmazódik benne, hogy amíg "azok" kapnak, a nagy semmire, addig neki semmit sem adnak ingyen. "Biztos ezek tehetnek mindenről, a kurva anyjukat!" Forr benne a méreg. Innen-onnan kap egy-egy pici lökést, elindul a lavina: emberünk fogja a puskáját/ a baseball ütőjét, és levadász párat azok közül, akiket felelősnek tart a saját sikertelenségéért. Vér az aszfalton.

Egy másik ember. Felnő..... Felelősöket keres.... "Biztos ezek tehetnek mindenről, a kurva anyjukat!" .... Vér az aszfalton. Az előző ember vére.

Egy harmadik ember......... Vér az aszfalton. Az előző ember vére.

....az előző ember vére...

Bruno Adams emlékére

http://www.ekultura.hu/hallgatnivalo/egyeb/cikk/2009-08-06/bruno-adams-emlekere

Utoljára...

Az írásban találtok egy linket a Tilos Rádió archívumához, itt meghallgathatjátok az ide vonatkozó adást, és B.A. zenéjét.

„Nem örök, mi összetett,
elpusztul, mi született.
Mi születik: meg is hal.
Boldogsága: nyugalma.”

(Mahaparinibbána szútra)


Bruno Adams már megtalálta a boldogságot, a nyugalmat. 2009. április 18-án ment el közülünk. Több mint négy hónapja azon a helyen van, ahová az elmúlt öt év során készült. Készült – mert nem tehetett mást. Mert van olyan diagnózis, amitől mindenki retteg…

Negyvenhat éves volt. Ausztráliában született, és már tizenöt éves korában birthday party-kon játszott Melbourne-ben. Huszonkét évesen, 1985-ben alapította meg saját, Once Upon a Time nevű zenekarát.
Négy évvel később, ’89-ben a csapat Bécsbe utazott, majd áttelepült Berlinbe. Bruno itt telepedett le, itt talált feleséget, itt alapított családot.

A banda ’89-től folyamatosan játszott. Kis klubokban, alig meghirdetett rendezvényeken lépett fel, de olyan nagy, világhírű előadókkal is színpadra állhatott, mint Nick Cave és a Bad Seeds, vagy a Swans. A Once Upon a Time egészen 2007-ig létezett, búcsúkoncertjét Berlinben adta.

Menet közben Bruno Adams beindított egy mellékprojektet, ami a Once Upon a Time feloszlása után a fő elfoglaltságát adta.
A Khmer Rouge-ból és a Southern Cross-ból ismert, Csehországban élő brit gentlemannel, Phil Shöenfelttel 1996-ban megalapította a Fatal Shore nevű formációt, amelyben kettejük mellett az ausztrál Chris Hughes volt az állandó tag.
A csapat egészen érdekes és újszerű hangzást produkált: Bruno és Phil elektromos és akusztikus gitáron játszott, Chris pedig dobolt és a samplereket kezelte.

A Fatal Shore 1996 és 2008 között három albumot jelentetett meg, és rengeteget turnézott. A trió nem sportcsarnokokban, nem arénákban lépett fel, hanem kis klubokban, néhány száz fős közönség előtt játszott; többször járt Magyarországon (Budapesten, Pécsett, Zalaegerszegen és Bicskén), utoljára tavaly (2008) májusában, a Corvin Tetőn hallhattuk.

Ez volt az a koncert, amelyen e sorok írója most és mindörökre beírta Bruno nevét az Angyalkönyvbe, amibe azok kerülhetnek be, akik valamilyen hatást gyakorolnak rám emberségükkel, mentalitásukkal, tudásukkal, viselkedésükkel, produktumukkal, életvitelükkel stb. A döntést én hozom, és abszolút szubjektív.

Azon a koncerten a Fatal Shore a pécsi Psycho Mutants után, főzenekarként lépett fel. Volt ott vagy százötven ember, ötven azon a késői órán is biztosan odafigyelt a zenére. A zenekar játszott, aztán kis szünet következett.
Azt hittem, valami technikai probléma lépett fel – talán elszakadt egy húr Bruno gitárján. Erre utalt, hogy Bruno a színpad szélére húzódott, és elfordult, vacakolt valamivel, nem láthattuk. Aztán, úgy 6-8 perccel később minden ment tovább…

Két nappal később tudtam meg, hogy Bruno kb. 5 éve rákos, komoly kezeléseken esett át, és a Corvin Tetőn nem húrszakadás volt a gond, hanem az, hogy belé hasított a fájdalom… a förtelmes, embert-élve-zabáló rák okozta fájdalom.
Mások ilyenkor lejöttek volna. (Hány, de hány olyan zenészt, magát sztárnak tartó senkit láttunk már színpadon, aki két tüsszentés, vagy valami hiszti miatt mondta le a koncertet!)

Ez a fegyencarcú, angyaltekintetű ausztrál azonban ott maradt. A színpadon. Talán bevett valamit. Talán felragasztott valami tapaszt. Nem tudom. De: volt benne annyi alázat a színpad, a közönség és a ZENE iránt, hogy félretolta a saját gyötrelmét, ellökte magától a bénító gondolatot, és játszott tovább.

Ez az ELHIVATOTTSÁG. Csupa nagybetűvel. A valódi elhivatottság. A valóban kreatív, teremtő lelkű emberek már csak ilyenek: nem érdekli őket semmi, abban a néhány percben (órában, napban, hétben, évben) talán még a halál sem, csakis és kizárólag azzal foglalkoznak, amit létre akarnak hozni. A produktummal. Legyen az hang, kép, írás, útkaparás, család, a gyerek felnevelése, bármi.

Valamennyien múlandóak vagyunk. A létünk csupán állapot. Valamennyiünkben ott motoszkál a gondolat, a vágy, hogy nyomot hagyjunk magunk után a világban. Akik megpróbálják, talán már itt, ebben az életben megismerhetik a nirvánát, a mennyországot, kinek mi tetszik.

Akik nem csak megpróbálják, de meg is teszik, azok valóban boldogok. Mert nem a pénz számít, nem a hatalom, nem a dicsőség, ezt hagyjuk meg az Úristennek - akár hiszünk benne, akár nem -, hanem az, hogy létrehozzunk valamit.
Valami olyasmit, ami még nem volt. Valami olyasmit, amivel hatunk más emberekre, a többi szerencsétlenre, aki itt kóvályog, velünk együtt, ebben a létben.

Miért?
Mert ettől vagyunk emberek.

Emberek. Vagy angyalok. Amilyen Bruno volt.

„Bruno, ez a rendkívüli orgánummal rendelkező hajótörött, aki a zenéjével fejezte ki a benne szunnyadó, vagy épp feltörő érzelmi vulkánokat.

Morrison misztikumán túlmutató, látszólag földi hanggal, és az ezt alátámasztó – csak és kizárólag rá jellemző ének- és gitárjátékkal tette le alapjait a Bruno Adams féle iskolának, amely zenei alapjait a blues és slide gitározás, az art rock, punk, az erőteljes ausztrál vonal jellemzett, amiben benne volt még a hajóvontatók dala is, és még sok meghatározhatatlan dolog - mert rengeteg tényező és élmény nyomta rá bélyegét az ő behatárolhatatlan, de minden előbb felsorolt stílust befogadó, de egyben nélkülöző világába.

Bruno Adams az eredendő bánat megéneklője és megkérdőjelezője, a nyers életerőt, és az ember földi lététhez való ragaszkodás érzését küldte minden erővel és eszközzel, de csak a „sorok között” érzékelhetően… mindig megtalálva azokat a személyeket, akik nem hátráltak meg a túláradástól. És ez a zenésztársakra és a közönségre is vonatkozik.

Bruno Adams előadásmódját tekintve letisztította a „rakkendroll-sztár” pojácaságát is, mindig méltósággal állt színpadra. A „hivatásos KRITIKUSOK” soha nem tartották énekelni tudó énekesnek és gitározni tudó gitárosnak… TÉVEDTEK! Valamennyien tévedtek! A zenekutatók valószínűleg hosszú tanulmányokat fognak folytatni a munkásságáról, kb. a világ végéig.”

Bruno Adams – nélküle tényleg szegényebb a világ.
R.I.P.

Diszkográfia:
Once Upon a Time – The Blink of an Eye (1992)
Once Upon a Time – Don’t Look Down (1994)
Fatal Shore – The Fatal Shore (1997)
Fatal Shore – Free Fall (2003)
Fatal Shore – Real World (2008)

(Az utolsó idézet a Tilos Rádió „Bang Bang” című műsorának részlete. Köszönet érte a műsorvezetőnek, Haminak. Aki még nem ismeri Bruno zenéjét, hallgassa meg a Tilos műsorát. A lemezeket az Iguanában keressétek)
Szántai Zsolt

(Megjegyzés: a "Birthday Party" idézőjelben értendő! Aki ismeri, tudja miért.)

Wynton Marsalis és a Lincoln Center Jazz Orchestra

http://ekultura.hu/latnivalo/ajanlok/cikk/2009-08-03/koncert-wynton-marsalis-es-a-lincoln-center-jazz-orchestra-2009-julius-26-budapest-kongresszusi-kozpont

„Először koncertezik Budapesten, július 26-án a Miles Davis utáni korszak vezető muzsikusa…”

A koncert előtt néhány nappal valamelyik rádióban hallottam egy riportot a koncertet szervező házaspár egyik felével, a hölggyel, aki elmesélte, hogyan vágtak bele néhány évvel ezelőtt a rendezvény szervezősdibe: kölcsönt vettek fel, idehoztak egy világsztárt, és reménykedtek, hogy a valóban minőségi produkcióra legalább annyian váltanak jegyet, hogy ne legyen mínuszos a vállalkozás.

A hölgy elmondta, hogy azóta több jelentős muzsikust elhoztak Magyarországra, és szinte mindegyikükkel sikerült személyes, jó kapcsolatot kialakítaniuk; mindegyikük koncertje sikeres volt, bár üzleti vállalkozásként egyik-másik kudarcnak bizonyult.

Mindig is szerettem a megszállottakat, azokat, akik „szerelemből” csinálnak valamit. Mondjuk könyveket. Vagy zenét. Vagy koncertszervezést. Az ilyen „szerelem-gyerekek” a legtöbb esetben csodálatosak, míg a pusztán anyagi haszonszerzés végett létrejött produktumok csak ritkán.

Tehát, július 26. este, Kongresszusi Központ. A koncertet fél kilencre hirdették meg; negyed kilenc körül értünk oda. Ami meglepett: a közönség sokfélesége. Volt ott 70+ éves idős hölgy és úr, és 20 körüli rastaloknis srác; voltak kisestélyis és koktélruhás harmincasok, lazán öltözött huszasok és negyvenesek, elegáns ötvenesek; voltak olyanok, akikről lerítt, hogy jazzőrültek, és akadt néhány szénné tetovált karú rocker is. Egy-két szmoking is bevillant.

Akadtak szakmabeliek, például Szakcsi és Somló, meg volt egy rakás médiás, és persze eljöttek a rendezvény-celebek is (ők azok, akik minden jelentős eseményen megmutatják magukat, abban a reményben, hogy készül róluk pár fotó, amely majd megerősíti őket celeb mivoltukban).
Már ebből látszott, hogy a koncert valóban ESEMÉNY, és tényleg különleges élmény lesz.

A légkondicionált nézőtér kb. 85-90%-ig telt meg. A koncertszervező házaspárból ezúttal az úriember állt ki a színpadra, néhány keresetlen szóval köszöntötte a közönséget, elsorolta a szponzorokat (valami bank, és az amerikai nagykövetség), megemlített néhány személyt, akik segítettek az koncert létrejöttében – közülük csak Cserhalmi György nevét jegyeztem meg.

Aztán bevonultak a zenészek. Tizenöten. Ahogy szemben ültünk a színpaddal, bal oldalt volt a zongora, mellette a bőgő, a mögött a dob.
Középtől jobb szélig, három sorban foglaltak helyet a fúvósok: az első sorban a szaxofonosok, a másodikban a puzónosok, a harmadikban a trombitások. A fúvósok némelyikénél több hangszer is volt.

Wynton Marsalis? A harmadik sorban, a trombitások között foglalt helyet. A zenekar közepén, úgy, hogy mindenkire ráláthasson, mindenkit irányíthasson – de úgy, hogy kihangsúlyozza: annak ellenére, hogy ő az csapat valódi sztárja, nem kíván különösebben kiemelkedni a társai közül.
Ezzel mintha felszólította volna a közönséget: „Ne engem tessék figyelni, ne azt tessék nézni, én mit csinálok, hanem azt, amit mi játszunk. Ez egy zenekar, a közös produktum számít!”

Mr. Marsalis minden kompozíció előtt elmondta, mit fognak játszani. (Setlist: lásd alább.) Jókedvű volt, kedves és a kilenc Grammy-díja, meg a világsztársága ellenére végtelenül szerény.
Megeresztett egy-két poént, és a dalok elhangzása után bemutatta azokat a zenészeket, akik az aktuális szerzeményben szólóztak.

A zenekar? Fantasztikus jazz-arcok, mindegyikükön látszott, hogy profik, és hogy élvezik azt, amit csinálnak.
A szaxofonosok között például ült egy ötven körüli, szakállas, szemüveges afrikai-amerikai úriember, aki végig együtt pulzált a zenével; ülve is úgy mozgott, hogy lerítt róla: végtelenül imádja a zenét.
Olyan volt, mint egy mesterséf, aki úgy képes beszélni a saját főztjéről, hogy az ember szájában összefut a nyál.

Aztán volt egy fiatalabb szaxofonos, aki menet közben villámgyorsan fúvókát cserélt. Mr. Marsalis, aki két sorral mögötte, a trombitások között ült, természetesen észrevette, hogy valami gond lehet.
Nézte, mit csinál a srác, közben odabólintott egy másik szaxofonosnak, aki letette a hangszerét, oldalról elővett egy másik szaxofont, és várt. A srác kicserélte a fúvókát, és kb. öt másodperccel később szólózni kezdett.

A másik szaxofonos letette az imént elővett hangszert, és kézbe vette azt, ami korábban nála volt. Mr. Marsalis bólintott, és a show ment tovább. Zökkenőmentesen. Gördülékenyen. Fantasztikusan…

Szünet. A rendezvény-celebek szépen elszivárogtak: rájöttek, hogy itt ők még véletlenül sem kerülhetnek középpontba, ez az este tényleg a jazzről és a zenekarról szól.

A szünet után az ideiglenes amerikai nagykövet úr átadott Mr. Marsalisnak egy oklevelet – azt hiszem azért, mert „szorosabbra fűzte az amerikai-magyar kulturális barátságot”, vagy valami hasonló ok miatt. Lényegében mindegy.
Mr. Marsalis szerényen átvette a kitüntetést, aztán protokollnak vége, ismét jöhetett a zene…

A profi módon hangszerelt zene. Azt hiszem, a „Tree of Freedom”-ban volt egy rész, amikor a zenekar tagjai tapsoltak. (A nézőtéren néhányan követni próbálták az ütemes tapsot; szerencsére hamar abbahagyták.)
Az hagyján, hogy mindegyik zenész más ütemet tapsolt (pontosan azt, amit neki kellett), de szerintem tenyérméret alapján „hangszerelték” ezt a rész. Kicsi a tenyered? Te ez az ütemet tapsolod. Lapátkezed van? Akkor te ezt a másikat. Valahogy így lehetett…

Aztán a szólók. Szinte észre se lehetett venni, hogy elkezdődött mondjuk a dobszóló. Valahogy olyan simák voltak a váltások, hogy az ember hallgatta a zenekart, aztán hirtelen azon kapta magát, hogy hoppá, már nem szól más, csak a dob. Vagy a bőgő. Vagy a zongora.

Természetesen Mr. Marsalis is szólózott, és természetesen az ő megnyilvánulásait követte a legerősebb taps, de a többiek is fantasztikusak voltak. A fiatal, fúvókacserélő szaxofonosról nekem valamiért John Coltrane jutott eszembe.

A zenét nem tudom leírni. Ezt a zenét tényleg hallani kell. Valahol. Valamilyen formában. Az „Offertory” után jött a „Single Petal of a Rose” című dal, zongorával és egyetlen szaxofonnal, aztán elköszönés, a zenekar levonult.
Hát persze, hogy vissza kellett jönniük! A „Shade of Jade” kb. negyedórás ráadást jelentett.

Zenekar levonult, a közönség felállt: néhányan elindultak a kijárat felé, a többiek pedig állva tapsoltak – egészen addig, míg Mr. Marsalis ismét visszajött.
Nem a teljes zenekarral, „csupán” egy zongoristával, egy dobossal, egy bőgőssel, meg három fúvóssal.

Lesétált a nézőtérre, és eljátszotta a „Blooz”-t. Amikor a többiek szólóztak, ő mosolygott, és kissé félrehúzódva, kb. az 5. sor magasságában állva élvezte a zenét. Aztán ő következett, sétálgatni kezdett – néhány fotós elkészíthette élete felvételét.
Bluesos jazz, vagy jazzes blues, én nem tudom, mi volt ez, de fantasztikusan szólt.

Mit mondhatnék még? Aki nem volt ott, sajnálhatja, és várhatja az év végén vélhetőleg megjelenő koncert CD-t és/vagy DVD-t. Ezt a kiadvány be kell szerezni! (Remélem, tényleg lesz ilyen lemez…) Aki ott volt, az sosem felejti el ezt az estét.

Bízom benne, hogy a koncertet szervező házaspár folytatja ezt a „szerelemből” végzett munkát, és még jó néhányszor sikerül elhozniuk hozzánk ilyen hihetetlenül jó muzsikusokat.

Setlist (köszönet a szervezőknek, akik eljuttatták hozzánk):

I. rész:
1. Thelonious Monk: We See
2. Thelonious Monk: Light Blue
3. Ted Nash: Dali
4. Thelonious Monk: Ugly Beauty
5. Duke Ellington: Braggin in Brass
6. Ravel: Bolero

II. rész:
1. Vincent Gardner: Up from Down
2. Wynton Marsalis: VII. The Tree of Freedom
3. Wynton Marsalis: Offertory I, II and III
4. Duke Ellington: Single Petal of a Rose
5. Joe Henderson: Shade of Jade
6. Wynton Marsalis: Blooz

Kapcsolódó írás:
Wynton Marsalis: He and She (CD)

Rokonok és barátok?

Érdekes állat az ember.

Középiskolában tök voltam a matekhoz, bukdácsoltam, nagyjából szartam az egészre, nem érdekelt, de az akkori matektanár-osztályfőnök addig cseszegetett, addig alázott, amíg egyszer összeszedtem magam, mert hülye azért nem vagyok, és odakentem egy dolgozatot, ami szerintem minimum ötösre sikerült. Aztán kaptam rá egy baszott nagy egyest.
Aztán, úgy 25-26 évvel később, egy érettségi találkozón, miután sikeresen összetegeződtem ezzel a bizonyos tanárnővel, megkérdezte, hogy emlékszem-e arra a bizonyos dolgozatra. Halványan, mondtam. Elmondta, hogy az ötösre sikerült, de minimum négyesre, ő viszont otthon megbeszélte a férjével, hogy „pedagógiai okok miatt” nem fog jó jegyet adni rá, mert nehogy elbízzam magam, dolgozzak továbbra is keményen, meg hasonló baromságok. Vagyis beírta a baszott nagy egyest arra, ami ötös is lehetett volna. Érdekes… A találkozón bevallotta, hogy sokszor gondolt erre az esetre, és sokszor került hasonló helyzetbe, és most már úgy látja, hogy annak idején rosszul döntött. Kérte, bocsássak meg neki. Komolyan mondom, tényleg úgy beszélt, mint az amcsi filmekben: „Meg tudsz bocsátani?” Röhej, nem?
Én pedig azt feleltem, hogy nem. Nem bocsátok meg neki. A többiek izélgettek, hogy ne már, nem mindegy, olyan rég volt, mekkora poén, stb. Én viszont arra gondoltam, hogy valószínűleg sosem lett volna belőlem matematikus, se programozó, se közgazdász (ilyen suliba jártam), és 38 évesen (a találkozó idején ennyi voltam) már rohadtul nem érdekelt ez a régi marhaság, viszont valamilyen szánalmas, nevetséges módon bosszút kell állnom azért a 15-16 éves kis balfaszért, aki annak idején voltam. Már nem az vagyok, rég nem – olyan volt az egész, mintha egy teljesen idegen 15-16 éves kölyökért állnék bosszút a nyilvános meg-nem-bocsátással. Érte vennék elégtételt. Vagy akármit.


Anyám 15, apám 13 éve halt meg. A rokonok a temetések után nagy ívben szartak a húgomra is, rám is. Akkor már nem voltunk gyerekek, csak „fiatal felnőttek”, akiknek a gyászon kívül a nyakukba szakadt egy rakás adósság. Hogy mást ne mondjak: temetési számlák. Voltak rokonok, akik nem jöttek el anyám és/vagy apám temetésére. Közeli rokonok. Egyetlen olyan rokonunk sem volt (pedig akadt köztük néhány, akik kifejezetten jó anyagi helyzetben voltak), aki megkérdezte volna, hogy ki tudjuk-e fizetni a számlát, és ha igen, esetleg marad-e pénzünk – mondjuk ételre, villanyszámlára, stb. Olyan rokonunk akadt, aki szarakodni kezdett azzal, hogy adjuk el a szüleink lakását, és a „bevételből” juttassunk apánk és/vagy anyánk testvéreinek, mert hogy nekik is jár.
Én akkor azt mondtam: számomra ezek az emberek többé nem léteznek.
Aztán tegnap megint előkerültek. A körülmények nem fontosak, a lényeg: hosszas telefonbeszélgetés után kiderült, hogy az egyik rokon (állítólag ő a keresztanyám) szeretné, ha megint összetartana a „család”. A család számomra már nagyon régóta 3, max. 4 emberből áll; a kutyáim fontosabbak a számomra, mint apámnak azok a testvérei, akik nem jöttek el a temetésére.
Nagyjából leszarom az egész társaságot, megvan a saját életem, nagyon jól elvagyok nélkülük, tulajdonképpen ki is békülhetnék velük, de nem teszem. Nem bocsátok meg, és nem kérek bocsánatot semmiért, inkább szánalmas és nevetséges módon, a „családtól” való távolmaradásommal bosszút állok azért a „fiatal felnőttért”, aki annak idején én voltam (aki ma már nem én vagyok), mert olyan az egész, mintha egy teljesen idegen „fiatal felnőttért” állnék bosszút, egy olyan idegenért vennék elégtételt, vagy akármit, akivel jól kibaszott a családja akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna segítségre – nem feltétlenül anyagi értelemben.


A buddhizmus (egyik irányzata) szerint minden pillanatban meghalunk, és minden pillanatban újjászületünk. Az egy perccel ezelőtti „én” nem azonos az adott pillanat „én”-jével, se a következő perc „én”-jével. Ez alapján nem kell 25, 13, 15 évnek eltelnie azért, hogy kicsinyes, szánalmas, nevetséges bosszút álljak azért a személyért, akik egykor „én” voltam; nem csak a matektanára által megszívatott hajdani középiskolásért, nem csak a rokonai által le se szart, hajdani „fiatal felnőttért” lehet és kell kiállnom (akikhez már rég semmi közöm, hiszen más lettem), hanem akár a tegnapi „én”-ért, meg az öt perccel ezelőtti „én”-ért is. Nem, nem azt mondom, hogy minden kis szarért dúlifulizni kell, és állandóan bosszúért kell lihegni; nem azt mondom, hogy nincsenek olyan dolgok, amik fölött nem lehet lazán/nagyvonalúan/könnyedén átlépni; mert igenis vannak „szarügyek”, amik annyit se érnek, mint egy marék csirkeszar, ezekre kár időt pazarolni – mert időből mindenkinek kevés van.
De igenis vannak olyan dolgok, amikért érdemes kiállni. Nem kell minden lenyelni. Vannak olyan sértések, problémák, amiket nem szabad becsomagolni az erőltetett higgadtság, esetleg valamelyik vallás csokipasztillájába, amiket még így sem szabad lenyelni.
„Az vagy, amit megeszel.” Aha. Akkor sok-sok csokipasztillába csomagolt sértés/kibaszás/szívatás/kudarc/megalázás vagyok? Hát nem.
Vannak helyzetek, amikor ki kell állnunk magunkért. A hajdani önmagunkért. A 25 évvel ezelőtti önmagunkért, az öt perccel ezelőttiért. (És az egészet át lehet tenni jövő időbe, „hajdani” helyett lehet „majdani”-t mondani, de ez már filozófia…)


Ahogy nem bocsátottam meg a matektanárnak, a rokonoknak, úgy nem fogok megbocsátani annak az embernek sem, akiről egyre inkább bebizonyosodik, hogy még véletlenül sem barátom, bár ezt állította, sokáig; csupán lépcsőfoknak tekint, amin feljebb juthat a „karrier” nevű létrán, közelebb kerülhet az általa elképzelt csúcshoz. Nem azért nem fogok megbocsátani neki, nem azért fogok magasról szarni rá, mert olyan jaj de nagyon foglalkoztat a személye (nem azért nem tudok aludni, mert ezen zakatalok, hanem azért, mert kurva meleg van), hanem azért, mert kibaszott egy emberrel, eléggé elítélhető módon – egy olyan emberrel, aki 2-3 hete még „én” voltam, de már nem „én” vagyok – mert itt is most már egészen más az „én”, mint akkor volt.
És azt hiszem, nem fogok megbocsátani egy bizonyos ex-üzlettársamnak sem, rá is szarni fogok, magasról. Nem azért, mert jaj, de fáj a seb, amit rajtam ejtett (a sebek le vannak szarva, úgyis begyógyulnak), nem azért, mert még mindig ott toporgok, és azt mantrázom, hogy „jaj, ha XY nem cseszett volna ki velem, akkor most minden jó lenne”. Nem. Azért fogok szarni rá, mert mocskosul kibaszott azzal az emberrel, aki 4-5 napja még „én” voltam, de most már nem „én” vagyok.


Eszem ágában sincs a Bosszú Angyala szerepkörben tetszelegni; tulajdonképpen simán tovább lehet lépni az ilyen és hasonló ügyek/problémák fölött, szarjankókkal nem kell foglalkozni (és néha azokkal sem, akik minket tartanak szarjankónak), de ha soha, semmit nem teszünk, akkor mik lesznek azok a hatások, amelyeknek köszönhetően a másokat szívató rokonok/barátok/matektanárok/politikusok megtanulják, hogy nem csinálhatnak meg bármit, ami eszükbe jut? Ha időnként nem esnek pofára egy-egy szánalmas bosszúcska miatt, ha nem rohannak neki fejjel a közönyünk falának, akkor mi fogja megtanítani őket arra, hogy nem ők a mindenhatók, a tökéletesek, a mindig helyes döntést hozók, a kikezdhetetlen szuperagyak?
Ha itt és most, képletesen vagy akár szó szerinti értelemben véve orrba baszok valakit azért, amit 25 évvel, 15 évvel, 5 nappal ezelőtt tett egy bizonyos személy ellen (mellékes, hogy ennek a személynek ugyanaz a neve és a személyleírása, mint akkor nekem volt, hiszen „az” a személy már nem azonos az aktuális énemmel), az illető talán rádöbben valamire.
És ha már itt tartunk: sehol sincs leírva, hogy csak egy régi énem miatt büntethetek meg-nem-bocsátással, közönnyel, tökön rúgással, akármivel. Megtehetem bárkiért. Egy olyan személyért, aki sosem voltam én.
Megtehetem egy eszméért, egy nézetért.
És megtehetem egy országért is. Egy olyan országért, ahol otthon vagyok. Elvileg. Még.

The Jeff Healey Band: Legacy: Volume One

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2009-07-30/the-jeff-healey-band-legacy-volume-one-cd

The Jeff Healey Band: Legacy: Volume One (CD)
2009. július 30.


Kiadó: Arbor Records, Warner Music
Kiadás éve: 2009
Kategória: jazz / blues



„Könnyek nélkül a blues? Semmit sem ér.” Azt hiszem, Muddy Waterstől származik a mondás, aminek valódi jelentése az, hogy aki nem tudja, mi a fájdalom (akár a személyes, akár az ősei által ráhagyott, faji, nemzeti, családi forrásból táplálkozó fájdalom), az nem játszhat bluest úgy, ahogy játszani kell/illik/érdemes.
Kétségtelen, hogy ebben a megállapításban van valami találó és helytálló.

Számtalan olyan zenekart/előadót hallottam már, amelyek/akik állítólag bluest játszottak. Megvoltak az ütemek, a ritmus, a hangszeres tudással, a hangszerekkel, a hangszereléssel sem volt semmi baj, de…
…valahogy hiányzott belőlük valami. Sosem tudtam pontosan meghatározni, hogy micsoda. Talán a lélek. Talán az átérzés.

Viszont volt bennük valami olyasmi, valami olyan negatív feeling, amit Hobó annak idején így fogalmazott meg, József Attilára utalva: „…ülök fenn a Dombon, könyvét böngészgetem/ közben teli szájjal libacombot eszem”.

Könnyek nélkül a blues…
Jóllakottan éhségről énekelni?
Elefántcsonttoronyból a pórnépet szemlélni?
Burokból prédikálni a kínlódóknak, vergődőknek, a mindennapok névtelen harcosainak arról, hogy milyen is az élet?
Verseket írni a fájdalomról, miközben a legnagyobb problémánk a hascsikarás?
Szánalmas…

Jeff Healey nem burokba zártan játszotta a bluest. Szülei lemondtak róla, csecsemőként nevelőszülőkhöz került, de már nyolc hónapos korában elvesztette a szemét. Mind a kettőt.
Hivatalosan ezt a betegséget retinoblasztómának nevezik – hétköznapiasan szemráknak.

Jeff azonban nem zuhant össze: gitározni kezdett. Három éves volt, amikor megkapta az első hangszerét, amin egyedi stílusban játszott: az ölébe fektette a hangszert, és úgy gitározott, ahogy korábban a lap-steel muzsikusok, vagy mint mifelénk a citerások.

Tizenhét évesen alakította meg első együttesét. Egyetlen pillanatig sem volt kérdés a számára, hogy mit játsszon: magától értetődött, hogy – annak ellenére, hogy fehér fiú volt – a blues az élete.
Eleinte Torontóban és környékén, később távolabbi kanadai városokban lépett fel.

Valamivel később a banda feloszlott, de Jeff nem adta fel: megalakította a Jeff Healey Bandet, amiben Joe Rockman basszusgitárossal és Tom Stephen dobossal játszott együtt.

Rendszeressé váltak a fellépések – a promoterek eleinte csak amolyan csodabogárként mutogatták a vak fehér srácot, aki úgy játssza a bluest, mint a legnagyobb fekete bőrű muzsikusok, de később már senki sem foglalkozott a körülményekkel, csakis egyvalamivel: a zenével.

Jeff számára az 1987-es év hozta meg a nagy áttörést. Megismerkedett Stevie Ray Vaughannal; az ő segítségével sikerült elérnie, hogy megkapja élete első lemezszerződését.

A banda első lemeze (See the Light) 1988-ban jelent meg. Az ezen hallható „Hideaway” című dalért, pontosabban a dal előadásáért Jeffet Grammy-díjra jelölték.
Menet közben elkészült az Országúti fogadó című film (ez az, amiben Patrick Swayze akcióhősködik), amelyhez Jeff és bandája szolgáltatta a zenét.

1988 és 2006 között Jeff a valóban sikeres, elismert muzsikusok közé küzdötte be magát. Pályatársai örültek, ha vele játszhattak, ő pedig élvezte, hogy muzsikálhat.

Nem foglalkozott azzal, hogy éppen világsztárokkal lép fel hatalmas koncerteken, több tízezer ember előtt, vagy aprócska kanadai klubokban játssza a bluest ismeretlen muzsikusok társaságában – őt csak az érdekelte, hogy szóljon a zene.

Két rádióműsora is volt, ezekben kedvenc blues és jazz lemezeit mutatta be. Alkalmam volt hallani az egyik műsorát; Jeff nem sokszor szólalt meg, de ha megtette, olyan élvezettel beszélt a zenéről, hogy még annak is kedve támadt meghallgatni mondjuk Robert Johnson felvételeit, aki soha életében nem szerette a bluest.

Kanadai fellépések. Amerikai, európai turnék. Számtalan saját lemez. Egy saját klub, ahol rendszeresen fellépett. Díjak, Grammy és egyebek, meg a nagy elismerés a Fendertől: egy signature gitármodell, amely az ő nevét viselte. Család. Feleség, gyerekek. És a blues…

Meg a könnyek. Robert Johnsonról szokták mesélni, hogy kamaszkorában kiment egy keresztúthoz, bevárta az éjfélt, és alkut kötött az akkor megjelenő ördöggel. Attól fogva úgy tudott gitározni, mint senki más – ám fiatalon el kellett távoznia.

Mintha Jeff esetében is valami ilyesmi történt volna. A halál élete első évében közelítette meg először, azután harmincnyolc éven keresztül békén hagyta, nem fenyegette, majd hirtelen ismét odaállt melléje. Odaállt, de nem érte be ennyivel: ezúttal el is vitte.

Az 1966-ban született Jeff Healey már nem érhette meg 2008-as lemeze (Mess of Blues) megjelenését. Negyvenkét évesen ment el.

Ez a 2009-es, duplalemezes összeállítás méltó tisztelgés Jeff előtt. Az első lemezre Jeff legsikeresebb, pályafutása különböző szakaszaiból származó dalait gyűjtötték össze, a másodikon korábban kiadatlan, élő felvételek hallhatók.

A stúdiófelvételeken Jeff olyan zenészekkel játszott együtt, mint George Harrison és Mark Knopfler, a koncertfelvételek egyikén Tom Cochrane működött közre.

Saját dalait adja elő, de eljátssza a Beatles (pontosabban: George Harrison) „While My Guitar Gently Weeps”-ét, és a nagy előd, Jimi Hendrix „Angel”-ét, valamint egy Bob Dylan dalt, amit a legtöbben Jimi feldolgozásában ismernek: az „All Along the Watchtower”-t.

„Angel Eyes”; „See the Light”… Valamennyi dal klasszikussá vált az elmúlt közel két évtizedben. Elektromos blues, olyan minőségű zene, aminél jobbat ebben a műfajban elképzelni se nagyon lehet.
Valódi, lélekből-szívből fakadó zene – valódi blues, valódi könnyekkel.

Az együttes tagjai:
Jeff Healey - gitár
Joe Rockman - basszusgitár
Tom Stephen - dob
(valamint a közreműködő világsztárok)

A lemezen elhangzó számok listája:
CD1
1. See The Light
2. Confidence Man
3. Angel Eyes
4. While My Guitar Gently Weeps
5. I Think I Love you Too Much
6. Full Circle
7. Cruel Little Number
8. Heart Of An Angel
9. Lost In Your Eyes
10. It Could All Get Blown Away
11. Leave The Light On
12. You’re coming Home
13. I Got A Line On You
14. Angel
15. Stuck In The Middle With You
16. I Tried

CD2
1. I Think I Love Too Much
2. Confidence Man
3. Full Circle
4. Life Beyond
5. Angel Eyes
6. See The Light
7. While My Gently Weeps
8. Further On Up The Road
9. Blue Jean Blues
10. I Need To Be Loved
11. White Room
12. Don’t Let Your Chance Go By
13. All Along The Watchtower
14. My Little Girl
15. How Long Can A Man Be Strong

Diszkográfia:
Adrianna/See the Light (1986)
See the Light (1988)
Road House Soundtrack (1989)
Hell to Pay (1990)
Feel This (1992)
Cover to Cover (1995)
Get Me Some (2000)
Among Friends (2002)
Live At Healey's (2003)
Adventures in Jazzland (2004)
The Jeff Healey Band Live at Montreux 1999 (2005)
It's Tight Like That (2006)
Mess of Blues (2008)
Legacy: Volume One (2009)

The Idoru: Face the Light

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2009-07-28/the-idoru-face-the-light-cd
The Idoru: Face the Light (CD)
2009. július 28.


Kiadó: Szerzői kiadás
Kiadás éve: 2009
Kategória: rock



A 2003-ban alakult Idoru olyan eredményeket ért el, amiről a ’80-as és ’90-es években (de talán még manapság is) a legtöbb zenekar álmodozott: nem csak itthon, de Japánban és Európa több országában is ismertté, sikeressé vált.
Ráadásul nem divat-diszkó-maszlag-tuctuc zenével, hanem valami olyasmivel, amit ők maguk alternatívnak neveznek.

Valóban alternatív a zenéjük, sőt, egyenesen multi-alternatív, mivel dalaikban rendre felbukkannak a rock különböző stílusainak jellegzetes elemei. Ezt az állítást igazolja a Face the Light című anyag.

A „Violent Light” laza, fiatalos, leginkább high-school rockos dal, valami olyasmi, amit a Green Day szokott produkálni, de szerencsére több érzelem van benne, és egy rövidke gitárszóló színesíti, valahol a közepe táján.

Az „Enemy No. 1”-ban marad az első dal lendülete és ritmusvilága, bár ez valamivel gyorsabb, a kórus post-punkos, az üvöltések miatt kissé Linkin Parkos íze van az egésznek. Itt is a gitár az, ami az egész hangulatát eltereli a rock irányába.

A csapat a „Bury It All”-nál sem veszít a lendületéből, marad a fiatalos, középsuli-bulis hangulat; ez is nagyon jó dal azoknak, akik szeretnek összekapaszkodva ugrálni a színpad előtt.

A „Make It Out” már valamivel rockosabban indul, de pár másodperces intró után belassul, aztán jön egy kicsit Linkines, kicsit Green Dayes kórus, megint egy rockos, a ritmusgitárral feszültté változtatott felpörgetés, majd megint a tempó visszavétele következik – és ez így folytatódik. A dal szerkezete tökéletes, a hangzása popba hajló post-punk – vagyis… a high-school rock.

„Ocean Calls” – marad a relatíve downtempo, de még ez is távol áll attól, hogy öngyújtó-gyújtogatós dal legyen.

A „Let’em Pass Away” pár másodpercig tartó hard rockos gitárriffel kezdődik, aztán felpörög a ritmus (bár nem annyira, mint az anyag első két dalánál), és folytatódik a Green Parkos, vagy Linkin Dayes, vagy Blink-Sumos hangulat.

A „Draw a Land…” esetében a hard rockos intró hosszabb, mint az előzőnél. A dal szerkezete itt is tökéletes: simán le lehet rajzolni a hullámzást, a ritmus felpörgetését és visszavételét, az érzelmek görbéjét, a központozást. A hangzás? Az Idoru itt sem tér el a már bevált és begyakorolt sémától.

Az „Out of Eden” intrója már inkább heavy, mint hard, de ez a hangulat és hangzás ezúttal sem tart tovább pár másodpercnél, mert jön a pörgős dobbal, gyors énekkel jellemezhető high-scool feeling.

„False Confessions” – döcögős, kissé System of a Downos kezdés után a dal átcsúszik popos post-punk számba. Lendületes, időnként belassuló – pontosan olyan, mint egy hamis vallomás.

Volt már itt hard rockos, heavys kezdés, és most, az „Eternal Stream”-nél itt egy glam rockos intró, ami átvált egy, az Idoru esetében lassabbnak számító (másoknál csúcsgyors), poposan érzelmes, de lendületes, a vége felé csillámló heavy metallá mutálódó dalba.

Úgy érzem, az énekes itt mutatja meg igazán, hogy mire képes, hogyan tud valódi érzelmeket közvetíteni; a zenészek itt mutatják meg, hogy mi volt a szándékuk az albummal, hogyan képzelik el az egy tőről fakadó, de már igencsak különböző stílusok (hard rock, heavy metal, punk, post punk, high-school rock stb.) fúzióját.

Egészében véve: a Green Day, a Linkin Park, a Sum, a Blink és a hasonló bandák rajongói, és mindazok, akiktől nem állnak távol a post-punkos, időnként „zúzós”-nak nevezett, felpörgetett ritmusú, a heavy metal és a hard rock színeit foltokban magukon viselő dalok, igencsak élvezni fogják az Idoru 2009-es anyagát.

Az együttes tagjai:
Bodecs András – ének
Szalkai Tibor – gitár
Nagy Gábor – gitár
Mohácsy Mátyás – basszusgitár
Szabó László – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Violent Light
2. Enemy No.1.
3. Bury It All
4. Make It Out
5. Ocean Calls
6. Let’em Pass Away
7. Draw a Land! Face the Sun
8. Out of Eden
9. False Confessions
10. Eternal Stream

Diszkográfia:
Brand New Way, Brand New Situation (2004)
Monologue (2007)
Face the Light (2009)

Zenekari honlap
MySpace
When the Morning Comes klip

Zita képei

Kowalsky
Manson
Filter
Limp Bizkit
Papa Roach


http://born-for-this.fotoalbum.hu/

Tan Kapuja?

Kb. 15 éven át tervezgettem, hogy jelentkezem a Tan Kapuja Buddhista Főiskolára. A vallás, a filozófia, de főként a keleti nyelvek miatt. Az évek során mindig el kellett halasztanom a dolgot, pénzhiány, megszületett a gyerek, meghaltak a szüleim - mindig volt valami, ami miatt "nem volt aktuális", ami miatt nem vállalhattam.

Aztán rájöttem, hogy a helyzet úgysem lesz jobb, hiába várom, nem érdemes tovább halasztgatnom, és 2004 szeptemberétől (felvételi beszélgetés stb. után) járni kezdtem a suliba. Tibeti nyelvi szakon.
Megismertem néhány nagyon jó embert, kiváló, felkészült tanárt: Szegedi Mónikát, aki tibeti nyelvet tanított, Dr. Somlai Györgyöt (modern tibeti), Csögyal Tenzint (modern tibeti és tibeti filozófia), Tenigl-Takács Lászlót (kultúrtörténet), Szathmáry Botondot (filozófia)... Farkas Pált, Dr. Agócs Tamást... sorolhatnám.

Három tanévet (6 félévet) végeztem el a nyolcból (én még kredites rendszerben kezdtem, a négyéves, nem pedig a bolognai rendszerben), aztán halasztottam egy évet, majd még egy felet, mert úgy tudtam, hogy összesen kettőt lehet. Miért halasztottam? Munka, pénz, megélhetés. Nem vagyok már húszéves, na.

2008 őszén szerettem volna folytatni a tanulmányaimat, akkor tudtam meg, hogy összesen nem két, hanem egy évet lehet halasztani, vagyis "túllógtam" a halasztással, de semmi baj, kérvényezhetem, hogy befejezzem az hátralévő egy évet.
Oké. A szakdolgozatom nagyjából úgyis készen van, már második után megcsináltam, kérvényezek, megcsinálom az egy évet, és...

És.
Nagyon úgy néz ki, addigra nem lesz Főiskola. Vagy lesz, de ez már semmiképpen sem az, ahová én jelentkeztem.

Menet közben is voltak dolgok, amik nem tetszettek, pld. az új igazgató megválasztása, a HÖK működése, meg mondjuk az, hogy XY tanár meghívta Vad Katit, Michelle Wilde-ot, a pornóst, beszélgetni, mint érdekes ember, mint "művész".

Vad Katiról: egyike voltam azoknak, akik tiltakoztak a "fellépése" ellen. Mitől művész? Szépen szopja a faszt? Ja, hogy megváltozott? Tényleg? Két nappal azelőtt, hogy "fellépett" a suliban, bejelentette, hogy visszatér a szakmájához. A pornóhoz.
Semmi gondom a pornóval, nézze akit érdekel, nem vagyok prűd és hasonló, de ez - kis túlzással - olyan, mintha Monic Cuvé (franc se tudja, hogy írja a nevét) celebrálna misét a Szent István Bazilikában... (Tényleg, őt miért nem hívják meg oda, vagy a kispapok közé, előadni, élményt beszámolni?)

A HÖK működéséről: az addigi rendszer szarul, de működött. Kényes volt az egyensúly az egyház és a főiskola között. Aztán jött néhány forradalmár HÖK tag, mindent felbolygattak, mindent felborítottak, a jó szándék vezérelte őket, de olyanok voltak, mint elefánt a porcelánboltban. Tisztán akartak látni, tiszta rendszert akartak kiépíteni, de csak annyit sikerült elérniük, hogy a meglévő, betegesen, nyöszörgősen működő struktúra is megdöglött.

Személyes ellentétek. Sértődések. A tanárok között. Ez főként azért érdekes, mert voltak tanárok, akik óriási tárgyi tudással rendelkeztek, és voltak, akik nem igazán, viszont gyakorló buddhisták voltak, így ők is taníthatták a diákokat: megfelelő viselkedésmintát mutathattak nekik.
Aha.
A "hogyan torzsalkodjunk", a "hogyan folytassunk szánalmas hatalmi harcokat", a "hogyan próbáljunk pozícióhoz jutni a diákok kihasználásával" témakörökben valóban professzori szinten működtek.

Az egész főiskola olyan lett, mint a magyarországi, sőt, nyugati buddhista egyházak (tisztelet a kivételnek, mert tényleg vannak kivételek!). Szánalmas.
Jó ideje, amikor azt kérdezik tőlem, buddhista vagyok-e, azt felelem: nem. Miért? Mert ha bizonyos torzsalkodó, kicsinyes, önző és kapzsi személyek buddhistának vallják magukat, akkor én nem akarok közéjük tartozni.

Ősszel kérvényezni fogom a suliban (ha még lesz), hogy folytassam a tanulmányaimat. Ha lehet, befejezem azt az egy évet. Ha nem lehet? Túlélem.

Egyébként meg: http://index.hu/belfold/2009/07/24/haboru/

Bob Marley : Catch a Fire

Ajánló, és egy részlet a könyvből.


http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2009-07-22/timothy-white-bob-marley-catch-a-fire
http://ekultura.hu/olvasnivalo/reszlet/cikk/2009-07-22/reszlet-timothy-white-bob-marley-catch-a-fire-cimu-konyvebol

Van egy barátom

http://www.youtube.com/watch?v=ghIUhfBYFgw

1.

Van egy marokkói barátom, már vagy 20 éve itt él, Magyarországon, magyar a felesége. Úgy tíz-tizenöt éve ismerem. Az első néhány évben, amikor a hazájáról mesélt - ahol a szülei, a testvérei élnek -, valahogy úgy éreztem, igen, van a világon egy olyan hely, ahol fokozatosan javulnak a dolgok, állandó - bár nem túl nagy ütemű - a fejlődés stb. Aztán 2-3 éve ez a barátom már arról mesélt, hogy egyre rosszabb a helyzet, az egyetemekről kikerülő diplomások egyre nehezebben kapnak munkát, az ország egyre inkább felvevőpiaccá válik, és ennek megfelelően csökken a hazai (marokkói) gyártmányú áruk aránya, ami miatt még kevesebb a munkahely - a fiatalok pedig egyre kilátástalanabbak, és (bár közel sem olyan mértékben, mint a Közel-Kelet más országaiban) emiatt Marokkóban is egyre többen szimpatizálnak - legalábbis valamilyen mértékben - a radikális irányzatokkal --- amikből arrafelé is jó sok van.

Van egy magyar barátom, mindig is itt élt, magyar a felesége. Úgy tíz-tizenöt éve ismerem. Az első néhány évben, amikor a hazájáról beszélt - ahol a szülei, a testvérei élnek -, valahogy úgy éreztem, igen, van a világon egy olyan hely, ahol fokozatosan javulnak a dolgok, állandó - bár nem túl nagy ütemű - a fejlődés stb. Aztán 2-3 éve ez a barátom már arról beszél, hogy egyre rosszabb a helyzet, az egyetemekről kikerülő diplomások egyre nehezebben kapnak munkát, az ország egyre inkább felvevőpiaccá válik, és ennek megfelelően csökken a hazai (magyar) gyártmányú áruk aránya, ami miatt még kevesebb a munkahely - a fiatalok pedig egyre kilátástalanabbak, és (bár közel sem olyan mértékben, mint Kelet-Európa más országaiban) emiatt Magyarországon is egyre többen szimpatizálnak - legalábbis valamilyen mértékben - a radikális irányzatokkal --- amikből errefelé is jó sok van.

Van egy szlovák barátom...
Van egy román barátom...
Van egy cseh barátom...
Van egy lengyel barátom...
Van egy jamaicai barátom...
Van egy...

Tényleg ez lenne a megfejtés? Az "utáljuk a mocskos pofáját, mert más mint mi, biztos ő minden gondunk okozója" hozzáállás jelenti a kiutat? Vagy esetleg van egy közös ellenség/ellenfél, minden radikálisok, minden szegények közös mumusa, akit már nem ártana visszazavarni a jó édes anyjába, ahelyett, hogy minden radikális, minden szegény egymás torkának ugrik?



2.

Van egy ismerősöm. Negyvenhat éves. A mai napig a szüleit okolja az elcseszett életéért. A szüleit, akik elváltak, amikor az illető még nem 46, csupán 16 éves volt.
Van egy másik ismerősöm. Ő negyvennyolc éves. A mai napig azzal magyarázza azt, hogy párszor már belülről is látta a kaptárt, és azt, hogy alkesz, hogy állami gondozottként nőtt fel.
Van egy harmadik ismerősöm. Hatvannyolc éves. A mai napig a ****-kat okolja azért, hogy egész életében csóró maradt, hogy szánalmas volt az eddigi hatvannyolc éve - mert hogy a ****-k azok, akik kihasználták előle a marha nagy lehetőségeket.

(A csillagok helyére mindenki olyan népcsoportot/vallási közösséget képzeljen oda, amilyet akar.)

Elbaszott életek.
Elbaszott emberek.
Közhelyek: "Mindig könnyebb másban keresni a hibát, mint önmagunkban","Más szemében a szálkát is, a magáéban a gerendát sem...", "Már a startpisztoly eldörrenése előtt feladta a versenyt", "Nem küzd, és nem bíz bízva",

Van úgy, hogy a közhelyek örök érvényű igazságok.

"Meg se próbálja, mert ilyenekkel ő nem versenyez", "Meg se próbálja, mert ez vagy az neki jár", "Meg se próbálja, mert biztos benne, hogy úgysem nyerhet", "A paklit megkeverték, a lapokat újra leosztották - az összes nagy lapot előre lenyúlták, hát minek verjem magam, úgyse jöhet össze semmi", "Minek törjem magam, amikor ezek a ****-k úgyis mindent elbasznak?", "Itt már a fű sem nő", "Lépj le innen, öcsém, ebben az országban lassanként bedeszkázzák az eget", "Erről, meg erről is a sok ****, meg a muter tehet!"

Van úgy, hogy a közhelyek szánalmas válaszok szánalmas emberek soha fel nem tett kérdéseire.

Tényleg ez lenne a megfejtés? Az "utáljuk a mocskos pofáját, mert más mint mi, biztos ő minden gondunk okozója" hozzáállás jelenti a kiutat? Vagy esetleg van egy közös ellenség/ellenfél, minden radikálisok, minden szegények közös mumusa, akit már nem ártana visszazavarni a jó édes anyjába, ahelyett, hogy minden radikális, minden szegény egymás torkának ugrik?


3.

Lehet, hogy a közös ellenséget "Emberi Ostobaság"-nak hívák? Vagy: "Tunya Tehetetlenség"-nek? Esetleg "Dühöngő Lustaság"-nak? Vagy talán "Mihasznák Irigységé"-nek?

Unom az egészet.

www.youtube.com/watch?v=eJwzTgIQxLg

The Blue Note 7: Mosaic

www.ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2009-07-19/the-blue-note-7-mosaic-cd

The Blue Note 7: Mosaic (CD)
2009. július 19.


Kiadó: Blue Note, EMI Music
Kiadás éve: 2009
Kategória: jazz / blues




Blue Note…. Az Alfred Lion és Max Margulis által, 1939-ben alapított legendás kiadó, amelynél számtalan világhírű jazz muzsikus kezdte (és folytatta pályafutását).

Felsorolni sem lehet azokat a nagyságokat, akiknek felvételeit ez a label adta ki, de azért említsünk meg néhányat: Cannonball Adderley, Louis Armstrong Chet Baker, Count Basie, Art Blakey, Kenny Burrell, Donald Byrd, Charles Mingus, Don Cherry, Nat King Cole, Ornette Coleman, John Coltrane, Chick Corea, Miles Davis, Al Di Meola, Eric Dolphy, Duke Ellington, Ella Fitzgerald, Stan Getz, Benny goodman, Herbie Hancock, Milt Jackson…

A Blue Note idén ünnepli fennállásának hetvenedik évfordulóját. És ugyan mivel is lehetne méltóbb és maradandóbb emléket állítani ennek a jeles évnek, mint egy szokatlan, ötletes, és kiváló zenei anyaggal?

Mivel lehetne jobban kifejezni a tradíciót, mint azzal, hogy a kiadó környékén jelenleg munkálkodó muzsikusok új feldolgozásban, abszolút modern hangzást produkálva eljátsszák a mára már legendássá vált kompozíciókat, amelyek az elmúlt évtizedek során sikert hoztak a kiadónak?

Az ötlet – ismerjük el – valóban ragyogó. Gondot legfeljebb az jelenthetett a projekten munkálkodók számára, hogy melyeket válasszák abból a rengeteg felvételből, rengeteg valóban ragyogó szerzeményből, ami a kiadó rendelkezésére áll.

A másik problémát az okozhatta, hogy kik legyenek az előadók – a Blue Note háza táján ugyanis mindmáig számtalan olyan muzsikus van, akire rá lehet bízni egy ilyen feladatot.

Az ötletgazdák úgy döntöttek, hogy ezúttal olyan zenészeket szerepeltet, akik nagyjából abban az időben – az ’50-es, ’60-as években – születtek, amikor a lemezre kiválasztott kompozíciók eredeti változata legelőször megjelent.

A 2008-ban alakult együttes gitárosa, Peter Bernstein idén lesz negyvenkét éves.
A Rutgers Universityn Ted Dunbar és Kenny Barron volt a mestere, később Jim Hall irányításával dolgozott. A ’90-es évek elején John Scofield és Pat Metheny mellett ő is az egyik jelentős gitárosfesztivál szereplői között volt.
Egyebek mellett játszott Joshua Redman, Diana Krall, Christian McBride együttesében. 2007-ben a Blue Note 7 tagja lett.

A trombitás Nicholas Payton lett, a közismert bőgős, Walter Payton fia, aki 1973-ban, New Orleansban született; őt a neo-bop muzsikusok közé sorolják.
Már kilenc éves korában fellépett az apjával; kamaszkorában abba akarta hagyni a muzsikálást, de Wynton Marsalis bíztatására folytatta tanulmányait.
A New Orleans-i egyetemen Ellis Marsalis tanítványai közé tartozott.

A ’90-es évek elején Marcus Roberts és Elvin Jones zenekarában játszott, valamivel később saját lemezt készített.
1997-ben a „legjobb instrumentális szóló” kategóriában Grammy-díjat kapott a Doc Cheatham és Nicholas Payton közös albumán hallható teljesítményéért.
Játszott már Wynton Marsalis, Christian McBride, Joshua Redman és Joe Henderson együtteseiben.

A Blue Note 7 tenor szaxofonosa Ravi Coltrane, a legendás, szintén szaxofonos John Coltrane, és a zongorista-hárfás Alice Coltrane idén negyvennégy éves fia.
1967-ben elhunyt apját alig ismerhette, ennek ellenére John játéka és stílusa rá – ahogy oly sok szaxofonosra és jazz muzsikusra – is óriási hatást gyakorolt.

Köszönhetően az „örökségének” és persze a saját tehetségének, már pályája elején olyan jazz-gigászokkal játszott együtt, mint Kenny Barron, McCoy Tyner, Pharoah Sanders, Herbie Hancock és Stanley Clarke.
Legutóbbi szólólemeze Blending Times címmel 2009 elején jelent meg.

Steve Wilson alt szaxofonos a pályája elején főként blues és funk bandákban játzzott, de a ’80-as évek végén már a Mingus Big Bandben és Lionel Hampton jazz együttesében tűnt fel. 1998-2001 között Chick Corea szextettjében játszott.

Bill Charlap zongorista 1966-ban született. A zenélés nála is családi hagyomány: anyja, Sandy Stewart énekesnő, apja a Broadway egyik ismert komponistája, Mark Charlap.
Első önálló lemezét az anyja közreműködésével készítette el. Játszott Benny Carter és Tony Bennett együttesében. Felesége, Renee Rosnes szintén jazz zongorista.

Peter Washington bőgős idén negyvenöt éves. Berkeleyben végzett, ’86-ban a Jazz Messengers tagja lett. Dolgozott Tommy Flanagannel és Bill Charlappel.

Lewis Nash dobos 1958-ban született. Olyan világhírű jazz muzsikusokkal dolgozott együtt, mint Tommy Flanagan, Dizzy Gillespie, Sonny rollins, Milt Jackson, McCoy Tyner, Wynton Marsalis, Kenny Burrell és Tosikó Akijosi.
Legutobbi önálló lemeze (Hope) 2005-ben jelent meg.

A lemezen megtalálható a „Mosaic” – Cedar Walton szerzeménye; ezt eredetileg Art Blakey és a Jazz Messengers játszotta fel, már 1961-ben.
Érdekes szerkezetű, harmóniákba gazdag, meghökkentően dinamukus dal.

Az „Inner Urge” Joe Henderson szerzeménye, eredetileg az ő 1964-es albumán jelent meg, akkor a Joe Henderson, McCoy Tyner, Bob Cranshaw, Elvin Jones kvartett játszotta.
Henderson ebben a kompozícióban akarta kifejezésre juttatni azt a dühöt és elkeseredést, amelyet annak idején New York Citybe érkezése után érzett.

A „Search for Peace” eredetileg McCoy Tyner debütáló, 1967-es The Real McCoy című albumán jelent meg.
Érdekes módon majdnem ugyanaz a csapat játszotta fel, ami korábban az „Inner Urge”-ot (csak a bőgős volt más). A kompozícióról és annak a hangulatáról már a címe mindent elárul – a belső nyugalom meglelésére tett kísérlet.

A „Little B’s Poem” Bobby Hutcherson szerzeménye, saját, 1964-es albumáról.
A címben szereplő „B” nem más, mint a szerző kisfia, Barry; ennek megfelelően a kompozícióban van valami határozott játékosság, kedvesség.
Az eredeti felvételen a szerző mellett James Spaulding, Freddie Hubbard, Herbie Hancock, Ron Carter és Joe Chambers játszott.

A „Criss Cross” Thelonius Monk 1951-ben megjelent szerzeménye, amelyet annak idején Monk, Sahib Shihab, Milt Jackson, Al McKibbon és Art Blakey adott elő.
Az új feldoldozás bebizonyítja: időt álló kompozíció.

A „Dolphin Dance” Herbie Hancock 1965-ös albumán jelent meg először, azóta rengetegen feldolgozták, a Blue Note 7-nek mégis sikerült valami újszerűséget, frissességet, modern hangulatot vinnie a kompozícióba.

Az „Idle Moments” Grant Green 1963-as albumáról való. Lassú, a fáradt hajnalok hangulatát tökéletesen visszaadó, itt-ott bluesos jazz kompozíció.

A „The Outlaw” Horace Silver szerzeménye az 1958-as Further Explorations című albumról. Gyors, latinos ízű jazz kompozíció.

Ebben az esetben felesleges minden jelző és méltatás: az előadók névsora, a lemezen hallható dalok szerzői, a kompozíciók címe mindent elárul a kiadvány minőségéről és érdekességéről azoknak, akik akár egy kicsit is ismerik a jazz műfaját.

Az együttes tagjai:
Nicholas Payton – trombita
Steve Wilson – alt szaxofon
Ravi Coltrane – tenor szaxofon
Peter Bernstein – gitár
Bill Charlap - zongora
Peter Washington – bőgő
Lewis Nash - dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Mosaic
2. Inner Urge
3. Search for Peace
4. Little B1s Poem
5. Criss Cross
6. Dolphin Dance
7. Idle Moments
8. The Outlaw

Diszkográfia:
Mosaic (2009)

Limp Bizkit – 2009. július 2., VOLT fesztivál, Sopron

http://ekultura.hu/latnivalo/egyeb/cikk/2009-07-19/koncert-limp-bizkit-2009-julius-2-volt-fesztival-sopron

Koncert: Limp Bizkit – 2009. július 2., VOLT fesztivál, Sopron
2009. július 19.


Szervező: Sziget Kulturális Szervezőiroda





Amióta Zakk Wylde az Alcohol Fueled Brewtality című koncertlemezen nemes egyszerűséggel közölte, hogy „Limp Bizkit sucks dick”, meg amióta a tetoválóművészből frontemberré, majd menedzserré, sőt koncertszervezővé előlépett Fred Durst egy nu-metalos, rap-rockos turnéból anyagi nézeteltérések miatt kivágta a System of a Downt (erről a hamarosan megjelenő System of a Down című könyvben olvashattok részleteket), meg amióta Fredről elterjedt, hogy „…ez is csak a lóvéra hajt”, a Limp Bizkit olyan helyzetbe került, amit egyetlen zenekar sem kíván magának.

„Mainstream lettél, haver” – közölték többen Freddel, miután elénekelte a Who Behind Blue Eyes című dalát egy bizonyos filmhez. „Bohóc” – állapították meg róla mások, miután a Lélekszám: 456 című, horrornak szánt filmben eljátszotta az idegbeteg zsaru szerepét.
Tény, hogy Fredet egész eddig pályafutása során a „leszegem a fejem, és nyomulok előre, mint a kerge birka” hozzáállás jellemezte.
Erre időnként szükség is volt (például akkor, amikor még köze nem volt a színpadhoz, de már zenélt, és közben tetoválóként dolgozott, és munka közben az egyik kuncsaftja kezébe nyomott egy demokazettát – a kuncsaftot Fieldynek hívták, és történetesen a Kornban basszusgitározott), időnként azonban a kollégákban és a rajongókban is visszatetszést keltett azzal, ahogy gátlástalanul ki- és felhasználja a különböző médiákat.

Az „őszinte, kőkemény” rap-rock és nu metal rajongói már régóta abba a kategóriába sorolták a Limp Bizkitet, amibe a normális, root-rock kedvelői a ’90-es évek elején például a Guns N’ Rosest („Ez is van, de minek?”), sőt, az is előfordult, hogy a Limp Bizkitet a Linkin Park szintjére osztották be.
Ami mondjuk nem túl alacsony, de nem is túl magas, ám amíg a Linkin Park máig szerethető maradt, addig a Limp Bizkit nem mindig volt jó, és nem is mindig volt jó fej.

Talán ez volt az oka annak, hogy a mainstreames, popos, rap-metalnak nevezett zenét játszó Limp Bizkit koncertjére az előzetes felmérések szerint jobbára megszállott rajongók és különlegességekre vadászó újságírók készültek – annyian semmiképpen sem akartak kimenni rá, mint mondjuk Marilyn Mansonéra.
Voltak olyanok is, akik olyan „jobb híján…” alapon néztek el a LB-hez is, tulajdonképpen csak azért, hogy legyen min röhögniük utólag, meg felemlegetni: „Hogy az milyen sz* volt, mi?”
Nos, beigazolódott, hogy a Volt fesztivál szervezői ezúttal sem tévedtek. Azzal, hogy meghívták a Limp Bizkitet, egy valódi, ereje teljében lévő világsztárt hoztak el hozzánk. A bandában pedig még azok is csalódtak, akik kissé fanyalogva vonultak a színpad elé. Csalódtak, méghozzá kellemesen! (Marilyn Mansonban is sokan csalódtak, de az a csalódás korántsem volt kellemes…)

Fred Dursték kijöttek a színpadra, és beindult valami olyasmi, ami miatt ezt a lendületes, húzós-zúzós műfajt kitalálták. A hangzás (a koncert közepén jelentkező technikai problémától eltekintve) jó volt. A hangulat? Tökéletes.
Fred Durst és csapata a koncert 90%-ában a régi dalokat adta elő, azokat, amelyek miatt annak idején az emberek megkedvelték a Limp Bizkitet; a színpad előtt összegyűltek szétugrálták magukat és egymást, pillanatok alatt beindult a tombolda – egyetlen lendületes „hú, milyen jó, meg ez is, meg ez is, meg ez is” volt az egész.

Úgy tűnik, ha Fred Durst nem akar mindenáron művészúrnak, színészúrnak, világot (a zenei világot) megváltó hiper-szuper-megasztárnak tűnni, hanem csak lazán lenyom egy koncertet, ha csak azt nyújtja, amit várnak tőle, és nem akarja túlcicomázni, újítónak szánt, de a produktumot nevetségessé változtató ötletekkel bombázni a közönséget, akkor még mindig jó, sőt: nagyon jó!
Remélhetőleg ezen az úton halad tovább, és nem azon, amin az utóbbi két-három évben járt. Ha ilyen marad, amilyennek most, a Volton láttuk, hallottuk, nem sokan osztják majd Zakk Wylde véleményét.

Pat Metheny: One Quiet Night

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2009-07-18/pat-metheny-one-quiet-night-cd

Pat Metheny: One Quiet Night (CD)
2009. július 18.


Kiadó: Nonesuch Records, Warner Music
Kiadás éve: 2003, 2009
Kategória: jazz / blues




Pat Metheny-t mindenki ismeri, még az is, aki azt hiszi, hogy nem, még az is, aki esetleg sosem hallotta a nevét.
A számtalan verzióban rögzítésre került „Are You Going with Me” minden emberhez eljutott – még azokhoz is, akik nem szeretik a jazzt, akik sosem vásárolnak lemezeket, akik pusztán a rádió esti vagy reggeli műsorait hallgatják.

Pat Metheny esetében ez a kompozíció olyan, mint a Deep Purple-nél a „Smoke on the Water”, Offnál a „Carmina Burana”, Ravelnél a „Bolero”, vagy a Black Sabbathnál a „Paranoid” – védjeggyé vált.
Az ilyen zenei védjegyek sorsa pedig menthetetlenül az, hogy bekerüljenek az „Egyetemes Kultúra Kincsei” feliratú képzeletbeli dossziéba.

Pat Metheny a zenei élet „gördölű kövei” közé tartozik – azok közé, akiken nem nő, nem nőhet moha, mert mindig haladnak, gurulnak, mindig előállnak valami újjal, valami érdekessel, valami meghökkentővel, valami olyasmivel, amivel korábban még nem próbálkoztak.

Az „Are You Going with Me” esete is ezt igazolja: ha sorba tesszük az idén ötvennégy éves zenész (hivatalosan) három évtizedes pályafutása során készült különböző verziókat, kezdve mondjuk a ’81-es Offrampon hallhatóval, és befejezve a 2002-es, Anna Maria Jopekkel készített Upojenje című albumra felkerült változattal, nyilvánvalóvá válik, hogy Metheny milyen zenei irányokba próbált haladni az évek során a különböző formációkkal, amelyekben együtt játszott például Jaco Pastoriusszal, Dave Hollanddal, Charlie Hadennel, Chick Coreával, John Scofielddel, Herbie Hancockkal, Ornette Colemannal, Joni Mitchellel… (a sort, ha a végtelenségig nem is, de sokáig folytathatnánk).

A Metheny nevéhez fűződő, jobbára fúziós jazz felvételek sorából úgy emelkedik ki a One Quiet Night című album, mint a háborgó, vagy éppen szelíden hullámzó, de soha, egyetlen perce sem nyugvó, soha be nem fagyó tengerből egy egzotikus kis sziget – az a sziget, ahová a pszichiáterek szokták küldeni (képzeletben) a pácienseiket egy kis nyugalomért, egy kis biztonságért, néhány percnyi lazulásért.

A sodró, vagy éppen lassabb, de mindenképpen lendületes és erőset ütő, az ember lelkét megérintő, simogató vagy éppen megkarmoló anyagok után (és előtt) Pat Metheny elkészített egy olyan lemezt, amely valóban csendes estékre való, ami valóban a megnyugvás áhított pillanatait festheti alá, vagy segítheti elő.
Mert este, az egész napos rohanás után tényleg kell valami az embernek, aminek az ígéretébe reggeltől estig belekapaszkodhat: „Most nem igazán jó, de nem baj, majd este…”

Érdekes, nyugalmas, de korántsem andalító – a gyorsabb részeknél („Song for The Boys”) filmzenékhez hasonlító, de végig a „nyugodj meg, lazíts, érezz, érezd, hogy létezel” üzenetet közvetítő, akusztikus gitármuzsika.
Olyan zene, ami álomba ringathat, vagy – ha arra van szükségem – messzire repíthet, oda, ahová mindig is szerettem volna eljutni. Kiváló segédeszköz ahhoz, hogy szabadjára eresszem a képzeletemet, bejárjak pár csodavilágot, és megerősödve, a tudatalattimban végig ott motoszkáló kérdésekre választ találva, valahogy… megtisztulva térjek vissza.

Talán nem véletlen, hogy a 2001 novembere és 2003 januárja között rögzített, először 2003-ban kiadott (2009-ben egy trackkel megtoldott) anyag 2004-ben éppen a „legjobb new age album” kategóriában nyert Grammy-díjat.

New age… A ’90-es évek elején még titokzatosnak tűnt ez a kifejezés, azóta már számos negatív sallang, életerőt elszívó inda tapadt rá. Meditációs zenék. Különböző terápiák. Hiszem, nem hiszem gyógymódok és egzotikus, de élhetetlen életmódok…

Nem, az eredeti new age valami egészen más volt; a valódi new age-ről, ami az emberben lappangó erők, energiák és képességek feltámasztására tett kísérletek gyűjtőfogalma, például ennek az albumnak a meghallgatása közben alkothatunk fogalmat.

Erre nem kellett felírni, hogy „Angel Voices”, meg „Music of Spheres”; ezt nem kellett ellátni hangzatos, de nem igazán helytálló, reklámnak is beillő címekkel.
Aki ezt a lemezt meghallgatja, nem találkozik se ufókkal, se para-gurukkal – viszont eltölthet egy csendes estét Pat Metheny-vel, és önmagával. És időnként ez a legfontosabb.

Előadó:
Pat Metheny – gitárok

A lemezen elhangzó számok listája:
1. One Quiet Night
2. Song For the Boys
3. Don’t Know Why
4. Another Chance
5. Time Goes On
6. My Song
7. Peace Memory
8. Ferry Cross the Mersey
9. Over On 4th Street
10. I Will Find the Way
11. North to South, East ot West
12. Last Train Home
13. In All We See

Diszkográfia:
Jaco (1974)
Portrait of Jaco (1975)
Bright Size of Life (1976)
Watercolors (1977)
New Chautauqua (1979)
80/81 (1980)
Shadows and Light (1980)
As Falls Wichita, So Falls Wichita Falls (1981)
The Song is You (1981)
Rejoicing (1983)
Song X (1986)
Electric Counterpoint (1989)
Question and Answer (1990)
I Can See Your House form Here (1993)
Zero Tolerance for Silence (1994)
Passaggio per il Paradiso (1996)
Beyond the Missouri Sky (1996)
Jim Hall & Pat Metheny (1999)
Trio 99-00 (2000)
Trio Live (2000)
Upojenie (2002)
Song X: 20th Anniversary (2005)
Metheny/Mehldau (2006)
Metheny Mehldau Quartet (2007)
Day Trip (2008)
Tokyo Day Trip (2008)
One Quiet Night (2003, 2009)

Kapcsolódó írások:
Pat Metheny és Ornette Coleman: Song X (CD)
Steve Reich: Different Trains / Electric Counterpoint (CD)
Pat Metheny Group: Still Life (Talking) (CD)
Pat Metheny, Brad Mehldau: Metheny Mehldau Quartet (CD)
Pat Metheny w/ Christian McBride & Antonio Sanchez: Day Trip (CD)
Pat Metheny & Anna Maria Jopek: Upojenie (CD)

Hardcore Superstar: Beg for It

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2009-07-16/hardcore-superstar-beg-for-it-cd

Hardcore Superstar: Beg for It (CD)
2009. július 16.


Kiadó: Nuclear Blast, Warner Music
Kiadás éve: 2009
Kategória: rock



Egy érdekes nevű svéd városban, Gothenburgban 1998-ben megalakult egy banda, amelynek tagjai komoly önbizalommal rendelkeztek, mert a szolidnak és szerénynek egyáltalán nem nevezhető Hardcore Superstar nevet választották.
A húzás többé-kevésbé bejött nekik: hazájukban többször is a listák élére kerültek, sőt, egy-két daluk még Grammy-jelölést is kapott.

Ha végigtekintünk a zenekar lemezein, a pályafutást jelképező ívre óriási betűkkel az „eklektikus” szónak kellene felkerülnie.

Ahogy ’97 óta az idők, úgy változott meg a banda tagjainak ízlése, úgy cserélődtek ki náluk a zenei idolok, a követendő példaképek.
A magánkiadásban megjelent, demo szintű anyagokat tartalmazó It’s Only Rock and Rollra jobbára a nagy elődök, a Who, Alice Cooper, a Hanoi Rocks és az INXS stílusában készült/játszott dalok kerültek.

Az első hivatalos (értsd: nagyobb kiadónál megjelent, piacra került) album, a Bad Sneakers and Pina Colada tartalmazta az első lemez anyagát – természetesen már stúdióminőségben –, valamint három olyan dalt, ami az első helyig jutott a svéd listákon.
A lemez promotálása céljából a banda európai és japán turnéra indult, majd hazatérvén ismét stúdióba vonult, és dolgozni kezdett a második hivatalos lemez anyagán.

A Thank You (For Letting Be Ourselves)-en érződik, hogy a Who és Alice Cooper kikerült a kedvencek közül, és a Hanoi Rocks lett a Hardcore Superstar tagjainak kedvence. A megjelent anyag a Hanoi Rocks frontemberének, Michael Monroe-nak is megtetszett – olyannyira, hogy együtt dolgozott a csapattal: a „Thank You…” japán verziójára ez a közös dal is felkerült.

A következő évben a zenekarnak olyan élményben volt része, ami miatt a soron következő lemezről, a 2003-as No Regretsről lekerültek a punk rockos árnyalatok, és keményebbé vált a hangzás.
Hogy mi volt ez az élmény? „Csupán” annyi, hogy 2002-ben a Hardcore Superstar volt az előzenekar az AC/DC egyik svédországi koncertjén, majd valamivel később együtt turnézott Angus csapatával. Ezen az olasz portyán egy bizonyos Lemmyvel is közelebbi ismeretséget kötöttek a srácok, ugyanis néhány alkalommal a Motörhead előtt léptek fel.

A No Regrets megjelenését amerikai turné követte, amelynek során olyan dolgok történtek, ami miatt a fiúk úgy érezték, talán az lesz a legjobb, ha pihennek egy kicsit, hacsak nem akarnak az önmagukat kizsigerelő, az ideösszeroppanásig, a sittig vagy a rehabig turnézó sztárok sorsára jutni.

2005-ben a Hardcore Superstar című lemezzel megpróbáltak visszatérni a gyökerekhez – ez esetben saját gyökereikhez: az albumon nagyjából ugyanolyan dalok találhatók, mint az első lemezen, de természetesen a hangzás, a hangszerelés sokkal modernebb.

2007-ben ismét egy album, a Dreamin’ in a Casket következett. Ennél az anyagnál a fiúk a saját vonulatukat fejlesztették tovább, de nem érték be ennyivel, felhasználták korábbi, itáliai tapasztalataikat: a dob olyan erősen szólt, mint a Motörheadé, a gitár meg úgy riffelt, mint Angusé.

A lemez megjelenését követően váltás történt a gitáros posztján: Thomas Silver helyére Vic Zino került, aki korábban a svéd Crazy Lixx nevet viselő zenekarban játszott.
Aki némi áthallást hall a Crazy Lixx és a Nikki Sixx (Mötley Crüe) nevek között, jó felé tapogatózik: az új gitáros hatására a Hardcore Superstar a lassanként hard rockká markánsodó zenei világnak hátat fordítva elindult a határozottan glam rockos stílus felé.

Vic Zinót nem sokkal később menesztették, visszatért a régi gitáros, ám a zenei színezet megmaradt – ez érezhető az idei, „Beg For It” címet viselő albumon is, amelynek első kislemeze Svédországban megjelenésével szinte egy időben aranylemez lett.

Az albumot nyitó dal („This Worm’s for Ennio”) olyan érdekesen szól, mint a Morricone által a spagetti westernekhez írt zenék, utána pedig a Hardcore Superstart nem ismerő zenerajongó valami olyasmire számítson, amit a Deathstars és a 69 Eyes esetében megismert.
Az énekes hangja ugyan nem olyan markáns, mint a 69 Eyesnél, viszont a gitáros időnként steel-metalos riffekkel, és a skandináv rockra jellemző hangzással pótolja ezt a hiányt.

Aki kedveli a Mötley Crüe Girls, Girls, Girls, vagy Shout at the Devil című albumát, az egészen biztos élvezni fogja a HS Beg for It-jét.
Aki szereti Lenny Kravitz, vagy a ’80-as évek végén a „Final Countdown” című dallal slágerlistás, ugyancsak skandináv Europe, esetleg a Poison, a Twisted Sisters, a Warrant, esetleg a Samson, vagy a Velvet Revolver dolgait, annak is tetszeni fog az anyag.

Az együttes tagjai:
Joakim „Jocke” Berg – ének
Martin Sandvik – basszusgitár
Vic Zino – gitár
Magnus „Adde” Andreasson - dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. This Worm’s for Ennio
2. Beg for It
3. Into Debauchery
4. Shades of Grey
5. Nervous Breakdown
6. Hope for a Normal Life
7. Don’t Care ’bout Your Bad Behaviour
8. Remove My Brain
9. Spit It Out
10. Illegal Fun
11. Take ’em All Out
12. Innocent Boy

Diszkográfia:
It's Only Rock'n'Roll (1998)
Bad Sneakers and a Piña Colada (2000)
Thank You (For Letting Us Be Ourselves) (2001)
No Regrets (2003)
Hardcore Superstar (2005)
Dreamin' in a Casket (2007)
Beg For It (2009)

Madeleine Peyroux: Bare Bones

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2009-07-14/madeleine-peyroux-bare-bones-cd

Madeleine Peyroux: Bare Bones (CD)
2009. július 14.


Kiadó: Universal Music
Kiadás éve: 2009
Kategória: jazz / blues




Annak idején számosan kritizálták a hippimozgalmat – voltak, akik csak szavakkal, voltak, akik fegyverrel (lásd: Easy Rider) juttatták kifejezésre véleményüket.
Komoly szociológusok írtak komolynak szánt tanulmányokat arról, hogy miért káros a fiatalok „make love, not war” filozófiája; sokan azon spekuláltak, hogy milyen lesz az a jövőbeli társadalom, amelyben a hippik „laza erkölcsű, zene- és drogközpontú világában nevelkedett gyermekei” lesznek az aktuális felnőttek.

Sokan megkongatták a vészharangot, mondván: „Ugyan milyen alkotásokat tudnak majd létrehozni azok, akik a hippikommunák mocskában töltik gyermekéveiket, akik azt látják, hogy apjuk egész nap jointot pöfékelve gitározgat a családi kunyhó előtt, anyjuk meg már megint új férfival hál együtt.”
Nos, az idő azóta választ adott a vaskalaposok kérdésére: az egykori virággyermekek gyermekei közül olyan zenészek emelkedtek ki, mint például a Guns N’ Roses tagjai – és Madeleine Peyroux.

Madeleine 1974-ben, Torontóban született, de családjával együtt már hat éves korában Brooklynba költözött. Nem sokkal később már Kaliforniában éltek, majd szülei válását követően az anyjával együtt Párizsba került.
Apja színész volt, és (Madeleine elmondása szerint) „egyfolytában régi lemezeket hallgatott”, anyja ukulelén játszott; „valódi, zenebolond hippik voltak”, és természetesen mindenben támogatták zene iránt érdeklődő gyermeküket, aki több hangszeren is megtanult játszani.

Kamaszkorában a párizsi Latin Negyedben utcazenészkedett; különböző jazz- és blues zenekarok tagjaként énekelt és gitározott, majd szólóban tett próbát.

Huszonkét éves volt, amikor megjelent első lemeze, amelyen Patsy Cline, Edith Piaf és Bessie Smith egy-egy dalát is előadta, természetesen sajátos hangszerelésben és feldolgozásban. Ennek a lemeznek köszönhette, hogy a szakma „a 21. század Billie Holidaye”-ként kezdte emlegetni.

Sarah McLachlan és Cesária Évora előtt lépett fel, jazz és blues fesztiválokon játszott – ezeken főként klasszikus dalokat, standardokat adott elő.
2004-ben megjelent Got You in My Mind című EP-je, majd ugyanebben az évben kijött a Careless Love című CD, amelyre felkerült Leonard Cohen, Elliott Smith, Bob Dylan, és Hank Williams egy-egy dalának feldolgozása.
2006 őszén megjelent Half the Perfect World című lemeze – ezen hallható Joni Mitchell egyik dalának feldolgozása, amelyet Madeleine k.d. langgal együtt adott elő.

A 2009-es Bare Bones című CD-re kizárólag új, kifejezetten Madeleine számára írt szerzemények kerültek fel.
A dalszövegeket minden esetben ő maga írta, így a korábbiaknál több lehetőséget kapott arra, hogy bemutassa sajátos, hol keserédes, hol párizsiasan vagány világát és gondolkodásmódját.

A CD-t nyitó „Instead”-ről az a dal jutott eszembe, amit a Bladerunner (Szárnyas fejvadász) című filmben hallottam először.
Arra a bizonyos „One More Kiss, Dear” című valamire gondolok, ami első hallásra kilógott ebből Philip K. Dick által megálmodott világból, de sokadik meghallgatás után már elképzelhetetlen lett volna nélküle a filmzene.

Madeleine fantasztikus lazasággal hozza azt a hangulatot, ami a ’20-as, talán ’30-as évek bárjait és mulatóit, és az elmúlt évtizedek során, a szesztilalomról és szeszcsempész maffiózókról készült filmeket jellemezte.
Ennek ellenére mégsem szimpla bárzene, nem is Charlie Chaplines, némafilmes hangulatot idéző dal – az akusztikus gitárnak köszönhetően a múlt valahogy átplántálódik a jelenbe, és a dal természetes közegévé válik ez a részben cyberpunkos, részben bladerunneres világ, amit mostanában „jelenkor”-nak nevezünk.

A második dal, a „Bare Bones” olyan, mintha egy vagánysággal felturbózott Susan Vega adná elő. Akár kedves tábortüzes dalocska is lehetne, ha nem szólalna meg benne időnként a funkos, groove-os orgona, ami miatt megint csak kategorizálhatatlanná válik az egész.
Nem, erre a dalra semmiféle címkét nem lehet felragasztani – ezt nem lehet se bluesnak, se smooth jazznek, se lounge zenének nevezni, ebben valahogy a felsoroltak valamennyi jellemzője megtalálható, de mégsem…

A harmadik, a „Damn the Circumstances” olyan, mintha kivonták volna Suzan Vega és Tori Amos legjobb dalainak esszenciáját, és az egészet, némi Edith Piafos fájdalommal megspékelve belepumpálták volna Madeleine-be, aki ezúttal is kristálytisztán, egy valódi, már tapasztalt, de még fiatal nő hangján adja elő a nem túl szívderítő, viszont akár bölcsnek is nevezhető szöveget.

A „River of Tears”-ben folytatódik a szomorkás hangulat. A szövegben Madeleine azt a furcsa, szédítő, szívfacsaró érzést próbálja megfogni, ami akkor árad szét az emberben, amikor hazatér egy közeli hozzátartozója temetéséről, megérinti az eltávozott tárgyait, és rájön: valamennyi kihűlt, valamennyi pusztulásra ítéltetett, mert már nem létezik az a személy, aki minden nap foglalkozott velük.

Madeleine egyetlen percig sem titkolja: ezzel a dallal vesz búcsút apjától. A szöveg érzelmes, a ritmus és a dallam viszont olyan trükkösen finom, fátyolszerű, hogy ezt a dalt még véletlenül sem lehet behajítani a „szentimentális tucatszám” feliratú kosárba.

A „You can’t Do Me”-vel Madeleine egy kicsit vidámabbra festi a képet. A pszeudo-reggea ritmussal induló dal valahol az első verzénél átvált smooth jazzbe; a kissé talán túl popos refrént azonban egy funkys gitár és orgonafutam követi, majd ismét a reggae-s lüktetés következik… Érdekes játék a világ zenéivel, ritmusaival.

A „Love and Treachery”… Madeleine ismét olyan témát választott, ami elvileg fájdalmas (nagy szerelmet és megcsalatást követő szakítás), de ezt úgy tudja előadni, hogy egy pillanatig sem válik szenvelgőssé.
Oké, nem túl jó, ami megtörtént, sőt, nagyon rossz, de mit lehet tenni, lépjünk tovább! A hangulatot az „I’ll take a glass of wine and recall the words you spoke” (Fogok egy pohár bort, és felidézem a szavaidat) sorral lehet a legjobban illusztrálni.

„Our Lady of Pigalle” – itt az időként meg-megszólaló mandolin, valamint az elektromos hegedű hessegeti el azt a melankóliát, ami a ritmus és a valóban tartalmas szöveg hatására ránk telepedhetne.

„Homeless Happiness” – Itt a szerkezet a legérdekesebb: a szomorkás, de nem megkönnyeztető, akusztikus gitáros kezdés után a dal gyönyörű jazzbe hajlik, majd ismét a tábortüzes hangzás következik, hogy a legvégén, néhány másodpercre ismét előtérbe kerüljön a jazz.

„To Love You All Over Again” – Szerelmes dal, a hegedű miatt kissé klezmeresen megszólaló jazzben elmesélve, a negédesség legcsekélyebb nyoma nélkül.
Azt hiszem, az érett (de még nem túlérett) nők úgy szeretnek, ahogy Madeleine a szerelemről énekel: van bennük valami határozottság, ugyanakkor lágyak és simogatók, tudják, hogy mire vágynak, azt meg is akarják kapni, de közben mindenüket odaadják.

„I Must Be Saved” – Kissé latinos, vagyis inkább Latin Negyedes hangulatú, lágy, hippi pop, amit itt-ott jazznek, esetenként pedig bluesnak álcáznak. A ritmus itt sem igazán pergő, mégis van a dalban valami… előremutató. Vigaszt és reményt adó… Valami, ami azt súgja: jól van, jól van, biztos fáj, de ne sírj, inkább menj tovább.

„Something Grand” – Madeleine hangja, az akusztikus gitár, a hegedű és a klarinét puha, de nem lágy, inkább ruganyos és simogató eleggyel zárja le az anyagot.

Jazz, root-blues, némi közel-keleti feeling, némi párizsias hangulat – ahogy ezt a lemezt hallgattam, időnként úgy éreztem, hogy egy brooklyni jazz klubban, egy New Orleans-i kocsmában, a Pigalle-on, vagy valami francia kikötővárosban vagyok, ahol zord arcú apacslegények hajigálják a kést a nemkívánatos látogatók hátába, a szomorú szemű utcalányok szórakoztatására.
Madeleine történeteket mesélt a maga érzelmes, de sosem érzelgős hangján, időnként beengedett a szobájába, a lelkébe…

Nem is tudom. Azt hiszem, ennek a zenének éppúgy helye van az éttermekben, a bárokban, mint a Nick Cave-ért vagy Tom Waitsért rajongók által látogatott „alternatív” helyeken, azoknál, akik szeretik Leonard Cohen, Patricia Kaas, vagy a Rick Rubin Trio zenéjét, a francia sanzonokat, de helye van még a motorosok rock kocsmáiban is – itt persze csak zsibbadt hajnalokon célszerű feltenni a lemezt.

Előadó:
Madeleine Peyrous – ének, akusztikus gitár

Közreműködők:
Larry Klein – ütőhangszerek, basszusgitár
Vinnie Colaiuta – dob, ütőhangszerek
Dean Parks – elektromos gitár
Jim Beard – zongora
Larry Goldings – orgona
Carla Kihlstedt – hegedű
Luciana Souza – vokál
Rebecca Pidgeon – vokál

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Instead
2. Bare Bones
3. Damn the circumstances
4. River of Tears
5. You can’t Do Me
6. Love and Treachery
7. Our Lady of Pigalle
8. Homeless Happiness
9. To Love You All Over Again
10. I Must Be Saved
11. Somethin’ Grand

Diszkográfia:
Dreamland (1996)
Got You on My Mind (2004)
Careless Love (2004)
Half the Perfect World (2006)
Bare Bones (2009)

Kapcsolódó írás:
The Edge Of Love (CD)

Holy Piby - Rasta Biblia

Jövő hét pénteken (júl. 17-én) végre elkészül a Százpéldányos sorozatom első kötete, a Holy Piby - Rasta Biblia.

A kötet 166 oldal, angol-magyar nyelven tartalmazza a "The Holy Piby" c. írást.
Összesen 100 (kézzel, pontosabban: töltőtollal) számozott példányban jelenik meg. Ára: 1800,- Ft + postaköltség. (Mivel az utánvétes dolog kb. 1000,-Ft, inkább normál levélként adom fel, ami kb. 300,-Ft.)

Megrendelni nálam lehet: zs.szantai@gmail.com (Aki áfás számlát kér, jelezze.)
Megvásárolni a Goloka könyvesboltban (Bp. VIII. Krúdy Gy. u. 7, Darshan udvar), és a Filagóra könyvesboltban (Bp. VIII. a Vörösmarty mozi mellett) lehet.


A borító egyik változatát itt láthatjátok:

Letöltőlink : http://data.hu/get/1555348/The_Holy_Piby_Borito3_Minta.pdf.html

Ezen változtattunk néhány dolgot, de a lényeg ugyanaz.


A gerinc alján látható kis figura: Don Quijote. A mellette lévő szöveg: La Quijotada. Szélmalomharc...
Ez pld. arra vonatkozik, hogy ha működik a dolog, csinálom a következőt. Ha nem működik: várok.
A következő egyébként vagy egy "Buddhista fabulák" c. zenes dolog lesz, vagy egy Cholnoky Viktor kötet, vagy a "Hajdanvolt harcosok" c. maoris regény (Once Were Warriors). Még nem tudom, a három közül valamelyik.
*-*

Leonard Cohen: Live in London (CD)

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2009-07-12/leonard-cohen-live-in-london-cd

Leonard Cohen: Live in London (CD)
2009. július 12.


Kiadó: Sony BMG
Kiadás éve: 2009
Kategória: jazz / blues




Az 1934-es születésű Leonard Norman Cohen zenész, dalszerző, költő, regényíró (akinek az esetében kifejezetten igaz a mondás: „Az ember nem egység, hanem összetettség) hivatalosan 1956-ban, a Let Us Compare Mythologies (Hasonlítsuk össze a mitológiákat) című verseskötettel kezdte pályafutását, de szélesebb körben csak az 1961-es The Spice-Box of Earth (A Föld fűszeredoboza) című kötettel vált ismertté.

Ezt követte az 1963-as The Favourite Game (A kedvenc játék) címet viselő regény. 1964-ben ismét verseskötettel (Flowers for Hitler – Virágok Hitlernek), 1966-ban pedig megint egy regénnyel (Beautiful Losers – Gyönyörű vesztesek) jelentkezett.

A ’60-as évek elején-közepén az akkori fiatalok között egyre népszerűbbé vált a folk és a blues muzsika.
Gondoljunk például Janis Joplinra, aki a ’60-as évek elején az akkor mainstreamnek számító slágeres, kicsit jazzes (ma ezt az irányzatot akár smooth jazznek is nevezhetjük) mainstream zenéktől elszakadva megpróbált visszatérni a gyökerekhez, eleinte az amerikai folkhoz, majd a blueshoz, végül pedig az electric bluesnak ahhoz a válfajához, amire ma a „stoner blues” címkét ragasztanánk.
Leonard Cohent is elragadta a lendület, és ő is foglalkozni kezdett a zenével, a dalszerzéssel, és a kor szellemének megfelelően ő is a folk felé fordult.

Eleinte tradicionális folk dalokat adott elő, de később, amikor kapcsolatba került Andy Warhollal, a legendás Gyárral és Nicóval, saját szerzeményeit is bemutatta a közönségnek, sőt, mások számára is írni kezdett. (A „Suzanne” című dalát például Judy Collins vitte sikerre.)

Tehetségére természetesen felfigyeltek: 1967-ben a Columbiánál megjelent első önálló albuma, a Songs of Leonard Cohen.
Ez az anyag valahogy túl borongós volt az amerikai közönségnek, de Angliában óriási sikert aratott, így jöhetett a folytatás: a Songs from a Room, a Songs of Love and Hate, és a többi.

Amerikai, európai turnék, albumok követték egymást – Leonard Cohen határozottan menetelt előre, a világhír, az ismertség, és ami még fontosabb: az elismertség irányába.
Kezdeti, és viszonylagos amerikai sikertelenségét talán az eredményezte, hogy Cohen abban az időszakban jellemzően depresszív témákkal foglalkozott, amelyekhez időnként később is visszanyúlt.

Ilyen téma például az öngyilkosság: a Beatiful Losers című regény főhősének felesége eléggé véres módon vet véget életének; a „Seems so Long Ago, Nancy”, a „One of Us Cannot Be Wrong” és a „Dress Rehearsal Rag” központjában is ez áll.

Menet közben természetesen az ő muzsikájára is hatottak az adott periódusokban progresszívnek számító irányzatok és stílusok (az 1979-es Recent Songs című album határozottan jazz-rockos hangulatú; ezen a lemezen olyan közel-keleti hangszerek is megszólalnak, amelyek nélkül ma már elképzelhetetlenek lennének a world music produkciók; az 1986-os I’m Your Man-en viszont inkább a szintetizátoros hangzás dominált).

Ha így nézzük, Leonard Cohen az évek, évtizedek során színes, érdekes, kissé eklektikus anyagokat tett le a közönség elé, ám mindegyiknél fel lehetett fedezni azokat a jellemzőket – az intelligenciát, a mély érzéseket, az őszinteséget, az ötletes megfogalmazásokat, a keserédes hangulatokat, az éleslátást, a fájdalmat, de időnként a humort is –, amelyeknek köszönhetően egyre elismertebb tagja lett a valóban értékes alkotások szerzőinek/előadóinak képzeletbeli klubjában.

Olyan ő, akár a jó bor – az évek múlása egyre jobbá változtatja. Azok, akik vele egyidőben, esetleg utána kezdték a pályát, lassanként elfelejtődnek, egyesek bekerülnek a művészetek panoptikumába, az érinthetetlen és sérthetetlen félistenek közé, akik időnként esetleg megjelentetnek egy-egy retrospektív lemezt, de nem lepik meg a közönséget új anyagokkal, nem vállalják a turnézás fáradalmait, az újbóli megmérettetés kockázatát, inkább hátradőlnek, és simogatják korábban megszerzett babérjaikat.

Vajon hány olyan előadóművész létezik, aki 74 -75 éves korában világkörüli turnéra indul? Mert 2008-ban pontosan ez történt és ez történik 2009-ben is. A 2008-as nagy menetelés londoni koncertjéről felvétel készült, ez jelent meg most, a 2009-es turné indításával egyidőben.

A megoldás érdekes; a koncertekkel az előadók általában az albumaikat promotálják, ám ebben az esetben ez pontosan fordítva történt: egy lemezzel vezetnek be egy újabb koncertsorozatot.

Másoknál ez talán furcsa lenne – Leonard Cohen esetében viszont nincs igazán jelentősége az ilyesminek.
Akik szeretik őt, a zenéjét, azt a sanzonos-bluesos-jazzes, kicsit darkos, kicsit alternatív muzsikát, ami a nevéhez kötődik, éppúgy örül ennek a dupla CD-nek, mint annak, hogy Leonard Cohen ismét színpadra áll – hamarosan Magyarországon is.

Az előbb azt írtam: alternatív. Nos, igen. Cohen magyar rajongói között nem csupán a jazz, a blues, a songok, a folk muzsika, a slágerek, a sanzonok kedvelői találhatók meg, hanem az alternatív irányzatok kedvelői is.
Hogy ők kicsodák? Azok, akik szeretik Nick Cave-et, Tom Waits-et; azok, akik az „American Recordings” lemezek óta imádják Johnny Casht, akik mindig is szerették Iggy Popot és mondjuk Lou Reedet, az új utakat kereső aussie bandákat, a rétegzenéket.

De nem csak ők rajonganak Cohenért. A rock, a metal, a pop, vagy az elektronikus zenei produkciókkal ellentétben az, amit ő kínál, nem kifejezetten kor- vagy stílusspecifikus.

Érdekes végignézni azokon, akik beülnek Leonard Cohen koncertjeire: az operarajongók oldaláról átsodródott, elegáns, talán kisestélyis hölgy mögött egy feketébe öltözött alteros ül, előtte pedig egy megszállott jazzrajongó.
Valamivel arrébb egy Edith Piaf fan foglal helyet, pár sorral hátrébb pedig azok ülnek, akik botfülűek ugyan, nem is nagyon szeretik a zenét, viszont élőben, a szerző előadásában szeretnék végighallgatni Leonard Cohen verseit.

Leonard Cohen valami olyasmit tud adni a közönségének, akár élőben, akár stúdióalbumokon, akár „live” felvételeken, amit rajta kívül igazán kevesen.
Hangulatokat, érzéseket kínál, tálcán: „Gyertek ízleljétek meg ezeket!” Gondolatokat tesz elénk, amelyeket akár be is fogadhatunk. Elénk tol egy-egy elgondolkodtató, talán rémisztő képet, de nem próbál sokkolni bennünket, jellegzetes hangjával megsimogat minket – időnként úgy jelenik meg, mint egy mindentudó guru, időnként mint egy sokat látott, jóságos nagypapa, vagy egy buddhista bölcs...

Akár egy buddhista bölcs? Nos, igen. Leonard Cohen 1996 óra zen-buddhista szerzetes, a neve – Dzsikan – jelentése: Csend. Érdekes, főként ha tisztában vagyunk azzal, hogy zsidó származású, és sosem távolodott el se népétől, se eredeti vallásától.

Amikor Allen Ginsberg megkérdezte tőle, hogyan tudja összeegyeztetni a zen gyakorlását azzal, hogy még a turnék során is tartja a sabbathot, és a ’73-as arab-izreali háború során nyíltan kiállt az izreliek mellett, Cohen jellegzetes választ adott: „A zenben nincsenek istenek, aki a zent gyakorolja, az nem egy bizonyos istenséget imád, így teológiai értelemben véve nagyon jól megfér az egyistenhívő zsidó vallás mellett.”

Igen, valahogy így kell(ene) ezt csinálni! Megférni. Egymás mellett. A vallásoknak. Az embereknek. Valahogy úgy, ahogy a különböző beállítottságú, hátterű emberek megférnek egymás mellett Leonard Cohen koncertjein.

A 2008-as londoni koncerten készült anyagba természetesen bekerült az Amerikát kritizáló „Democracy” („Imádom az országot, de nem bírom a helyzetet”; „Háború a káosz ellen, szirénák éjjel nappal, hajléktalanok raknak tüzet, szürke a vidámság hamuja”), a „Suzanne”, amely éppúgy tekinthető szerelmes dalnak, mint hangos meditációnak; a társadalmi egyenlőtlenséggel („A szegény szegény marad, a gazdag egyre gazdagabb”) foglalkozó, és az AIDS-re is utaló („A meztelen férfi és a nő – már csak a múlt ragyogó emléke”) „Everybody Knows”, valamint a francia kikötők hangulatát, az apacslegényeket, a kiskocsmákat, és a „Jó estét nyár, jó estét szerelem”-ből meg a „Liliom”-ból megismert szerelemtípusok hangulatát idéző dal, az örök vigaszadó, az „I’m Your Man”. Majdnem biztos, hogy hamarosan élőben is hallhatjuk ezeket.

Az együttes tagjai:
Leonard Cohen – ének, gitár, billentyűs hangszerekRoscoe Beck – zenei igazgató, basszusgitár, bőgő, háttérvokál
Rafael Bernardo Gayol – dob, ütőhangszerek
Neil Larsen – billentyűs hangszerek
Javier Mas – banduria, laud, 12 húros gitárBob Metzger – gitár, pedal steel gitár
Sharon Robinson – vokál
Dino Soldo – fúvós hangszerek, harmonika, billentyűs hangszerek, vokál
Charley Webb – vokál, gitár
Hattie Webb – vokál, hárfa

A lemezen elhangzó számok listája:
CD1
1. Dance Me To The End Of Love
2. The Future
3. Ain’t No Cure For Love
4. Bird On The Wire
5. Everybody Knows
6. In My Secret Life
7. Who By Fire
8. Hey, That’s No Way To Say Goodbye
9. Anthem
10. Introduction
11. Tower Of Song
12. Suzanna
13. The Gypsy’s Wife

CD2
1. Boogie Street
2. Hallelujah
3. Democracy
4. I’m Your Man
5. Recitation w/N.L.
6. Take This Waltz
7. So Long, Marianna
8. First We Take Manhatan
9. Sisters Of Mercy
10. If It Be Your Will
11. Closing Time
12. I Tried To Leave You
13. Whither Thou Goest

Diszkográfia:
(a teljesség igénye nélkül)
Songs of Leonard Cohen (1967)
Songs from a Room (1969)
Songs of Love and Hate (1971)
Live Songs (1973) koncert
New Skin for the Old Ceremony (1974)
Death of a Ladies' Man (1977)
Recent Songs (1979)
Various Positions (1984)
I'm Your Man (1988)
The Future (1992)
Cohen Live (1994) koncert
Ten New Songs (2001)
Field Commander Cohen (2001) koncert
Dear Heather (2004)
Live in London (2009) koncert

A Michael Jackson könyvről - még egyszer

Jún. 26-án tudtam meg a hírt, hogy meghalt MJ.
Jún. 30-én már a boltokban volt a könyv, amit én állítottam össze, fordítottam, írtam, szerkesztettem stb. (Habony Gábor segítségével.)
Júl. 1 táján megjelent románul.
Júl. 10 táján megjelent szlovákul.
Folynak a tárgyalások a lengyel és szlovén verzióra.
Megjegyzem: az USA-ban júl. 1-én jelent meg az első emlékkiadvány.

Azóta megkeresett a MTI, tegnap voltam a NAP tv-ben, felkerült a hír az Indexre, ide-oda. Valószínűleg még lesz folytatása.

Akkor most, hogy megkönnyítsem az újságírók dolgát (akik, mint kiderült, eltalálnak erre a blogra is), és hogy világos legyen azok számára, akik kicsit gyanúsnak találják, hogy ilyen hamar kikerülhetett a könyv, most leírom, hogy is történt. Pontokba szedve, mert így egyszerűbb.

1. 1966-ban születtem. 1982 óta foglalkozom könyvekkel. 1992 óta csak ezt csinálom (fordítás, írás, szerkesztés stb). Mániám a "könyvcsinálás". Szeretem, és ha mással nem is, de némi rutinnal rendelkezem.

2. 2005 óta fordítok zenei témájú könyveket a Cartaphilusnak. Eric Clapton, Janis Joplin, Muddy Waters, John Coltrane, Slash, Rotten, Marilyn Manson, Johnny Cash, Bob Marley, Sting, System of a Down (még nem jelent meg), Mötley Crüe (ez sem jelent meg még)... Jelenleg a Slayer, utána az Iron Maiden könyvön dolgozom.

3. Jó ideje próbálok rábeszélni bizonyos kiadókat, hogy ne csak külföldről beszerzett könyveket adjanak ki ilyen témában, hiszen vannak magyar szerzők is. Nem a régi "nagy"-nak nevezett zenei újságírókra gondolok, hanem az olyan fiatalokra, az olyan új arcnak számító, de nagyon tehetséges emberekre, mint mondjuk Bánfalvi Ákos, akinek a néhány éve megjelent, és azóta hiánycikké vált "Trendzavarók és karrieristák" c. könyvéből nagyon sokat tanultam a metalról, a nu metalról stb. (A Toolt mondjuk Ákos előtt is ismertem, de pld. a Stuck Mojóval és a Tanzwuthtal azután kezdtem foglalkozni, hogy ő bemutatta nekem.)Sajnos a válasz a kiadók részéről eddig negatív volt.

4. Ennek ellenére folyamatosan próbálom "eladni" pld Ákos, de mások könyveit is. A Cartaphilusnak, a Silenosnak (ők adták ki a Green Day és a Manu Chao könyveket), másoknak is. Olyan könyveket, amik úgynevezett rétegzenékről szólnak. A Cartaphilus és a Silenos részéről az utóbbi időben abszolút nyitottság mutatkozott, de már mindkét kiadónak megvannak a tervei, hosszabb távra.

5. Rég megtanultam: eladni csak azt lehet, ami készen van. Tervekért, ötletekért, szinopszisokért ritkán fizetnek.

6. Rég megtanultam: a magyar szerzők legalább olyan jók, mint a külföldiek. Vagy még jobbak. Sokkal jobbak. Némelyik fordításnál (pld. Sting könyv) rá kellett segíteni arra, hogy egyáltalán érthető legyen a szöveg.

(Ennél, a Stingnél történt pld., hogy néztem a szöveget, és nem értettem. Aztán szétszedtem, és megértettem, és leírtam magyarul, az én megfogalmazásomban. A szerkesztő (Barangó) persze kiszúrta a dolgot, és mivel ő sem értette az eredetit, megkérdezte két brit, egyébként újságíróként dolgozó barátját, hogy mit is jelent az angol szöveg. Nézték a srácok, nem értették. Aztán az én magyaromat visszafordítottuk nekik, azt megértették. Azután nézték az eredetit, és: "Ja, igen, tényleg, erről szól, de ez olyan magas szintű entellektüel ("high-high brow") szinten van megfogalmazva, hogy élő ember nem értheti - a szerzőn kívül." Egy könyvnél, szerintem, az a cél, hogy az olvasó megértse a szöveget, és nem az, hogy a falhoz vágja "Ez szar!" felkiáltással, vagy elgondolkodjon azon, hogy ő milyen kis buta, még egy ilyen könyvet sem ért meg.)

7. Tavaly összeállítottam néhány anyagot, néhány könyvkezdeményt. Nyolc zenészről, két színészről. Akiket szeretek, akik a kedvenceim, vagy (mint Jackson) akiket én magam ugyan nem szeretek, de egyértelműen világsztárok. Készítettem ilyen 2-6 szerzői íves - egy ív = 40.000 leütés - anyagot pld. Ozzyról, Robert Plantről, Clint Eastwoodról, Bud Spencerről, és: Jacksonról. (Meg Bruce Lee-ről is, de róla menet közben találtam egy kint megjelent könyvet, ami nagyon jó, ő írta.) Ez még úgy az olimpia környékén volt, azután, hogy befejeztem a Slash könyvet, de még nem kezdtem el a Bob Marley könyvet, akkoriban, amikor a két gitáros könyvet (Fender, Gibson - Cartánál jelent meg) fordítottam. A gitáros könyvek elég szárazak voltak, tele technikai részletekkel stb., kellett mellettük valami más.

8. Aztán válság, ez év elején bizonytalanná váltak a kifizetések, nem nagyon volt munka, a Trajan (amiben amolyan tulajdonostárs-szerűség voltam) is széthullott. Ekkor fogtam azokat a dolgokat, amik többé-kevésbé készen voltak (a zenész/színész könyveket, meg mondjuk azt az 54 buddhista, filozófiai, vallásos könyvet, amit a Trajan számára készítettem elő az évek során, meg azt a 3-4 fantasyt, amit régebben írtam), és elkezdtem házalni velük.
Egy régi ötletem (scifi-cyberpunk) a közeljövőben a Tuan kiadónál fog megjelenni.Négy másik könyv (1000 japán vers; Kínai örökhoroszkóp; Indián mesék és még valami - két cím között még nem döntöttünk - az STB Könyvek kiadónál fog megjelenni, elvileg hamarosan. A "Holy Piby - Rasta Biblia" c. könyv a jövő héten, a saját, új bt-nk kiadásában fog megjelenni, összesen száz példányban. Lesznek további százpéldányos könyvek is.
A Könyvhéten beszéltem pár kiadóval, érdekelte őket néhány könyv, volt valaki, aki a teljes zenész/színész blokkot meg akarta venni, aztán azóta is hív.

Természetesen az STB Könyvek kiadónál is elmondtam, mim van, mit tudok azonnal, és/vagy rövid időn belül adni. A zenei rész nem érdekelte a céget.

Aztán: június 26-án felhívott a kiadó vezetője. Jackson könyv. Oké. Persze. Ráfért némi szerkesztés, amit azon a hétvégén (miközben a Mötley Crüe - Dirtöt fordítottam) megcsináltam. Kellett volna hozzá némi kiegészítés, de a Dirt miatt ezt nem vállaltam be, mert hogy annál is jóval határidőn túl voltam már. Ez a kiegészítés lett a Jacko könyvben található oxfordi beszéd, amit Habony Gábor fordított le.

Leadtuk az anyagot, és onnantól már minden a kiadón múlt. A szervezés profi volt, és végre valakinek sikerült MAGYAR szerzőtől (akárhogy is álnév van a borítón, a kiadók tudták mi az igazság) ROMÁNIÁBA és SZLOVÁKIÁBA eladni valamit. Ebben a politikai helyzetben az különösen a "nem semmi" kategóriába tartozik, nem igaz?

(Azért poén: szlovák nyelvtörvény, megszavazzák, rá 3-4 napra kijön náluk valami, amit én írtam/szerkesztettem... akármi... Csináltam.)

Tegnap, a NAP tv-ben (nem vagyok médiabohóc, tele volt a gatya rendesen, lámpaláz meg minden, ez van, na) Süveges Gergő megkérdezte, miért álnév. Azért álnév, mert miért ne? Ki tudja, hogy hívják Kowalskyt, a Hooliganses Csipát, Bid Daddy Lacát, vagy Slasht, vagy... Lehetne sorolni. És ki tudja, hogy Kyle Sternhagen, Josh Keegan, meg a franc se emlékszik már rá, hogy micsoda/kicsoda valójában én vagyok? A Le Renard egyértelmű, de mondjuk a William Buxton nevet, ami alatt a Valhallánál jelent meg annakd idején egy "Camelot 2020." c. könyv, még véletlenül sem kapcsolhatják hozzám. Ott még fordítóként sem tüntettek fel, Dacher Richárd neve szerepel. Igen, Ricsi dolgozott a könyvön, tördelőként. Ki a fordító? Nem volt. Ki a szerző? Én.
Vagy: pár éve halálba cikiztek a Hócipőben egy bizonyos "Időjárőr 2" c könyv fordítása miatt. Égtem, mint a rongy, pedig rohadtul semmi közöm hozzá, valami Fazekas gyerek fordította, szarul.
Vagy: egy Redguy nevezetű ismerősöm utált, mint a szart, mert a Szukits kiadónál, az egyik Warhammer 40K-s könyvbe az én nevem került bele fordítónként, és nem az övé. A munkát ő csinálta, azóta már tisztáztuk a dolgot.

Nem érdekelnek a nevek, az álnevek. A produktum számít. Ha az jó, ki nem szarja le, hogy ki írta? Az étteremben sem kérdezem meg a szakács nevét, ha ízlik a kaja. Akkor se, ha nem ízlik - legfeljebb nem megyek oda többet.

Vannak olyan kiadók, akik pld. magasról leszarják az impresszum/copyright oldalt. Ki fordította a könyvet? Ki írta? Kit érdekel? Aztán jönnek a tördelők: "Fasz se tudja, ki fordította, írjuk bele a Szántait, az úgyis annyit dolgozik, sanszos, hogy ez is az övé." Engem ez már nem érdekel, de azért jólesett, hogy kb. 2 éve mailben megkeresett az OSZK (Széchenyi Könyvtár) egyik munkatársa, hogy tisztázzunk néhány ilyen dolgot. Azóta rendszeresen levelezünk - sajnos van miről, de legalább ott tiszta a nyilvántartás.

Ja, igen. Források. Megkérdezték, honnan származnak az infók. Innen:
- net (nem wikipédia)
- egy régi kolleganőm gyűjteménye (a hölgy 46 éves, és kamaszkora óta mindent gyűjt, ami Jacksonnal kapcsolatos, cikkeket stb, van egy köteg spirálfüzete, teleragasztgatva)
- néhány angol nyelvű könyv, ami az évek során valahogy hozzám keveredett/nálam maradt.

Kérdés volt, hogy most fordítottam, írtam, vagy szerkesztettem, vagy mi?
Igen. Így. Megszerkesztettem az anyagot (összeállítottam a részeket), amit kellett, lefordítottam, aztán megírtam az egyes blokkok közötti összekötő szövegeket.

(Azért az jólesett, hogy a Bacsó G. végignézte a tegnapi tévés szerencsétlenkedésemet, meg az is, hogy Bizse Feri, a Lánchídrádiós küldött egy sms-t, pozitív jelzőkkel. Ha ők, a kőprofik azt mondják, nem égtem nagyot, nekik elhiszem. Ettől függetlenül rinyáltam, na.)

Magáról Jacksonról.
Mint már írtam: nem igazán szeretem a zenéjét, kissé távol áll tőlem. (Hogy mennyire távol? Éjszaka pld. meló közben Ministryt hallgattam, de már napok óta megint a Yakuza a nyerő.) Nem érdekel, hogy pedofíl volt-e, vagy sem. Ha az volt, bizonyították volna rá. Ha nem az volt, mit basztatták? Lehet, hogy elkente a pénzével a dolgot. Lehet, hogy őt zsarolták. Ez olyan, mint a Bermuda-háromszög, meg a Loch Ness-i szörny...
Nem érdekel, hogy átszabatta az arcát. Az ő dolga.
Engem az érdekel, hogy amíg pld. Nikki Sixx napi 25 ezer dollárnyi szart tömött az orrába, addig Jackson tényleg osztotta a lét, adományokra, meg amire. Azt szokták mondani: ha egy, egyetlen egy életet sikerül megmentened, már nem éltél hiába. Ő vajon hányat mentett meg?
Hány gyereknek segített?
Mi fontosabb a gyerekeknél?

Talán a mocskos felnőttek, a maguk fóbiáival, politikai nézeteivel, megnyomorított lelkével? Legyünk már annyira fajtudatosak (az emberi fajra gondolok), hogy legalább foglalkozunk az utódainkkal, azokkal, akik tovább viszik a génjeinket, akik a puszta létükkel biztosítják az emberiség fennmaradását!


Amikor ezt írom, semmi sem áll tőlem távolabb, mint az önfényezés. Ettől a Jackson könyvtől nem lettem író. Ha eddig nem lett az belőlem, 80-egynéhány saját könyv után, már nem is lesz. Fordítónak talán jó vagyok - ha nem lennék, nem kapnék munkákat.
Nem magyarázkodási célzattal írtam mindezt, hanem azért, mert már nem akarok a témával foglalkozni. Se telefonon, se mailben, se riportban, se semmi. A Slayer könyvet fordítom, az Ozzy könyvön dolgozgatok, és a kínai horoszkópot szerkesztgetem, és közben csinálom a százpéldányosaimat, mondjuk egy sajátot, a "Kómafehér Életkék"-et, meg az Avatamsaka-szútrát (bár lehet, hogy előtte még az Aranyfényt hozom ki, nem tudom).
Írogatom a lemezajánlókat a www.ekultura.hu-nak, tervezgetem az Ekultúrás-Darshanos őszi programsorozatot (amiben biztos lesz Kowalsky-klub,vagy valami hasonló, és mióta összeugrottam az ex-R-gós, most Barbara Cafés Barbarával, egyáltalán nem biztos, hogy lesz Torres Dani és Stanley, aki egyébként Dávid, és szerintem most kibaszottul utál, de hát ez van, csá, Stanley, ha mondjuk ezt még olvasod), és nagyon azon töröm a fejem, hogy csinálok valami magyaros-rockos könyvet a Mamuttal - bár erről még Molics Zsolti semmit sem tud, de nem baj, majd megtudja. Ez mondjuk jól nézne ki párban a Totemes Franky sztorijával...

És igen, továbbra is idealista balfasz vagyok. :)

Manson, Limp Bizkit, Papa Roach, Filter koncertfotók

Amiket Zita készített Bécsben (Papa Roach, Filter, 2009. ápr. 25.) és a VOLT-on (Manson, Limp Bizkit).

http://born-for-this.fotoalbum.hu/

Koncert: Marilyn Manson - 2009. július 4., VOLT Fesztivál, Sopron

Nem voltam ott, viszont a képeket Zita készítette.





http://ekultura.hu/latnivalo/ajanlok/cikk/2009-07-08/koncert-marilyn-manson-2009-julius-4-volt-fesztival-sopron

Moby Dick: Ugass, kutya!

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2009-07-07/moby-dick-ugass-kutya-kegyetlen-evek-cd-dvd

Moby Dick: Ugass, kutya! – Kegyetlen évek (CD/DVD)
2009. július 7.


Kiadó: Hammer Music
Kiadás éve: 2009
Kategória: hard / heavy



„Bizonyos alkotásokat csak akkor érthetünk meg igazán, ha ismerjük a kort, amelyben születtek.” (Oscar Wilde)

A ’80-as években túljutottunk a punkon, konformizálódott bizsu lett a korábban a lázadás szimbólumainak számító pengékből és biztosítótűkből, a tükörgömbös diszkó még a közelmúlt őrületei közé tartozott, terjedni kezdett a new wave-nek nevezett stílus.

Még nem volt Sziget, csak Fekete Bárányok koncert; a pusztavacsi P. Mobil koncert pedig – politikai okok miatt – vízágyú-parádévá alakult. De eközben elszántan puhult a szocializmus és visszafordíthatatlanul keményedett a zene.

Odakint megjelent a brit metal új hulláma (Iron Maiden, Judas Priest, Samson, Saxon), azután már ez is lágynak bizonyult, ez sem fejezte ki teljes mértékben a kor zaklatottságát. Amerikában hódított a glam rock (Mötley Crüe), de szerencsére már felbukkant a thrash, sztár lett a Slayer, a „komolyabb” metáloldalon a Metallica, és a világ megtanulta az AC/DC nevét.

Természetesen a srácok, ahogy az lenni szokott, idehaza is megpróbálták követni a trendet. Sorra alakultak a kemény fémzenét, majd a thrash-t játszó bandák. Létrejöttek, átformálódtak, feloszlottak, majd újak születtek.
Voltak közöttük jók és felejthetőek, a többségük mára már legenda, vagy csupán halványodó bejegyzés az őrsi naplóban. Voltak, akiket bedarált a konformitás könyörtelen gépezete, de vannak, akiknek sikerült azóta is életben maradniuk.

Igen, szerencsére voltak/vannak olyan csapatok, amelyek nem adták fel, küzdöttek, mert úgy érezték, nekik igenis helyük van a magyar zenei élet egyre szélesedő palettáján.

A Moby Dick is azon zenekarok közé tartozik, amelyek az 1980 óta eltelt majdnem harminc évben folyamatos változásokon mentek keresztül.
Sok olyan zenész megfordult ebben a bandában, aki azóta önállóan, vagy másik csapattal szerzett nevet magának (gondoljunk például a Cool Heades Molics Zsoltira), és a zenekar, mint Moby Dick, elmondhatja magáról, hogy végigélte a huszadik század két évtizedét.

A mai rockergyerekeknek már nem sokat mond az, hogy „Garázs” (Nagy Feró rádióműsorára gondolok). Igen, ez volt az a műsor, amelyben – a hallgatók kérésére – rengetegszer megszólalt a Moby Dick.
A maiak nem is sejtik, hogy annak idején mekkora elismerést jelentett a Stormwitch előzenekaraként fellépni.

A mai gitáros srácoknak már nem kell megküzdeniük a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat nevű sárkánnyal és a bíráló bizottságokkal, amelyek sokszor politikai, vagy úgynevezett „népnevelő” szempontokat vettek figyelembe, amikor eldöntötték, melyik zenekarnak lehet lemeze, és melyiknek nem.

Mi az, hogy kötelező katonai szolgálat? Ja, hogy az valami olyan marhaság volt, ami megtörte a fiatalok lendületét, ami esetleg karriereket tolt parkoló pályára?

Proton? Az meg mi? Ja, hogy egy kiadó volt, amely annak idején megpróbálta felkarolni az akkor friss bandákat? Ja, hogy ennél jelent meg először a Moby Dick Ugass, kutya! című albuma?
Quint? Az is kiadó volt? Ja, igen, ennél jelent meg a Moby Dick Kegyetlen évek című lemeze…
Mahasz lista? Az meg micsoda? Ja, az, amelynek az élbolyába a Moby Dicknek is sikerült bekerülnie?

A Moby Dick és legénysége sok mindent látott már. Ezeknek a srácoknak annak idején sok olyan erődítményt sikerült bevenniük – miközben mások elhullottak a roham közben –, amelyeknek mára a romjait is benőtte a fű. Tapasztalt, öreg rókáknak, vagy bálnáknak is lehetne nevezni őket, de…

Tapasztaltak, ez rendben van. Már egyikük sem húszéves. Ez is rendben. De akárhány évesek is, még mindig ott lobog bennük a tűz, megvan bennük a lelkesedés, az őszinteség, a mondanivalójuk közlése iránti vágy, a tisztaság és az elszántság – mindaz, ami manapság, ebben az elüzletiesedett, az egoista önmegvalósítást középpontba helyező világban az aktuális fiatalok többségéből már sajnos hiányzik.

A ’80-as években berobbant a thrash motorja, aztán… Teltek az évek, és az egykori fiatal, vad musztángok, az ifjú Fehér Bálnák szépen átkerültek a „dinoszaurusz” kategóriába.

Lassanként eljutottunk oda, hogy már a thrash sem elég gyors, már ez sem elég zúzós és kemény. A stílusok, a műfajok egyre több ágra hasadtak, az egyes zenekarok egyre specifikusabb igényeket elégítenek ki, a módszereik és a mondanivalójuk, a központi témaválasztásuk is mind inkább rétegződik.

Ebben a szegmentálódott világban időnként jó érzéssel tölti el az embert, ha visszatérhet… Ha nem is a gyökerekhez, mondjuk a blueshoz és a rock and rollhoz, hanem mondjuk a ’80-as évek legkeményebb irányzatához és az ilyen zenét játszó zenekarokhoz.

Az, hogy esetleg egy ilyen masztodon éppen akkor idézi fel a saját múltját, akkor készíti el egy régi anyaga remaszterelt változatát, és hogy valami újat, frisset is adjon, ezt a CD-t megtoldja egy DVD-s anyaggal, akkor nyúl vissza a régi dolgokhoz, amikor a közönségben feltámad az igény erre – nos, ezt lehet nevezni szerencsének, előrelátásnak, jó húzásnak, sok mindennek. A lényeg az, hogy a rajongók ismét kaphatnak valamit, aminek igazán örülhetnek.

A Moby Dick túlélte az elmúlt huszonkilenc évet, és egy olyan anyagot állított össze, amely tartalmazza az azóta már legendássá vált, majd mindenki által ismert dalokat, a húzós, azóta sokak által lekoppintott riffeket és ritmusokat, és tartalmaz még valamit.

Ennek a zenekarnak a puszta létével és ezzel a kiadvánnyal (ezzel a retrós thrash anyaggal, ami a legfrissebbek között is megállja a helyét) három tételt is sikerült igazolnia:
1.) Ami tényleg jó, az rövid időre ugyan kimehet a divatból, de előbb-utóbb visszatér.
2.) A rock tényleg örök, és tényleg elpusztíthatatlan.
3.) A fehér bálnák örökké élnek, és sosem fogy ki belőlük az erő.

Az együttes tagjai:
Schmiedl Tamás – ének, gitár
Mentes Norbert – gitár
Göbl Gábor – basszusgitár
Hoffer Péter – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
CD
1. Ugass kutya!
2. Talpon maradni
3. Többet nem tehettem
4. Káosz és zűrzavar
5. Keresztes vitéz
6. Bűz van
7. A III. világháború előtt
8. Átnevelés
9. Metallopolisz
10. Talpak
11. Nyugi
12. Ilyen ez a század
13. Good Bye
14. Kegyetlen évek
15. Happy end
16. Élsz, vagy meghalsz
17. S.O.S.
18. Beteg a föld
19. Kiképzés
20. Ne köss belém
21. Köszönöm jól vagyok
22. Talpak

DVD:
1. Ilyen ez a század
2. Good Bye
3. Kegyetlen évek
4. Happy end
5. Élsz, vagy meghalsz
6. S.O.S.
7. Beteg a föld
8. Kiképzés
9. Ne köss belém
10. Köszönöm jól vagyok
11. Talpak

Bónusz

1. A kiválasztott (audió) 1989.
2. Beteg a föld (videóklip)
3. Happy end (videóklip)
4. Fotóalbum 1988-1991.


Diszkográfia:
Ugass, kutya! (1990)
Kegyetlen évek (1991)
Atomtámadás (1993)
Fejfa helyett (1994)
Memento (1994)
Indul a boksz (1996)
Tisztítótűz (1997)
Good Bye (1998)
Golgota (2003)
Se nap, se hold (2005)
Jubileumi koncert (2007)
Ugass kutya – Kegyetlen évek (live) (2009)

VelvetSeal: Lend Me Your Wings

http://ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2009-07-05/velvetseal-lend-me-your-wings-cd

VelvetSeal: Lend Me Your Wings (CD)
2009. július 5.


Kiadó: Dark Balance, Hammer Music
Kiadás éve: 2009
Kategória: hard / heavy




Valamikor a ’90-es években létezett egy bizonyos – főként fantasy és sci-fi könyvekkel foglalkozó – kiadó, amelynek a logójában egy nyolclábú ló ágaskodott.

Az eleinte színvonalas könyvek mellett a cég néhány éven keresztül megjelentetett egy magazint, de még ezzel sem érte be: valami pluszt, valami szokatlant is szeretett volna adni főként szerepjátékosokból álló olvasótáborának.

Megíródott egy fantasy regény, és készült hozzá egy CD, amin egy bizonyos, korábban a Napoleon Boulevard nevű zenekarban feltűnt énekesnő adta elő az elvileg „fantasys” hangulatú dalokat.
Nem túl nagy sikerrel, bár természetesen akkor is voltak olyanok, akiknek nagyon tetszett a produktum.

Ahogy a világ szerepjátékkal megfertőzött felén járkáltam, rájöttem, hogy ezek az „őrültek”, akik ki tudja, hány oldalú kockákat dobálnak, gyakorlatilag mindent be tudnak szerezni, ami a valóban hangulatos és izgalmas játékhoz kell – mindent, kivéve a megfelelő aláfestő zenét.

Sokan filmzenékkel próbálkoztak, sokan Enyát szedték elő, de akik egy kicsit keményebb, zordabb, mondjuk így: véres-brutál-gyilkoló-vámpíros-angyalos világban mozgatták a karaktereiket, legfeljebb csak olyanokhoz nyúlhattak, mint a Gathering, később a Nightwish, még később pedig a Tristania.

Kis hazánkban azonban nem igazán bukkant fel olyan zenekar, amely megfelelő zenei alapot kínált volna az ilyen RPG-megszállottak számára – vagy ha mégis, azokat a bandákat csak egészen szűk körben ismerték.

Most, 2009-ben aztán előállt egy zenekar, a 2006-ban alakult VelvetSeal, ami azt vallja önmagáról, hogy a gótikus vonalat követi, és „tiszta női énekhanggal fűszerezett, de ugyanakkor modern” metált játszik, amelyet „sötét hangulatú, néha már-már progresszív gitártémák” szerepelnek.

Itt álljunk is meg. A tiszta nő énekhang stimmel, Gabriella hangja valóban gyönyörű, és remekül illik ehhez a kissé szimfonikus metálhoz. Igaz, ez a hang nem emlékeztet se Tarja, se a Tristaniás lány(ok) üvegharangként csilingelő hangjára.

Nem, Gabi hangja nem olyan, amilyet a fantasyn edződött ember az angyalokhoz, vagy az elf csajokhoz képzel – az ő hangja inkább olyan, mint egy kalandozó főhősnőé, aki amellett, hogy rendelkezik a kellő (és elvárt) feminim vonásokkal, kiválóan forgatja a fegyvereit, és állhatatosan, néha könyörtelenül tör a célja a felé.

Fogalmam sincs, Gabi hány éves, mivel foglalkozott korábban, de valami furcsa tapasztaltság, érettség érződik a hangjából; olyan „én már ilyet is láttam”, vagy: „én már itt is megperzselődtem” feelingje van az egésznek, de emellett persze végig megmarad csábító, gyönyörű nőnek.

Lehet, hogy a magánéletben Gabi egy földre szállt angyal, ez nem számít – a hangjában időnként van valami ravaszság és keménység (ami minden nőben ott bujkál), amivel simán túltesz a nyolclovas kiadó fantasys CD-jén szereplő énekesnőn (ami azért, lássuk be, nem semmi), ami nagyon jól passzol ehhez a zenei alaphoz.

Ahhoz a zenei alaphoz, ami tényleg meglehetősen sötét hangulatú, viszont – a zenekar állításával ellentétben – mindenféle progresszivitást nélkülöz.
A dallamok, a riffek rendben vannak, a szimfonikus megoldások hegvonalak nélkül olvadnak hozzá a gitárjátékhoz és a ritmusszekcióhoz, de érzésem szerint van némi gond a hangszereléssel.

Vagy… Nem is tudom. Talán nem ez a probléma, hanem az, hogy olyan… „homályosan” szól az egész.
Az rendben van, hogy Gabi hangját próbálják előtérben tartani a zenével – sosem jó, ha egy énekesnőnek egy metsző hangú gitárral kell versenyeznie –, de így az egész olyan… háttérzenés lett.

Ez mondjuk nem gond, mert a metal-goth rajongókon kívül szerintem elsődlegesen a szerepjátékosok fogják szeretni/kedvelni ezt a lemezt, ők meg úgyis játék közben hallgatják majd, de…
De úgy érzem, hogy nem kellett volna ennyire „elnyomni” a három, egyébként egyértelműen profin játszó hangszerest.

A zene jó, a zenészek nagyon tudnak, a dalok ötletesek, Gabi fantasztikus (és tényleg angolul énekel, lágy akcentusa direkt jó, mert egzotikusabbá teszi az egészet), csak a hangszerelés és a keverés lehetne jobb. Sokkal jobb.
Persze, ismerve a hazai viszonyokat (feltételeket, költségeket stb.) a minőség így is nagyon jó.

Remélem, a VelvetSeal-nek sikerül eljutnia oda, hogy a tagok tudásának megfelelő színvonalú körülmények között dolgozzanak, és következő anyaguk hangzása már legalább olyan jó és gazdag lesz, mint az ötleteik – és olyan hangulatos lesz, mint a Lend Me Your Wings című CD borítója.

Az RPG-sek ne keressenek tovább. Ez tökéletes aláfestő zene lesz a játékukhoz. A goth-metal-szimfonikus zene kedvelői pedig örülhetnek: ismét felbukkant egy „csillagmag”, amiből szerintem pillanatokon belül valódi „csillag” sarjad.

(Azt hiszem, elmegyek egy VelvetSeal koncertre, és meghallgatom, hogy élőben „hasít-e”, vagy sem.)

Az együttes tagjai:
Gabriella – ének
Csaba – gitár
Dávid – basszusgitár
Balázs – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Opening
2. Lend Me Your Wings
3. The One
4. Desperati
5. Torn Within
6. Where Statues Cry
7. The Divine Comedy?
8. FreeFall
9. This Tragic Overture

Diszkográfia:
Lend Me Your Wings (2009)

Sárkányfű vs. gyógyszer

Timár írta...
Jacko nem a "sárkányfűárusokat" tömte lóvéval, hanem a dokikat, hogy receptre nyomassák neki a cuccot.
Meg persze sose volt pedofil, igaz?

Kábé mint ahogy O. J. Simpson se ölte meg sose a feleségét :D

2009. július 3. 13:29


Valami okos ember egyszer azt mondta, hogy "az ember nem egység, hanem összetettség".

Eszem ágában sincs megvédeni Jacksont, nem testvérem, nem sztárom, és ha végignézünk a pályafutásán, biztos volt valami "kis darab szar a szépen megterített asztalon". -------(Mondjuk ha pedofíl volt, akkor Jacksonnál ez a darab szar nem kicsi, hanem igencsak nagy.)

Ezzel sem volt egyedül.

Pár példa:
Clapton - szétdrogozta az agyát, és bárhogy vergődött a rehabon, éveken át, csak akkor kapott észbe, amikor a gyereke kiesett az ablakon.
Joplin - a részeges lány. Mondjuk ő abszolút szabad lélek volt, magasról szart mindenre, de beszúrta/elszívta/megitta a magáét, rendesen. Bele is halt.
John Coltrane - heroinista volt, májrák vitte el. Az ő zenéje a függőségből való kijövetele után valami csodává változott, zaklatott, abszolút free jazz lett, vagyis mahasziddhaként "pozitív energiává alakította a negatív töltéseket" - talán nem véletlen, hogy egyházat alapítottak az ő nevével. (Bár szerintem ez azért túlzás. Enyhe...)
Johnny Cash - ő már odáig jutott, hogy abszolút direktben nyomta: műtét után a hasán lévő friss heghez, és a kötés közé pakolta a serkentő tablettáit, mert hogy a genny stb. hatására hamarabb felszívódik a cucc. Durva, nem?
Slash - kamuzik össze-vissza, de az tény, hogy olyan, mint a pavlovi kutya: ha gitárt kap a kezébe és színpadra áll, játszik. Egyébként meg pacemakeres drogzombi.
Ozzy - lásd: előző, Mötley Crüe-s bejegyzést. Ez még a vöröshangyát is felszívta, ha nem volt más.
Bob Marley - messziről érződött, hogy Bob közeledik - ganja szaga volt a bőrének, annyit szívott.
Manson - Egyértelmű
Sting - szétszúrta magát.
Rotten - a punk király... Hát igen. Nyilvánvaló.
Muddy Waters - ő nem drogozott, utálta a drogokat - főleg azután, hogy a legnagyobb lányát elvitte az anyag. Ő csak amolyan régimódi, barátságos szeszkazán volt.
Mötley Crüe - Na jó. Nikki Sixx "Heroin Diaries". Tommy Lee. Vince Neil. Szar zenét csináltak, ráadásul faszok voltak.

Ja igen. System of a Down. Nem állítom, hogy tiszták a srácok, de náluk nem az anyag állt a középpontban - inkább politizáltak /- nak.

Ha megnézzük a pluszos és a mínuszos oldalt, Jackson esetében legalább kerül valami a pluszosra is, míg pld. a Mötley Crüe esetében nagyjából semmi. Másképpen: Jackson (és mondjuk Bob Marley stb.) esetében kis darab szar volt a megterített asztalon, míg mondjuk a Mötley-nél volt egy hamburger, talán, a szarral beborított asztalon.


Igen, egy zenekarnak/zenésznek/művésznek elvileg nem az a szerepe, hogy pluszos legyen,de a világ eléggé torz ahhoz, hogy éppen a zenekarok/zenészek váltak példaképekké, vagyis a rengeteg lóvén, az óriási népszerűségen kívül némi felelősséget is kaptak a nyakukba.
"Mééé ne csinájjjam, Ozzy is nyomja, oszt mégis ott van." Aha.
Sztárok? Szánalmas, untakozó bohócok.
(Megjegyzem: én nem igazán bírnék végigcsinálni egy turnét. Nem az utazás miatt - az unalom miatt, amit az okoz, hogy minden kibaszott este, esetleg hónapokon át, ugyanazt a szart kell előadni. Nem igaz, hogy ezek még nem unják!)

Szóval, igazad van, meg nincs is. Ilyenkor kattan be a "személyes érintettség" dolog. Ha mondjuk az én gyerekemet pedofilizálta volna meg, nem a múlt héten hal meg. De ha mondjuk az én gyerekemet mentette volna meg a pénzével, akkor azóta is áldanám a nevét.
Biztos vannak, akik átkozzák. De legalább olyanok is vannak, akik áldják. És ez a lényeg.