............Szántai Zsolt (Le Renard)

És ennek mi lenne a vége?

2012-01-25T09:48:00.003+01:00

Az előzőhöz ez érkezett Névtelentől:

http://konyvhuszar.blogolj.net - ebben is lehet ám gondolkozni, sőt, be is tördelem előtte :-)

Megnéztem ezt az oldalt. "izzadjanak a szkennerek, izzadjanak a könyvkiadók..." stb.
Hát, hát, hát...
Megértem én, hogy ami ingyéééé van, az jóóóóó, mert ugye, nem kell érte fizetni. Én is szeretem az ingyen dolgokat, de nézzünk ennek a megosztósdinak a mélyére.

A könyvhuszár és társai (meg a cyberpunk és az "all information should be free" eszme hívei)az általam is sokra tartott nonkonformizmust képviselik. Szerintük (sarkítva, persze): szemét minden szerző, mert pénzt kér azért, amit csinál; szemét minden fordító, ugyanezért; szemét minden könyvkiadó, mert előállít egy bizonyos terméket, és csak akkor adja oda, ha az a szerencsétlen fogyasztó (olvasó) letesz bizonyos mennyiségű pénzt; szemét minden könyv-nagykereskedő, mert semmi munkával kaszál; szemét minden könyvesboltos, mert csak a valagát mereszti, és várja a vevőket, mint a pók a legyet. Szerintük: ezt az egész rendszert ki kéne vágni a picsába, mert csak a szerencsétlen fogyasztók (olvasók) vérét szívja minden egyes résztvevője.

Szerintük.

Szerintem?
Nos, hátulról kezdve:
- a kis könyvesboltok tulajdonosai általában könyvőrültek, akik már jó ideje nem azért foglalkoznak éppen könyvvel, mert nincs jobb dolguk (bár ilyen is van),hanem mert SZERETIK azt, amit csinálnak. Összekuporgatnak innen-onnan némi lét, elmennek a nagykerbe vagy a kiadókhoz, megveszik fixen a könyveket, felteszik a boltjuk polcára, és várják, hogy azért a 15-20% haszonért (amiből általában engedményt adnak) a vásárlók elvigyék a cuccot. Mikor? Ki tudja? Egy nap, vagy két év, sosem lehet tudni. Persze, vannak sikerkönyvek, de azokból (erre is volt példa bőven) a nagykerek csak a saját boltjaiknak adnak, vagy a kicsiknek is, HA a kicsik a mondjuk 5 példány sikerkönyv mellett megvesznek 10 példány ótvart, ami már évek óta a polcokon rohad. Milyen hatással lenne rájuk a könyvfeltöltés? Bedőlnének. Vége, kész. Baszhatják, mehetnek kapálni.

- a nagy könyvesbolt-hálózatokkal egészen más a helyzet. Az esetek többségében a nagy hálózatok olyan cégekhez tartoznak, amelyeknek a birtokában van 1-2 nagykereskedés, és 6-8 könyvkiadó. Ezek mindent megcsinálnak: kiadják a könyvet, leterjesztik, eladják. Na, őket én sem sajnálom - viszont azokat az alkalmazottakat, akik a könyvletöltés miatt elvesztenék az állásukat (a tördelőktől kezdve a titkárnőkön keresztül a bolti eladókig, a sofőrökig) igenis sajnálom. Sajnálnám.

- a nagykereskedők. Van köztük 2-3 vérgeci, és van köztük pár nagyon korrekt. Ezt tapasztalatból mondom. A vérgecik azok, akik magasról szarnak mindenkire, akiket mindig csak az érdekel, ami az érdekük. Ők azok, akik nagykereskedőként beveszik bizományba a kiadóktól a könyveket, ma már nem ritkán 60-65%-os árréssel. Értsd: 40-45%-ot kap a kiadó. HA és AMIKOR kap. AMENNYIT. Mert a nagyker vagy eladja a könyveket, vagy nem, teljesen mindegy, úgyis azt jelent le a kiadónak, amit akar. Elad mondjuk 300 példányt 1 hónap alatt? Lejelent mondjuk 30-at? Ugyan melyik kiadó tud/mer utánajárni annak, hogy az a 30 tényleg harminc, vagy mennyi? Semelyik. Nem, mert félnek összeugrani a nagykerrel, mert ha összeugranak vele, akkor jaj, hova teszik a következő könyvüket? Inkább nyelik a szart meg az ideget. És várják a lét, annyit, amennyit. Akkor, amikor, mert hogy nagykerek esetében ma már ritka a 30 napos számla (amit úgy 60-70 napra ki is szoktak fizetni), viszont egyre gyakrabb a 90 napos számla (amit 100-130 napra fizetnek ki). Értsd: a kiadó januárban kitalál valamit, külföldről megveszi a szerzői jogot. Februárra megkapja a szerződést, fizet. Közben lefordíttatja a könyvet, betördelteti, borító, miegymás. Fizet. Nyomda. Fizet. Megjelenik a könyv mondjuk (és most gyors kiadóról beszélek) március elején. Bekerül a nagykerbe. A nagyker megadja az első fogyásjelentést mondjuk május elején. Annyiról, amennyiről. A kiadó megírja a számmlát 90 napra, vagyis a számla lejár kb. júli végén, aug elején. A nagyker fizet kb. szept végén. Vagyis: a februárban és márciusban keletkezett költségek EGY RÉSZE, juj, már SZEPTEMBERBEN megtérül! De rohadt jó, mi? Egy része... Mekkora? Ki tudja? Megjegyzem, azért vannak korrekt nagykerek is. Kevesen, de vannak. (Egyikük neve sem A-val kezdődik.)

- kiadók. Lásd: fentebb. Amúgy is szívnak a nagykerek miatt, hát rajta, nekik már mindegy, szívjanak a feltöltések miatt is! Aztán menjenek tönkre, rohadjanak meg, mi?

- szerzők/fordítók/tördelők/grafikusok: ha nincsenek kiadók, ők miből fognak megélni? Az életben maradó nagyker+kiadó+kisker hálózat tulajdonosok seggét fogják nyalni 1-1 nyomorult munkáért? Hát igen...

Erre most ide lehet dobni egy olyan demagóg megjegyzést, hogy: "menjenek kapálni", "keressenek más munkát". Oké. Tegyük fel, hogy megteszik. De akkor: KI CSINÁL KÖNYVEKET?
Szerintem is kurva sok, talán már túl sok könyv jelent/jelenik meg, de mindig szükség van újabbakra. Szerintem is vannak olyan könyvek, amik nem is könyvek, csupán könyvformájú képződmények, gagyik. Viszont vannak értékes dolgok is, amik nélkül lehet ugyan élni, de jobb velük.

Ezeket az értékes (mindenki szerint más az érték, ezt ne felejtsük el) dolgokat ki fogja megírni/lefordítani/betördelni/illusztrálni, ha a feltöltések miatt tönkremennek a kis könyvkereskedők, bizonyos nagykerek, a kiadók, ha az ő tönkremenetelük miatt nem lesz érdemes dolgozni a szerzőknek? Aha, igen. A szerző írjon hobbiból. Dolgozzon valamit, esténként írjon könyvet, amit aztán töltsön fel. Ilyen is van - gondoljunk az elmúlt 20 évben jelentősen megszaporodott '56-os visszaemlékezésekre. Van olyan, amikor egy ember bármi áron el akarja mondani azt, ami a szívét nyomja. De, lássuk be, az ilyen hobbi-könyvek 70-80%-a gagyi. A fordítások? Adjuk oda az eredeti műveket lelkes amatőröknek (a sztereotipia szerint: egyetemistáknak), akik majd jó lefordítják, ingyééééé? Oszt tőccsük fel? Aha. És ki fizeti ki a külföldi szerzőnek a nem kevés jogdíjat? Oké, az is le van szarva. De: én már (SAJNOS!!!) találkoztam ilyen amatőr fordításokkal. "Rakd rendbe, ezzel valami gond van." Aha. Hát, az a gond, pld, hogy úgy szar, ahogy van. Mert nem tudja a nyelvet. Nem az idegent (léteznek félrefordítások, oké, elfogadom), hanem a sajátját.

Tehát, tehát, ha végiggondoljuk: minden egyes könyv feltöltésével még jobban beletapossuk a sárba azt, amit KULTÚRÁnak nevezünk. Büszkék vagyunk a magyar nyelvre? A kultúránkra? A műveltségünkre? Mindenhonnan ezt hallom... Hát, ha így van, akkor, basszátok meg, tegyetek is érte valamit, hogy MEGMARADJON!

Egyszer már leírtam egy KÖNYVBEN: "a hont megfojtja a honlap - virtuális valóságot a birkáknak". Ha nektek ez kell...
És nem, nem a saját melómat/bőrömet féltem. Én már annyi mindent csináltam, hogy egy újabb váltás nem igazán viselne meg. Én most tényleg, de tényleg és tényleg a KÖNYVEKET féltem.

Kedves Névtelen (akit valószínűleg ismerek, nem tudom)! Igazán kedves tőled, hogy betördelnéd ezt a bizonyos Dalai Láma könyvet, hogy felkerülhessen a könyvhuszárra. Csak egyet kérdezek tőled: ha általánossá válik ez a gyakorlat, akkor a jövőben vajon lesz még valaki, aki fizet neked a tördelésért. (Ne, ne vedd személyeskedésnek, nem az a célom.)

És még tovább gondolva: én mint (jelenleg) könyves feltehetem a következő kérdést: mi a faszért fizessek én a programokért, a filmekért, a zenékért, a kenyérért, az áramért, a buszjegyért..... stb, hosszú a sor... mi a fasznak fizessek bármiért, amikor EL LEHET LOPNI, KI LEHET JÁTSZANI, SZÉT LEHET SUMÁKOLNI stb. stb...

Hát, mondjuk azért, mert ennek a folyamatnak a végén nincs más, csak a putris iszap.

Vagyis: az, hogy én esetleg, ha ezzel a bizonyos kiadóval nem sikerül megegyeznem, szánalmas kis bosszúvágytól fűtve felteszem ide ezt a bizonyos DL könyvet, vagy ha, esetleg, mert olyanom van, felteszek bárhova bármit (ami az enyém!) - ez még korántsem jelenti azt, hogy helyeslem a feltöltősdit.
Az, hogy a feltöltősdit nem helyeslem, korántsem jelenti azt, hogy tetszik a könyvszakma (piac, bármi) jelenlegi struktúrája. Mert nem tetszik.

Persze, fikázni mindenki tud, megoldást kevesen. Oké. Nekem az is van. A 26. olyan könyvnél tartok (kiadóként, szerzőként, fordítóként, forgalmazóként), amit pld. a saját boltunkban 400,-Ft-ért, másutt max. 600,-Ft-ért lehet megvenni. A hasonló színvonalú és témájú könyvek, ha más konstrukcióban jelennek meg, 2000-3000,- Ft-os áron vannak forgalomban.

Elhiszem, hogy valaki sokall mondjuk 3 rugót mondjuk egy zen-könyvért. Oké. Kell neki. Megszerzi valahogy. Ingyéééé.... De az, aki mondjuk sajnál 4-kibaszott-száz forintot (amikor 320,-Ft egy buszjegy, 250,- Ft körül van egy elkúrt mekis hamburger, 600,- Ft fölött egy doboz cigi, 150-300 Ft között az ótvar napilapok) mondjuk egy hasonló, vagy magasabb színvonalú zen-könyvért... Hát, az bassza meg az anyját. Szerintem.

A 14 Dala Láma története

2012-01-23T16:15:00.004+01:00

Tavaly februárban kaptam egy munkát a JLX kiadótól. Glenn H. Mullin: A 14 Dalai Láma története. Fordítás. Nem állapodtunk meg pénzben, nem készült szerződés, csak azt fixáltuk le, hogy nagyjából mikorra adom le.
Ehhez a "nagyjából" határidőhöz képest késtem 5 teljes hónapot. Mindegy, miért. Késtem. Előfordult már velem, hogy egy-egy munkával nem lettem kész időben, de ennyit még tényleg sosem késtem.
A munkát végül Habony Gábor segítségével befejeztem. Leadtam. Aztán semmi. Vártam 3 hónapot, felhívtam a kiadót, tettem egy ajánlatot: az átlag fordítási pénzből minden hónap késés után vonjunk le 10%-ot, és tegyünk rá még 10%-ot, mert így érzem korrektnek. Vagyis a normál átlag fordítási pénz 40%-át kérem, mondjuk 30-60 napon belül.
Eltelt 30 nap, a kiadó nem reagált.
Pénteken megírtam nekik, hogy ma felteszem a netre a könyv első fejezetét.

Reakciójuk: késtem, nincs pénzük, és még kiszámolják, mennyivel tartozom nekik.
Válaszom: késtem, magánügy, pereskedjünk, ha ők úgy látják jónak. Ők jöhetnek azzal, hogy "elmaradt profit", én meg azzal, hogy "késéssel teljesített munka kötbérrel csökkentett ellenértékének ki nem fizetése". Na. Hadd gazdagodjanak a jogászok, mi?

Ma beszéltünk telefonon. Abban maradtunk, hogy kb. 1 hónap múlva ismét beszélünk. Rendben.
Én viszont próbálok nem szart csinálni a számból. Próbálok nem keresztbe tenni nekik. Ezért most ide teszem a könyv bevezetőjét. Kedvcsinálónak/reklámnak ez is jó. Ha a kiadóval egy hónap múlva megegyezünk, rendben. Ha nem egyezünk meg (mivel nem akarok szerzői jogot sérteni): nem teszem fel a könyv többi részét, viszont megkérem a barátaimat, hogy írjanak nekem, melyikük kéri a szövegfile-t. Hogy hány barátom van? Hányan kíváncsiak erre? Majd ez is eldől.

Szóval, elcsesztem valamit, de megpróbáltam helyrehozni. Szerintem korrekt voltam. Egy hónap múlva kiderül, mi a fejlemény. Addig itt a könyv bevezetője:

Glenn H. Mullin
A tizennégy Dalai Láma

Ezt a könyvet két legfontosabb tantrikus gurum, Tyabdzsej Ling Dordzsecsang és Tyebdzsej Tidzsang Dordzsecsang emlékének ajánlom

Köszönetnyilvánítás

Ez a könyv a Tibet spirituális kultúrájába való, hosszú éveken át tartó elmélyedés eredménye. Eleinte, fiatalon még csak informálisan foglalkoztam a témával, de később, 1972-ben a himalájai Indiába utaztam, tizenkét éven keresztül ott maradtam, és közben formális buddhista oktatásban részesültem, először a Library of Tibetan Works and Archives buddhista tanulmányok szakán, majd a Tibetan School of Dialectical Studies keretein belül. Ezen időszak alatt abban a megtiszteltetésben és privilégiumban volt részem, hogy tanításokat, beavatásokat és átadásokat kaptam a tibeti buddhizmus különböző iskoláihoz tartozó, körülbelül harmincöt mestertől, köztük a két legfontosabbtól, Tyabdzsej Ling Dordzsacsangtól és Tyabdzsej Tidzsang Dordzsecsangtól, Őszentsége, a Dalai Láma két legfontosabb gurujától. Ez a két mester nagyatyaként jelent meg az életemben, megtestesítettek mindent, ami jó a tibeti kultúrában és a buddhizmusban; megtestesítették az emberi lélek összes nemes tulajdonságát. Amikor az 1980-as évek elején eltávoztak, olyan űrt hagytak maguk után, amit sosem lehet betölteni. Ez az oka annak, hogy ezt a könyvet az ő emléküknek ajánlom.
Az elmúlt két évtized során tucatnyi könyvet írtam a különböző Dalai Lámák életéről és tanításairól. Ezek többségét a Snow Lion (Ithaca, New York) adta ki. Szeretnék köszönetet mondani Jeff Coxnak és Sidney Piburnnek, két régi barátomnak, a Snow Lion szerkesztőinek, akik engedélyezték, hogy korábbi könyveimből átemeljek néhány részletet ebbe a munkába.
Az évek során, amelyeket tibeti kéziratok fölött görnyedve töltöttem, és miközben a tanulmányaimat végeztem a himalájai Indiában, számos mentorom és barátom akadt. Oly sokan vannak, hogy fel sem lehet sorolni őket, de a legfontosabbakat mindenképpen meg kell említenem. Hárman közülük inkarnálódott lámák: Őeminenciája Dobum Tulku, Őeminenciája Amcok Tulku, és Őeminenciája Sarpa Tulku. Néhányan tanult szerzetesek voltak, akik a gese címet viselték: Gese Ngabang Dagye, Csömce Tasi Bangyal, Gese Tübten Cering, és Gese Tenpaj Gyalcen. Mások világi tudósok voltak, köztük: Lószang Norbu Conaba, Cepak Rigzin, Lószang Daba, Tübten Dzsampa és Lószang Csömpel.
Az utóbbi időben, a könyv elkészítése során két tibeti láma tanúsított irányomba különleges kedvességet. Felajánlották útmutatásukat, tanácsokkal láttak el, technikai segítségben részesítettek. Ők ketten: Gese Lószang Tenzin Negi Ph.D, és Gese Jesej Pelgye. Az előbbi az Emory University égisze alatt működő, atlantai Loseling Institute igazgatója, emellett éveken keresztül nagyon kedves barátom volt. Az utóbbi Atlantában a Tibetan Traditions-t igazgatja, és az amerikai Drepunh Loszeling monostor érdekeit képviseli. Gese Jesej Pelgye különösen figyelmes volt, nagyon sokat segített nekem a Negyedik, az Ötödik és a Hatodik Dalai Láma életrajzának megírása során.
Gese Takpa Kelszang az egyaránt rövid életű Kilencedik-Tizenkettedik Dalai Lámákról szóló fejezet megírásánál működött közre.
Szeretnék köszönetet mondani szerkesztőmnek, Valerie Shepherdnek, valamint Harmon Houghtonnak, Marcia Keegannek és a Clear Light Publishers csapatának a munka során tanúsított türelmükért és kitartásukért. A könyv elkészítése több, mint egy évig tartott, és tekintélyes csapatmunkát igényelt. (Szeretek úgy gondolni írási temperamentumomra, mint valami szenvedélyes és lendületes dologra, de igazság szerint a szerkesztőimnek rengeteg türelemre van szükségük.)
Végül, de nem utolsó sorban: a legmélyebb hálával tartozom feleségemnek, Debby-nek érzelmi és intellektuális támogatásáért, valamint az inspirációért; valamint hét gyermekemnek, a humorból és nevetésből adott számtalan leckéért.
Jelen korban, a kálijugában egyetlen személy számára lehetetlen feladat megírni egy ilyen jellegű és terjedelmű könyvet anélkül, hogy hibák jelennének meg az oldalakon. A történetnek ezer szereplője van, és több évszázadon ível keresztül. Minden tőlem telhetőt elkövettem a hibák visszaszorítása érdekében, de időként talán nem figyeltem eléggé. Ezért előre szeretnék köszönetet mondani valamennyi buddhának, bódhiszattvának, dakának, dakininek és Tan-védelmezőnek azért, hogy szemet hunynak a felbukkanó hibák felett. Abban reménykedem, hogy sokkal több mindent sikerül jól megcsinálnom, mint amennyit rosszul.

Tartalom

Időrend
Őszentsége, a XIV. Dalai Láma előszava
Bevezetés
Az első Dalai Láma előtt
Az első Dalai Láma – ahogy elkezdődött
A második Dalai Láma – megalapozott örökség
A harmadik Dalai Láma – Az óceántól az óceánnyihoz
A negyedik Dalai Láma – Dzsingisz kán leszármazottja
Az ötödik Dalai Láma – A modern Tibet születése
A hatodik Dalai Láma – Tibet halhatatlan szerelmese
A hetedik Dalai Láma – A láma és a császár
A nyolcadik Dalai Láma – Visszatérés az egyszerűséghez
A kilencedik-tizenkettedik Dalai Láma – A nyugalom korszaka
A Nagy Tizenharmadik – Szerzetes, misztikus, államférfi
A tizennegyedik Dalai Láma – A száműzetéstől a Nobel-díjig
Epilógus – Túlhaladott és megvalósult próféciák
Jegyzetek
Bibliográfia
Index
A szerzőről

Időrend

Első Dalai Láma – Gyalba Gendün Tubpa 1391-1474/5
Második Dalai Láma – Gyalba Gendün Gyacó 1475-1542
Harmadik Dalai Láma – Gyalba Szönam Gyacó 1543-1588
Negyedik Dalai Láma – Gyalba Jönten Gyacó 1589-1617
Ötödik Dalai Láma – Gyalba Ngabang Lobcang Gyacó 1617-1682
Hatodik Dalai Láma – Gyalba Cangyan Gyacó 1683-1706
Hetedik Dalai Láma – Gyalba Kalzang Gyacó 1708-1757
Nyolcadik Dalai Láma – Gyalba Dzsampel Gyacó 1758-1804
Kilencedik Dalai Láma – Gyalba Lungtok Gyacó 1805/6-1815
Tizedik Dalai Láma – Gyalba Cültrim Gyacó 1816-1837
Tizenegyedik Dalai Láma – Gyalba Kedüp Gyacó 1838-1855/6
Tizenkettedik Dalai Láma – Gyalba Tinlej Gyacó 1856-1875
Tizenharmadik Dalai Láma – Gyalba Tübten Gyacó 1876-1933
Tizennegyedik Dalai Láma – Gyalba Tenzin Gyacó 1935. július 6-tól

Őszentsége, a XIV. Dalai Láma előszava

Az elmúlt években a Tibettel, valamint az ország gazdag, ősi kultúrájával kapcsolatos, egyre fokozódó tudatosság fellobbantotta a Dalai Láma, mint intézmény iránti érdeklődés szikráját. Biztos vagyok benne, hogy ez annak a szoros, összefonódó kapcsolatnak az eredménye, amely a történelem során mindig is létezett Tibet, a tibeti nép és a Dalai Lámák között.
A 17. században Tibet katonai szempontból jelentős és erős ország volt, lakói egyetlen olyan uralkodó alatt egyesültek, akinek hatása messze földre kiterjedt. Szongcen Gampó király volt az első a három vallásos uralkodó közül, akiknek erőfeszítései teljes mértékben megváltoztatták Tibet arculatát. Ők terjesztették el az országban az Indiából érkező buddhizmust; ők voltak azok, akik a környező népek és földek meghódításáról áthelyezték a hangsúlyt a tudaton és a szíven való belső munkálkodásra. A következő évszázadokban, ahogy a gazdag művészeti alkotásokkal és irodalommal bíró buddhizmus életformává vált és asszimilálódott, a tibeti nép politikai szempontból megosztottá vált.
A tibeti buddhizmus akkor vált nagykorúvá, amikor Indiából, szülőföldjéről eltűnt a buddhizmus. A Dalai Lámák egy olyan korban léptek színre, amikor nem csupán a békés módon élő tibeti népnek volt szüksége vezetőre és irányításra, hanem a megsemmisüléssel fenyegetett buddhizmusnak is védelemre.
Hiszem, hogy az első négy Dalai Láma tevékenységére úgy is lehet értékelni, hogy mindegyikük hozzájárult a Nagy Ötödik azon képességéhez, amely lehetővé tette annak az erős irányításnak a kialakulását, ami lehetővé tette, hogy Tibet a vallásos királyok kora óta először egységessé váljon. Az V. Dalai Láma ismét naggyá változtatta Tibetet, és bevezette a kormányzás páratlan, egyszerre vallásos és szekuláris formáját. A Nagy Ötödik által alapított Ganden Podrang kormány azóta is fontos egyesítő tényező faktor volt Tibet életében, és ezt a felelősséget most, hazám történelmének ezen nehéz, talán legnehezebb időszakában most nekem is viselnem kell.
Az első Dalai Láma, Gendün Tubpa közvetlen mestere Dzsej Congkhapa volt. Az utána következő Dalai Lámák valamennyien az általa bemutatott gelukpa doktrína feltétel nélküli hívei voltak. Érdemes megjegyezni például azt, hogy a Megvilágosodáshoz Vezető Ösvény, vagy Lam Rim nyolc alapművéből hármat maga Congkhapa állított össze, kettőt pedig Dalai Lámák írtak (a III. Dalai Láma a Finomított Arany Esszenciája, az V. Dalai Láma pedig a Mandzsushrí továbbadása című művet), a fennmaradó három pedig a Dalai Lámák közvetlen tanítóinak nevéhez fűzódik. Ennek ellenére a Dalai Lámák közül kevesen voltak kizárólagosan gelukpák, a többségük inkább azt az ökumenikus példát követte, amelyet maga Congkhapa mutatott – Congkhapa, aki nem egyik vagy másik tradíció lámáitól tanult, hanem kora legnevesebb, legnagyobb mestereitől.
Néhány Dalai Láma – különösen azok, akik olyan befolyásos uralkodók voltak, mint az Ötödik és a Tizenharmadik – figyelemreméltóan erős kapcsolatot tartottak fenn Guru Rinpocséval, Padmaszambhavával. Ennek, véleményem szerint, kevés köze van a doktrínákkal kapcsolatos kérdésekhez, viszont annál több ahhoz a különleges fogadalomhoz, amit Guru Rinpocse tett Triszong Decen királynak azzal kapcsolatosan, hogy támogatni fogja tibeti nemzet boldogulását.
Tibetben óriási mennyiségű írásos anyaggal rendelkeztünk. A művek többsége szanszkritből tibetire fordított szöveg, és az ezekhez fűzött kommentár volt. A kisebb, tibeti szerzők által írott művek voltak a legnépszerűbbek. Ezek közül sok nagy tanítók és gyakorlók életének történetét mesélte el. Voltak olyan kisebb munkák, amelyekben bizonyos lámák a saját tapasztalataik alapján különböző tanácsokat adtak. Ebben a könyven az olvasó részleteket találhat az ilyen jellegű, a Dalai Lámákkal kapcsolatba hozható írásokból is. A könyv bemutatja a Dalai Lámák életének történetét – az én életem történetét is -, és szemelvényeket mutat be ezeknek a mestereknek az írásaiból vagy tanításaiból. Ezen válogatás összeállítása során a szerző nem csak azt világította meg, hogy a hajdani Dalai Lámák milyen szerepet játszottak Tibet vallási és politikai életében, de ízelítőt ad azokból az írásokból is, amelyek nagyon értékesek a hétköznapi tibeti emberek számára.
Glenn H. Mullin közel harminc évvel ezelőtt érkezett meg Dharamszálába és már akkor érdeklődött a Dalai Lámák munkássága iránt. Csodálom a kitartást, amellyel megpróbálta kielégíteni érdeklődését, és időnként eltűnődtem vajon elképzelhető-e, hogy többet sikerült kiderítenie róluk, mint amennyit én magam tudok. Sokan azt állították, hogy a szerző a könyveiben képes a hétköznapi olvasó számára is megközelíthetővé, jobban érthetővé tenni a Tibettel kapcsolatos dolgokat, ezért nagy örömömre szolgál, hogy megjelenik ez a kötet, amely bemutatja a Dalai Lámák életét, és példákat mutat fel munkáikból. Remélem, hogy az olvasók inspirációt fognak találni benne saját belső békéjük megteremtéséhez. Bízom benne, hogy a könyvnek sikerül némi tiszteletet kiváltani az iránt a szerep iránt, amelyet a Dalai Lámák töltöttek be Tibet történelmében, és sikerül megmutatnia azt, hogy mennyire fontos volt a Dalai Lámák jelenléte abban az élő transzmisszióban és gyakorlásban, abban a gyümölcsöző spirituális tradícióban, ami nem más, mint a tibeti buddhizmus.

Tenzin Gyacó, a XIV. Dalai Láma

Bevezetés

Ahhoz, hogy leírja a módot, ahogyan a hétköznapi emberek a valóságot érzékelik, a Buddha egy metaforát használt, amelyben egy csapat vak véletlenül találkozik egy elefánttal. Nem látják az állatot, és kitapogatják testének azt a részét, amely a legközelebb van hozzájuk. Az egyik a farkát fogja meg, és azt hiszi, kígyó. A másik a lábát érinti meg, és azt hiszi, fa. A harmadik a hasát érinti meg, és azt hiszi, ház.
Valamennyiük tapasztalása egyaránt helyes, ugyanakkor helytelen volt. Valamennyien megtapasztaltak valamit, de a körülmények, amelyek között végre kellett hajtaniuk az érzékelést (vakok voltak, az állatnak csak egy bizonyos részét érintették meg), valamint a múltból származó tudásuk elemei, amelyeken átszűrték az érzékelt információkat, korlátozottá tették számukra a felismerést és a helyzet megértését. Végül mindhárman más következtetésre jutottak, de mégis mindannyian meg voltak győződve arról, hogy igazuk van.
Ez a jelenet jól szimbolizálja, hogyan érzékeljük a dolgokat. Magabiztosan használunk olyan kifejezéseket, mint „tények”, „igazság”, és „valóság”, de végső soron ezek puszta szavak, az adott tárggyal kapcsolatos tapasztalatainkat személyes beállítottságunk határozza meg.
Ez sehol sem olyan nyilvánvaló, mint egy történet elmondásában. Az élet oly gazdag, részletezett és sokrétű, hogy még azokat a dolgokat sem tudjuk teljes valójukban leírni, amelyek életünk egyetlen szokványos napjában kerülnek elénk. A szavak egyszerűen nem alkalmasak erre. Mégis kísérletet teszünk arra, hogy úgy beszéljünk több ezer év emberi tapasztalásáról, mintha egy sima tárgy lenne, amit a tenyerünkön tartunk. Végül a történet, amit elmondunk, nem lesz más, mint saját érdeklődési körünk, prioritásaink és perspektíváink összegzése.
A probléma tovább fokozódik, amikor egy misztikus életével foglalkozunk. Ezt talán azzal a passzussal lehet a legjobban illusztrálni, amely Demó Tulku Dzsigmej Gyacó egyik munkájából, a IX. Dalai Lámáról írott életrajzból származik. A Kilencedik egészen fiatalon, kilenc esztendős korában távozott, életrajzírója mégis így fogalmazott: „Olya végtelen volt a tettek száma, amit ez a bódhiszattva hajtott végre, akár az óceán, tintámmal csupán néhány cseppet voltam képes felfogni belőlük.” Ezután folytatja, és a munkája végeredménye egy több száz oldalas életrajz.
A buddhisták hiszik, hogy minden élő lény egyszerre és párhuzamosan több dimenzióban funkcionál. A hétköznapi lények esetében ezek a ténykedések tudattalanul zajlanak, ám az árják, a megvalósítás magas fokára jutott mesterek tudatosan végzik valamennyit. Tetteik gyakorta olyanok, mint a magvak, a gyümölcs megérésére több nemzedéknyi időt, esetleg több évszázadot kell várni. Lehet, hogy látszólag csendesen üldögélnek egy szobában, de közben tudatosan beszélgetnek az istenekkel vagy szellemekkel, vagy időben és térben távol lévő lényekkel, esetleg titkos kisugárzásokat küldenek szét, amelyek mágikus tetteket hajtanak végre a világmindenség túlsó oldalán. Mi csak annyit látunk ebből, amennyit karmikus érettségünk és spirituális fejlettségünk lehetővé tesz.
A Buddháról szóló, az I. Dalai Láma által írott életrajzi jellegű versben az Első azon kísérletét, hogy elmondja a Buddha életét, ahhoz az erőfeszítéshez hasonlítja, amikor az ember egy kagyló héjával akarja kimerni az óceán vizét. Így folytatja:

A Buddha erényei? Végetlenek, akár az ég.
Ki az, aki valamennyit leírni képes?
De ah, szerencsére a karma az enyém,
hogy beszéljek néhányról, mit ismerek.

Hasonlóképpen a tizennégy Dalai Láma és elődeik tetteit a valamennyi misztikus esetében érvényes multidimenzionalitással lehet jellemezni, így mindaz, ami a következő oldalakon olvasható róluk, nem egyéb, mint pár pillantás egy nagyon kis ablakon keresztül.

***

Az egyik problémát az jelenti, hogy egy írásmű keretein belül írásműben konvencionálisan kell kezelni a misztikusok, jógik, szentek és bódhiszattvák nem-konvencionális világát, a másik pedig Tibet és a tibeti irodalom különleges helyzetéből fakad.
A nyugatiak hajlamosak úgy gondolni Tibetre, mint egy Shangri-lához hasonlatos királyságra, mint Arthur király Himalájába helyezett Avalonjára, a Dalai Lámára pedig úgy, mint egy Arthur/Merlin kombinációra.
Kétségtelen, hogy Tibet rendelkezik néhány Shangri-la tulajdonsággal; a megvilágosodási tradícióhoz való ragaszkodása és az a tény, hogy hatalmas hegyek vágják el a világ fő sodrától, bizonyos ártatlanságot biztosít neki.
Ám ha a belső politikai struktúrákat tekintjük, Tibet nagyon kevéssé hasonlít a középkori Európára. A középkorban számos európai ország különálló, egyetlen egységet alkotó entitásként létezett, Tibet valójában több száz királyság és törzs föderációja volt, és ezen egységek mindegyike rendelkezett saját királlyal vagy törzsfőnökkel.
A központosított hatalom hiánya volt Tibet erőssége, de gyenge pontja is. Ez tette lehetővé, hogy az országot viszonylag könnyen megszállják és elfoglalják – ez pedig szinte minden évszázadban előfordult egy-két alkalommal -, ugyanakkor szinte lehetetlenné tette a megszállt terület irányítását. A mongolok ezt Dzsingisz kán idején tanulták meg, de ezzel a ténnyel kellett szembesülniük a kínai császároknak, később pedig a briteknek. A kínai kommunisták, akik az 1950-es években megszállták és elfoglalták Tibetet, semmivel sem állnak közelebb az ország kontrollálásához, mint azon a napon, amikor öt évtizeddel ezelőtt bevonultak.
Ami a Dalai Láma hivatalába emelt személyt illeti: ő általában az ország névleges vezetője volt, nem pedig valódi irányítója. Remélték, hogy olyan ember lesz, akire mindenki felnézhet, akit mindenki csodálhat, aki egyfajta nemzeti példaképként szolgálhat. Elsődleges feladata a tibeti „föderációt” alkotó több száz királyság és törzs között meglévő béke fenntartása volt.
A királyságok és törzsek, amelyek egyesültek a lhászai kormány általános esernyője alatt, rendelkezetek saját királyokkal, királynőkkel, törzsfőnökökkel és/vagy császárokkal. A tibetiek különböző címekkel illették a vezetői pozíciót betöltő személyeket. Például Cang királya, aki az V. Dalai Láma legfőbb ellenlábasának számított, emellett a 17. század elején valószínűleg Közép-Ázsia legnagyobb hatalmú férfiúja volt, a tibeti irodalomban a Depa, vagyis „fej” címet viseli, nem pedig a Gyalpót, vagyis „király”-t. Ugyanakkor a Lhászától délnyugatra fekvő, viszonylag jelentéktelen és apró régió, Gongkar urát Gyalcsennek, vagyis „nagy király”-nak nevezik. Hasonlóképpen a Lhásza közelében lévő Neudong régió vezetőjét Gongmának, vagyis „császár”-nak szólították még akkor is, amikor hatalmát elhomályosította Cang királyának ereje.
Nem próbáltam felkutatni ezeknek a különböző személyeknek a történelmi hátterét, inkább abból a szempontból akartam bemutatni őket, hogy milyen kölcsönhatásban voltak a Dalai Lámák életével.
Az egymással laza szövetségben álló, látszólag független államok szövetsége által alkotott Tibet-kép ritkán jelenik meg a nyugati irodalomban, és az jelentős félreértésekhez vezetett annak megítélésében, hogy a lhászai kormány milyen szerepet játszik az átlagos tibetiek életében.

***

Amikor Tibet történelmével foglalkozunk, számos technikai akadályba ütközünk. Ezek közül az egyik az évszámok sajátos kezelésével függ össze.
A tibetieknek saját naptáruk van. Egy tizenkétéves ciklust használnak, amelyen belül az éveket ugyanúgy állatokról nevezték el, mint a kínaiak. A tizenkét állat-évet kombinálják az elemekkel, így egy olyan, hatvan elemből álló ciklust kapnak, amely ötször tizenkét évből áll. A hatvanas ciklusokat a 11. század előtt nem számozták meg, így az ezt megelőző időszakban a „Vas Kutya éve” kifejezés bármelyik hatvanas egység megfelelő évére utalhat. A tibeti történészek később megpróbálták tisztázni a helyzetet, de általában összekeverték a dolgokat. Ennek megfelelően a 11. század előtti időszakra vonatkozó dátummegjelölések pontatlanok – kivéve azokat a Kínával kapcsolatos eseteket, ezekről ugyanis a kínaiak pontos feljegyzéseket készítettek, így lehetőség van az adatok egyeztetésére.
A tibeti év holdéve, a hónap az újholddal kezdődik. Az új év általában az első februári teliholddal kezdődik meg, de nem mindig van így. A lunáris ciklus természete miatt a szoláris ciklushoz képest minden évben elvész néhány nap. A különbség helyrehozatala érdekében minden negyedik évben egy extra hónappal toldják meg a kalendáriumot, vagyis létrehoznak egy szuper-szökőévet. Mivel az ilyen évekhez egy teljes hónap adódik hozzá, a következő év viszonylag későn kezdődik el, az azt követő évek pedig körülbelül egy héttel korábban. A szökőév előtti év a január végi teliholddal kezdődik, a szökőév utáni év kezdete pedig elcsúszhat februárvégére. Hogy még bonyolultabb legyen a dolog, a naptár egyéb problémáit úgy próbálják orvosolni, hogy megkettőznek egy-egy napot, pld. két olyan napjuk van, amit tizenkettedikének neveznek. A másik megoldás a napok kihagyása: pld. előfordulhat, hogy egy bizonyos hónapban nincs tizenkettedike.
A nyugati tudósok általában olyan módon kerülik meg ezt a problémát, hogy úgy kezelik a tibeti éveket, mintha tökéletesen egybeesnének a nyugati kalendáriummal. Ezen oknál fogva az I. Dalai Láma halálának időpontjaként az 1474-es esztendőt jelölik meg, mivel a Fa Ló évében távozott, ez pedig egy bizonyos hatvanéves cikluson belül egybeesik az 1474-es évvel. Mivel azonban tudjuk, hogy a tizenkettedik hónap nyolcadik napjának hajnalán halt meg, valójában 1475 januárjának közepén távozott el.
Emiatt amikor egy bizonyos esztendő tizenkettedik hónapjában történt valami jelentős esemény, úgy próbáltam kiküszöbölni a naptárak különbözőségéből fakadó eltérést, hogy mindkét nyugati évet megjelöltem, például: 1474/5.
A következő problémát az jelenti, ahogy a tibetiek a biográfiai adatokat kezelik. A gyermekről már a születése pillanatában azt mondják, hogy „egyéves”, mivel úgy értelmezik, hogy a gyermek „benne van az első évében”. Amikor aztán beköszönt az újév, ugyanarról a gyermekről már azt mondják, hogy kétéves, vagyis: „benne van a második évében”.
Így ha egy gyermek egy bizonyos év legutolsó napján születik, egy napig egyévesnek tartják, majd a következő napon már úgy emlegetik, hogy kétéves, hiszen „benne van a második évében”. Ha egy gyermek mondjuk a Fa Madár év utolsó napján születik, és a következő nap már a Tűz Kutya év első napja, akkor a kicsiről azt fogják mondani, hogy „benne van a második évében”, bár gyakorlatilag még alig kétnapos. Ez azt eredményezi, hogy egy gyerekről akár azt is állíthatják, hogy két teljes évvel idősebb a valódi koránál.
Mindez nem jelent problémát, amikor világosan meghatározzák a szóban forgó év nevét, pld: „A Vas Kutya évben, amikor a fiú a harmadik évében volt…” Ám ha az év nevét nem említik meg, kérdésessé válik a gyermek valódi kora.
Az első Dalai Lámák életrajzi irodalmában gyakran felbukkan ez a probléma. A későbbi inkarnációk esetében már ritkábban jelenik meg, akkor is a személy életének első évtizedében. Amikor lehetőség volt rá, amikor a történet szempontjából nem volt központi tényező, megpróbáltam elkerülni az év pontos meghatározását.
A Tibettel foglalkozó könyveknél felmerül a tibeti nevek és kifejezések átírásának problémája. Ez komoly ügy (bár az évtizedek során sokan csak nevettek rajta). A nyugati tudósok között nincs egyetértés abban, hogy milyen megközelítést célszerű alkalmazni.
A probléma forrása az, hogy a tibetiek imádják a mássalhangzókat. Egy adott szótagban csupán egyetlen magánhangzó van, de könnyen előfordulhat, hogy négy vagy öt mássalhangzó is tartozik hozzá. Ezek többsége néma, vagy a kiejtést módosítják az átlagos olvasó számára nem magától értetődő módon. Például az V. Dalai Láma avatási nevét (Lobcang Gyacó) formálisan {Wylie átírással} így írják le: bLo-bzang-rgya-mtsho. Az I. Dalai Láma guruját Khedrupdzsejnek hívták; ezt a nevet így írták le: mKhas-grub-rje. A „láma” szót „bla-ma”-nak írják. A jelenlegi Dalai Láma személyes neve (Tenzin Gyacó) leírva így néz ki: bsTan-’dzin-rgya-mtsho.
Ezt a Tibet történelmével foglalkozó könyvet inkább kellemes olvasmánynak, semmint akadémiai jellegű értekezésnek szántam, ezért egy könnyű transzliterációs rendszert alkalmaztam: úgy írtam le a tibeti személy- és közneveket, ahogy hangzanak. Ehhez a kiváló nyelvész, Sir Winston Churchill adott inspirációt, aki egy alkalommal a következőt mondta az elválasztójelről: „Az angol nyelv átka és szégyene; hacsak nem lázad fel a természet, mellőzzük!” Ugyanez mondható el arról a nyugati, akadémiai szokásról, hogy a szövegeket telepakolják formális, kötőjeles, minden egyes leírt hangok jelölő tibeti szavakkal. Fontolóra vettem, hogy a könyv végén, egy listában feltüntetem a nevek/szavak formális változatát is, de végül letettem erről. A képzett tibetológusoknak nincs szükségük ilyen listára, ők bármikor könnyedén visszaalakítják az általam leírt neveket, mások viszont vélhetőleg nem érdeklődnek annyira a formális verziók iránt, hogy táblázatokat böngészgessenek. Egy ilyen táblázat csak növelné a könyv terjedelmét, és ennek megfelelően az árát is, haszna pedig nem sok lenne…
Van még egy kérdés, amit a szerkesztőim javaslatára tisztáznom kell: a tibeti buddhizmus különböző iskoláinak elnevezései. Például időnként „Kadam iskolát”, más helyen pedig „Kadampa iskolát” írok. Hasonlóképpen használom a geluk és gelukpa, valamint a nyingma és nyingmapa, a kagyü és kagyüpa, a sákja és sákjapa kifejezéseket is.
Technikai értelemben véve a „pa” nélküli változat az iskolára, mint objektív entitásra, a „pa” szótag pedig egy vagy több személyre utal. A kettő között nagyjából az a különbség, mint a „kereszténység” és a „keresztények tradíciója” kifejezések között.
A tibeti irodalomban ezek az elnevezések éppúgy előfordulnak „pa” raggal, mint nélküle. Nálam is.

***

Számos korábbi, Tibettel foglalkozó nyugati szerző állította, hogy a Dalai Lámák tradicionális tibeti életrajzai meglehetősen felületes, mivel íróik hajlamosak arra, hogy a vizsgált személyt minden tekintetben tökéletesnek tartsák, és ennek következtében részlehajló módon prezentálják élete történetét. Többen arra céloztak, hogy a Dalai Lámák biográfiai tradícióját eltorzítják az uruk kegyeit kereső udvari firkászok.
Ez a hozzáállás az általában vett tibeti kultúra, valamint a tibeti buddhizmus ismeretének hiányából fakad.
Ezt az esszét egy metaforával kezdtem, amelyben három vak megérint egy elefántot, és helytelenül érzékelik a vizsgálat tárgyát. A buddhista felfogás szerint arra, hogy milyen módon tapasztaljuk meg a külső világot, nagy hatást gyakorol az, hogy mit szeretünk, mit nem szeretünk, milyen előítéleteink és prekoncepcióink vannak, így aztán jobban tesszük, ha tartózkodunk mások megítélésétől.
Ezt a véleményt fogalmazta meg a Kadam iskola egyik lámája a 11. században: „Ne kritizálj másokat. Ha kritizálós kedvedben vagy, kritizáld önmagad.” Ugyanez a láma mondta: „Amikor másokról beszélsz, csak jókat mondj. Ha valami rosszat akarsz mondani, magadról mondd.”
Természetesen mindig vannak kivételek, egy-egy tibetivel is előfordul néha, hogy erőfeszítéseik ellenére sem tudnak jól gyakorolni. Ez az oka annak, hogy időként hallani, ahogy egy tibeti rosszakat mond egy másik személyről, ám tibetiek többsége úgy tartja, a negatív szavak nem mindig érik el a kritika tárgyát, a legtöbbször visszahullanak arra, aki kimondja őket.
A másik faktor, ami szerepet játszik a tibeti életrajzi irodalom erőteljes pozitivizmusában nem más, mint a tiszta érzékelésre vonatkozó tantrikus tanítások összessége. Valamennyi tantrikus buddhistát arra tanítják, hogy úgy tekintsenek az érzékszervek által észlelt világra, mint az áldás és az üresség kettősségen túli bölcsességének manifesztációjára. A VII. Dalai Láma ezt így fogalmazta meg: „Minden, mi a világon van és túlnan: illúzió, mit saját gondolatunk teremt. Megragadásuk tovább torzítja az érzékelést. Hagyj fel a megragadással, és a maguk valójában látod majd a jelenségeket.”
Egy másik helyen pedig ezt írja: „Amikor találkozol valakivel, szeretőn mosolygó szemmel üdvözöld. Szót se vesztessünk arra, hogy meg se forduljanak a fejedben ártó szándékok és csalfa gondolatok!” Valamint: „Mindig tartsd tisztán érzékelésed - mandala istenségek kisugárzásának láss másokat, mennybéli jelenetként értékeld az eseményeket, tantrikus zenének és dalnak halld a hangokat, bölcsességhez kötött áldásnak véld a gondolatokat. Ez a tantrikus élet esszenciája.”
Más szóval: a tantrikus tanítások szívében ott van az intenzív pozitivizmushoz való ragaszkodás. A gyakorlás során nagy hangsúlyt kap a konvencionális negatív viselkedésformák tudatos elhagyása, és annak a látásmódnak az elősegítése, melynek révén a világot és a benne lakókat mint támogató és támogatott mandalát érzékeljük. Ha az életben általában ez a helyzet, számíthatunk rá, hogy a literális tradícióban is vissza fog tükröződni.
A nyugati tudósok kritikái a jelek szerint azt sugallják, hogy a Dalai Lámák tradicionális életrajzait jellemző pozitivizmus összefüggésben van a vizsgált személyek Tibet spirituális és világi vezetőiként betöltött magas státuszával. Ha egy pillantást vetünk más tibeti életrajzra, meg kell állapítanunk, hogy ez nem így van, mivel a pozitivizmus olyan tulajdonság, amely szinte valamennyi tradicionális tibeti biográfiában megtalálható.
Kétségtelen, hogy mindez nem csupán a fentebb taglalt spirituális és filozófiai tényezőknek köszönhető, hanem annak a ténynek is, hogy a személy, aki úgy dönt (vagy akit kiválasztanak arra), hogy megírja egy bizonyos jeles személyiség életrajzát, minden valószínűség szerint csodálja a vizsgálandó személyt. Tibetben csak a legfurcsább csodabogarak szánnának időt és energiát arra, hogy halhatatlanná tévő biográfiát írjanak egy olyan személyről, akit nem kedvelnek.
Miközben a tizennégy Dalai Lámáról szóló biográfiámat írtam, megpróbáltam hű maradni a szimpatikus pozitivizmus ezen hagyományához, megpróbáltam elkerülni, hogy a nyugati típusú kritikai megközelítés átszivárogjon ennek a történetnek az elmesélésébe.
Természetesen nagyon könnyen megírhattam volna a könyvet az ezzel ellenkező felfogásban: az egyes fejezetekben taglalhattam volna a tizennégy Dalai Láma személyes hibáit, ha viszont ezt teszem, akkor nem csupán olyasmit hozok létre, ami szöges ellentétben áll a tradíciókkal, hanem valami olyat, amit nem igazán lehet inspiráló olvasmánynak nevezni. Ha ezt teszem, akkor a könyvem számomra és az olvasóim számára is a negatív karma kiváltó oka lehetett volna. Igazán megköszönhetnék, hogy megkímélem önöket ettől a tehertől.
Általában véve megpróbáltam elkerülni a nyugati akadémiai forrásokra történő hivatkozást. Nem azért tettem ezt, mert nem tisztelem a nyugati akadémiai tradíciót, sokkal inkább azért, mert nyugaton a Tibettel kapcsolatos tanulmányok még mindig pionír-fázisban vannak - különösen ami a történelmet és az életrajz-irodalmat illeti -, és nem kívántam vállalni a kockázatot, hogy esetleg megismétlek bizonyos hibákat.
Úgy éreztem, sokkal jobb lesz, ha úgy mondom el a Dalai Lámák történetét, ha elsődleges, tibeti forrásokból dolgozom. A tibetiek olyan megnyerően, olyan jó érzékkel adják elő saját történetüket, amit érdemes valamilyen szinten lemásolni. Csupán akkor tértem el ettől az elképzeléstől, akkor használtam nyugati forrásokat, amikor közvetlen szemtanúk beszámolóiról, például a 17. és 18. században Tibetbe helyezett keresztény misszionáriusok jelentéseiről volt szó. Azzal, hogy megőriztem ezt a megközelítési módot, remélem, frissebb rálátást biztosítottam az olvasó számára a Dalai Lámák életére, mintha a másik megoldást választom.

{képalá:}
Avalokitésvara – egy 18. századi tangka reprodukciója. Fotó: Armen Photographers. A Newark Museum (New Jersey) engedélyével

Re:

2012-01-13T02:40:00.004+01:00

Cornelius írta...
Idén Te vagy a sokadik aki ezt kérdezi/javasolja.

Csináljunk? Olyat, amit mi szeretnénk? Középutas, alulról építkező pártot, egyenes, gerinces emberekkel és jó szakemberekkel? Lehet egyáltalán ilyet ebben az országban, amikor a mocsok és a szenny az értékmérő?

Igazából én nem is pártban gondolkodtam, hanem valami civil kezdeményezésben, hogy megmutassuk, a magyar nép nem azonos orbánnal, a kétharmad nem az ország kétharmadát jelenti, csak egy szűk, de teljesen elmebeteg politikusi réteget.

Össze lehetne hozni egy ilyet?

Ez most jobban tetszik, mint a múltkori, a szar-is-le-van-szarva hangulatod. :)

Gondolkodjunk.

Orbán Sensei

2012-01-12T05:55:00.004+01:00

Gazdasági szabadságharc ÉS komoly belpolitikai változtatások ÉS átstrukturálás - EGYSZERRE?

Olyanok ezek, mint a részeg karatés: elől ellenfél, hátul ellenfél - egyszerre akarja lerúgni mind a kettőt, és rúg előre, rúg hátra - aztán meg csodálkozik, hogy beveri a tökét a földbe.

A gond csak az, hogy a sensei ezúttal nem a sajátját verte be. A mienket. Pedig mi nem is rugdalóztunk.

Na, most mi legyen? Talán csináljunk mi is egy pártot?

Válasz

2012-01-09T02:53:00.003+01:00

Cornelius írta...
Te is tudod, hogy hiába ordítasz. Beledöglünk. Vagy itt hagyjuk a hazánkat, ahogy most két ismerősöm is.
Igazából szinte sehogy nem tudok angolul, de én is ott tartok, hogy felpakolok és elmegyek, aztán amikor ott helyem lesz, viszem a családot. Így hosszú távon nem lehet élni, vegetálni is csak alig.

2012. január 8. 17:55

Nézd, én csendben is mondhatom: nem döglünk bele. Igen, itt lehet hagyni, sokan megteszik. Az ő döntésük, az ő életük. Én akkor sem megyek.

Nem megyek, pedig tavalyelőtt, amikor tényleg, de tényleg megpróbáltam munkát vállalni, hol túl öreg, hol túl fiatal, hol túlképzett, hol alulképzett voltam. Aztán összeszedtem magam, és adtam magamnak munkát. És tavaly adtak mások (is), és fogalmam sincs, hogy idén mi lesz, de én tényleg, akkor sem megyek el innen.
És - mint ahogy már mondtam - nem azért írok ilyesmit, mert "savanyú a szőlő". Nekem nem igazán lennének nyelvi problémáim. Hívtak is, tavaly 4x, idén pedig már két lehetőséget ajánlottak fel, egyik se ún. "aljamunka". De nem kell. Nem megyek. Az ismeretlentől sem félek, mert pontosan tudom, milyen az, amikor valaki elmegy messzire, és ott próbál élni. Nem túl szar, meg lehet oldani a problémákat. Nekem már ez sem lenne új. De mégsem megyek.

És ezt lehet valami ostoba idealizmusnak, meggondolatlanságnak, naívságnak, lustaságnak, töketlenségnek, élhetetlenségnek, hazaszeretetnek stb.stb... lehet bárminek nevezni. Én nem nevezem sehogyan sem. Egyszerűen csak maradok.

És nem azért, mert nekem, személy szerint olyan kurva jó. Nem jó. Egyáltalán nem jó.
Viszont... Nem tehetek róla, én már csak így lettem összedrótozva.
Mit szeretek itt? Fogalmam sincs. Ha körbenézek, a szűkebb vagy tágabb környezetemben nem sok olyan látok, amiért lelkesedni lehetne. Amihez ragaszkodni lehetne. Viszont... Nem tudom. Talán nincs kedvem legóvá válni, amin, bármit is tesz, bármilyen ügyesen is simul bele a többi tősgyökeres legócska közé, a már majdnem kész legó-vár falába, mindig is ott fog virítani a matrica: "idegen". Auslander.

Megértem azokat, akik elmennek. Sok sikert, sok boldogságot, boldogulást nekik!
Csak egyet kérek tőlük: ha majd, egyszer, akkor, ha itt is rend lesz, mert előbb-utóbb igenis rendet fognak teremteni az itt maradók; vagy ha majd nyugdíjasok lesznek, és erőt vesz rajtuk a megélhetési nosztalgia - nos, akkor inkább már ne is jöjjenek vissza, vagy ha mégis, akkor fogják be a pofájukat. Mert nincs annál undorítóbb, amit a visszatelepült exdisszidensek, vagy a külföldről hazaugató okoskodók művelnek.

És még egy, már-már nyálasan idealista dolog (bár nem is annyira nyálas, mert mikroszinten működik): azok a hajótöröttek, akik a vízben összekapaszkodnak, talán megmenekülnek. Azok, akik úgy döntenek, hogy egyedül vágnak neki a víznek, és úszni kezdenek, talán elérnek valamilyen szigetre. Ahol vagy félmeztelen bennszülött csajok, vagy kőkéses kannibálok várnak rá.

Mi lehet?
a.) verzió: teljes összeomlás, csőd, pár hétig/hónapig nem lesz semmi, esetleg bevezetik a jegyrendszert, politikai harcok, esetleg némi durvulás a hétköznapi életben. Aztán? Fokozatosan helyreáll a rend, mert helyre kell állnia, mivel
1.)10millió ember nem dögölhet éhen
2.)azért azt már a kamarillások se hagyják, hogy 10millió bedöntsön 250milliót
3.)volt már szarabb is a történelemben, mégis itt vagyunk.

b.) verzió: megegyezés, konszolidáció, viszonylagos egyéni jólét egy nem-igazán-szuverén országban, kormányválság, előrehozott választás, új kormány stb. stb. Ilyet is szagoltunk már, mégis itt vagyunk.

Nekem aztán pofázhatnak a fizetett vagy hivatásos huhogók: szarok az egészre. Nem vagyok hajlandó félni, pusztán azért, mert ők azt akarják.

Laci

2012-01-06T04:58:00.004+01:00

... és volt egy haverom, nem, nem volt a barátom, csak a haverom, de annak jó; az utóbbi időben persze nem sűrűn találkoztunk, az elmúlt három-négy évben kétszer ha összefutottunk, de mindig jó volt tudni, hogy létezik, hogy él, hogy a múltamnak, ami egyszer jelen volt, van egy élő tanúja...

...de már nincs: tegnap tudtam meg, hogy a karácsony másnapján beállt egy vonat elé. A felesége írt (körüzenet) az ő mail címéről; úgy érezte - azután, hogy az újságok is lehozták a hírt (én nem olvastam), hát persze, hogy az áldozat teljes nevét kiírva -, meg kell magyaráznia, hogy a srác nem hülye volt, nem az eszét vesztette el, "csak" a reményt.

Kis magyar tragédia, 2011. Adósság, munkanélküliség, hitel, minden-munka-jó, mindenhol-átkúrnak, mit-adok-enni-a-gyereknek, holnap-kikapcsolják-az-áramot, nem-már-nincs-pofám-kölcsönkérni-különben-is-miből-adom-meg, nem-igaz-hogy-én-erre-születtem, mi-értelme-az egésznek... és kész.

...

... és közben már megint ennyi meg amannyi az euró, megint kurva keveset ér a forint, ráadásul a fél világ a "mi vezérünk" fejét akarja, a német tévé egyik gyerekműsorában rajzfilmen magyarázzák, hogy van egy ország, ahol diktatúra épül, az európai vezetők sorban "meg akarják büntetni" Magyarországot, aminek persze megint csak mi isszuk meg a levét; és miközben csak pislogunk, mint pocok a lisztben, azon töprengünk, hogy bölcs vezérünk most hülye, vagy tényleg diktátor, vagy éppen ellenkezőleg: szabadságharcos hős, aki csupán azért küzd, hogy megőrizze hazája maradék szuverenitását; ostoba fajankó, vagy ellenkezőleg: forradalmár, kiváló stratéga, aki előtt folyamatosan az a cél lebeg, hogy megakadályozza, hogy hazája végleg is visszafordíthatatlanul gyarmattá, az ország lakói pedig Európa másodrangú polgáraivá váljanak; és miközben az egyik rádióba is, meg a másikba is betelefonálnak a ráérősök, a lelkesek, a tenni vágyók, és szidják a másik oldalt, a másik oldal ex vagy aktuális vezéreit, de megoldásokat ők sem kínálnak...

...és miközben ezzel a bizonyos fajankó/hős vezérrel és a csapatával azonosítják az országot, amolyan fordított sportriporter-komplexussal (amikor győz a hazai csapat, akkor a riporter üvölt, hogy "győztünk", ha viszont veszít, akkor "veszítettek a fiúk/lányok"; a sportban a siker a "mienk", a vereség az "övék", itt fordítva)...

...és miközben mindennek a levét isszuk, pontosabban: annak a levét, hogy a birkák másfél éve hova ikszeltek, meg annak a levét, hogy az ország eddig nem volt képes kitermelni magából normális, becsületes politikusokat...

... miközben mint valami mantrát, úgy hajtogatom, hogy NEM, NEM FOGOK ELMENNI INNEN, talán talán dacból, talán azért, hogy megmutassam mit is érek, élni kell az életért (Beatrice)...

Eközben látom azokat, akik már teljesen belebetegedtek, akik konstans rettegésben élnek, akik olyan szinten képtelenek elviselni a minket körülvevő bizonytalanságot, mint a haverom, aki már nincs. És mivel még mindig idealista balfasz vagyok, akinek van szeme az ilyesmihez: látom a táskás, kialvatlan szemeket, az idegesen rángatózó ajkakat, az idegbetegség felé sodródókat, és a legszívesebben rájuk ordítanék, hogy hé, baszd meg, ne rinyálj már!Szedd már össze magad, baszod, mert ebbe belerokkansz/belezakkansz!

...vagy beledöglesz. Van az úgy, hogy vonat nem áll meg.

Macskaszar, sült kutya, új év

2012-01-02T04:24:00.003+01:00

...és kérdezte valaki, hogy miért tettem ki a Hungarica klipjeinek linkjét, és ugyanaz a valaki elmondta (leírta), hogy elolvasta a könyvet, amit a Hungarica zenekarról írtam (vagyis az én nevem van rajta, de ami belül van, azt ők, a zenekar tagjai, meg a róluk nyilatkozók mondták el, legalábbis nagyrészt, de ez most nem számít) - és ugyanez a valaki ellentmondást vélt felfedezni: a könyv elején ugyanis azt írom (most nem szó szerint idézem), hogy a legelején közöltem a zenekar tagjaival, hogy nálam liberálisabb fasz nincs is, mert hogy szerintem mindent, mindent meg kell mutatni, amit csak lehet - és ez (mármint hogy liberálisnak mondom magam) üti a témaválasztás (Hungarica zenekar) tényét.

Hát igen. Ha pusztán politikai szempontból nézzük a dolgot, akkor az illetőnél a pont, jogos az észrevétele. A poén azonban az, hogy én nem pusztán politikai szempontból nézem a dolgokat (ezt sem), hanem a SAJÁT SZEMPONTOMBÓL. A saját szempontom pedig baromi egyszerű. Mindent meg akarok mutatni, mindennel foglalkozni akarok, amit ÉN, én magam, valami miatt arra érdemesnek tartok. Aztán, hogy igazam van-e vagy sem, az egyedül az én bajom.

Hogy is mondjam csak... Olyan ez, mint amikor valaki telepakolja az asztalt mindenféle étellel, és kínálgatja a vendégeit. Lehet, hogy ő személy szerint nem feltétlenül szereti mindegyik ennivalót, de: a saját felfogása szerint ezek ételek. Még véletlenül sem jut eszébe, hogy macskaszart vagy sült kutyát tegyen az asztalra.

Én döntöm el, hogy mivel foglalkozom, mit tartok érdemesnek arra, hogy felpakoljam az asztalomra. Én.
Én döntöm el, hogy hány kört rajzolok magam köré, és hogy kiket/miket engedek keresztül ezeken a láthatatlan határvonalakon.
Én, egyedül én döntöm el, hogy mit engedek be a szellemi vagy fizikai aurámba.
Amikor döntök, talán tévedek. Talán hibázok.
De amikor döntök, akkor tudatában vagyok annak, hogy mindig lesznek olyanok, akik az alapján ítélnek meg, hogy kit/mit engedek be a köreimbe. (Tévednek: az ember sosem egység, az ember mindig összetettség.)
Amikor döntök, tudatában vagyok annak, hogy bizonyos dolgok/személyek esetleg... "alkalmasak a nyugalmam" megzavarására. Vagy éppen ellenkezőleg.
Én döntök. Én határozok. Én. Egyedül én.

Én döntöm el, kiben/miben/hogyan hiszek.
Én döntöm el, hogy nekem kicsoda/micsoda jó.
Én döntöm el, hogyan akarok élni.
Én vagyok az, aki örül/megszívja a döntései következményeit.

(És mielőtt bárki azt hinné, átcsúsztam egy fialajános-szerű liberális egoizmusba: ez az "én" nem a személyemre vonatkozik; mondjuk úgy: ez most "általános alany", de most már maradjunk ennél.)

Tudatában vagyok annak, hogy aki kutyákkal él, azt megcsíphetik a bolhák - értsd: aki hagyja, hogy elsodorja a médiából ráömlő szaráradat, aki hajlamos pánikba esni és depresszióba zuhanni, mert dzsáj, most ennyi meg amannyi a svájci frank, meg hogy orbángyurcsány aszonta meg amaszonta, meg hogy ezt írta meg amazt írta - aki hajlandó (nem, nem hajlamost, hanem hajlandót akartam írni!) arra, hogy azonosítsa magát, a hazáját az aktuális "nagyhatalmú sündisznócskákkal", aki magára veszi a sünök ingét, akkor is, ha az nem a sajátja - na, az meg is érdemli, hogy úgy, olyan állapotban van, amilyenben.

Én a magam részéről megrajzolom a köröket.
Én a magam részéről... rajzolok mondjuk tíz kört. A legbelsőbbek szentek és sérthetetlenk, oda nem juthat be bármi/bárki. A külsők fala és kapuja már nem ennyire szilárd és áthághatatlan, oda elég sok minden(ki) bejuthat, DE (hogy nagyjából meglegyen a keretes szerkezet) sohasem fogok macskaszart és sült kutyát pakolni az asztalomra, csakis ételt = soha, még a legkülsőbb körömbe sem fogok beereszteni olyasmit/olyasvalakit, ami/aki arra érdemtelen.

Nem zárkózom el, és tisztában vagyok vele, hogy ezzel a hozzáállással nagyon sok helyről/körből kirekesztem magam - esetleg olyan körökből is, amikbe szeretnék bekerülni. Nem baj. Ez sem baj.

Ami pedig az új évet illeti (bár rohadtul nincs semmiféle ünnepi, vagy újrakezdéses hangulatom, nekem a szilveszter most csak egy szombat volt, az újév első napja pedig csak egy vasárnap): nem, nem szarom össze magam attól, ami rám/ránk vár.

Nem szarom össze magam, mert:
1.) alkalmazom a fentebb leírt körös trükköt
2.) 20-25 éve gyakorlatilag arról szól az életem, hogy folyamatosan azt teszem, amire most nagyon sokan rá fognak kényszerülni.

Mert igen, vannak olyanok, akik kijárják a sulikat, felnőnek, elhelyezkednek valamilyen állásba, és ott töltenek x évet, és megszokják, hogy minden hónapban kapják a fizetést, és szabadságra mehetnek meg betegállományba, meg hogy ünnep előtti hangulatuk lehet, meg hogy kafetériát kapnak, meg üdülési csekket, meg tarthatnak időnként olyan "Szent Heverdel" napot, amikor semmihez sincs kedvük, csak a főnök meg ne lássa...
És velük szemben ott vannak az olyanok, mint én, akiknek nem az a feladatuk, hogy elvégezzék a munkájukat, hanem az, hogy kitalálják, mit akarnak/tudnak csinálni, és munkát szerezzenek, vagy önállóan próbálkozzanak, aztán elvégezzék a munkát, aztán kifacsarják a megbízókból (tisztelet a kivételnek) a munkáért járó fizetséget stb. stb.

És vannak az ismerőseim között olyanok, akik az első kategóriába tartoztak, aztán kikerültek a burokból, a langymelegből, és úgy gondolták, próbálkoznak egyet, felnőtt módra próbálnak élni - de nem, nem ment nekik, mert már túlságosan hozzászoktak a jóhoz, a kényelemhez - és tessék, most szimplán hárítanak: nem azon gondolkodnak el, hogy ők, személy szerint ők mit kúrtak el, hanem hogy orbángyurcsány mit kúrt el, mert "ezek" elkúrtak mindent, és neki, személy szerint neki most ezért rossz, a politika miatt, az ájemef miatt, az árfolyamok miatt - és itt mindenki elkúrt mindent, csak éppen ő nem, mert ő most csak az áldozat, és.... stb.stb.stb.

Hát igen. Az ilyen emberek felpakolják a macskaszart és a sült kutyát az asztalukra. Az ilyen emberekről csak azért nem lehet elmondani, hogy bárkit/bármit beeresztenek a belső köreikbe, mert nekik nincsenek köreik - valamikor volt nekik ilyesmi, de annak idején ezt is odaadták a kényelemért cserébe, és azóta meg már rajzolni is elfelejtettek.

...

Röviden összefoglalva a fentieket: ne szarjatok be, ha nem szarjátok össze magatokat, nem lesz beszarás ebben az új évben - ami legyen nektek is... Boldog? Eredményes? Olyan, amilyet akartok.

A nyúl, meg a puska esete

2011-12-23T16:30:00.004+01:00

http://www.youtube.com/watch?v=1OJEgENjHbY

...mert amikor a rádiót hallgatjuk, a tévét nézzük, és szörnyülködünk, hogy hú meg ha, jaj, mi lesz itt velünk, éhen döglünk, mert hogy orbángyurcsány, meg hogy elkúrták azok is, meg ezek is, és sanszos, hogy el fogják kúrni amazok is...

...hát persze, hogy elkúrták, mert az egyik a zsebét tömte, a másik meg olyan magasra emeli a fejét, hogy már nem lát semmit, csak a felhőket, meg legfeljebb a madarakat - a jóistent kutatja a tekintetével, keresi odafenn, a levegőégben, csak éppen arról feledkezik meg, hogy a JÓISTEN MI MAGUNK VAGYUNK, de nem egy-egy parányi mini-isten, nem is egy-egy iciripiciri istenszilánk, hanem láthatatlan drótokkal összekötött isten-alkatrészek - mert igen, mi magunk, mi, így kupacban, mi adjuk ki a NAGY EGÉSZET, ami azonos a jóistennel, a világgal, az univerzummal - azzal, amit a legtöbben nem érzékelnek, mert a VALÓSÁGOT eltakarja előlük a VALÓSÁG SZIMBÓLUMAINAK csipkefüggönye - az a csipkefüggöny, ami azonos az intézményesített egyházzal - de erről már írtam vagy ezerszer...

...szóval, az előző vezér (vagy ha nem is ő, személy szerint, akkor a sameszai, de lényegében tökmindegy) a matériumra koncentrált (lé), a mostani meg valami spirituális szintre emelt elvre, és felfelé bámul, de éppen emiatt semmit sem lát...

...és akkor vagyunk marhák, ha elhisszük, hogy bármit is számít, amit ugatnak... nem, nem ugatnak, mert a kutyák, AKIK ugatnak, intelligens jószágok, míg a politikusok... khm... hát nem igazán...

...szóval, akkor vagyunk marhák, ha elhisszük, mit kvarkognak, mert ezek egymás közt hivatalnokoskodhatnak bármit, akár országos, akár eu-s szinten, valójában a HATALOM nem az övék, hanem A MIÉNK...

...és igen, most ők oszthatják az észt, előttük meg mások, és talán utánuk is lesznek majd olyanok, akik baromi fontosnak és okosnak hiszik magukat, de - de erre szoktam azt mondani, hogy a politikusok (is) olyanok, mint a nyúl, amelyik az erdei olimpián, 100m lefutása után üvölt, hogy "Baszd meg, győztem!", és kurva boldog, egészen addig, míg valaki rá nem szól: "Oké, haver, de most maratonit futunk."

...okosak, fontosak, intelligensek, velük van tele a média, (XY aszonta meg eszonta meg amaszonta)vegyük már végre észre: az egész egy elbaszott ÖNGERJESZTŐ FOLYAMAT - mint ez a mai is: pár elempés (értsd: megkeseredett értelmiségi és/vagy betépett nyikhaj) odaláncolta magát a parlamenthez, és jött a feri, a gyurcsány, és: "Hú, a teringettét, ez ESEMÉNY!" És kihasználta a zöldesek performanszát arrá, hogy gyorsan elvitette magát a zsarukkal - a sok médiás genya meg persze, ráugrott a hírre: a zorbán elvitette a pribékekkel a gyurcsányt - pedig lófaszt, fecó idén karácsonykor nem egy Actually Love-os tánccal lepett meg minket, hanem egy szimpla "rendőr bácsi, tessék mááá elvinni!" színjátékkal...

...és állítólag tele van a világsajtó, hogy diktatúra, meg rendőri erőszak - de ki nem szarja le a világsajtót, amit (ahogy az itthoni sajtót is) karrierista kis balfaszok művelnek, akik általában akkor léphetnek feljebb a ranglétrán, ha addig fújják a bolha faszát, míg szerencsétlen elefánttá dagad...

...és mi szépen bekajáljuk az egészet, klubrádióstól - ez is, drágabógárúr rádiójától megvonták a frekvenciát... juj, a zorbán diktátor - aha, de azért ne felejtsük el, hogy egy ilyen antimagyar, elbaszott, ultrabalos, a "nyugat" seggét nyaló, megalázkodó, szolgalelkű stb. stb. stb. rádióadót "odakint" már rég lapátra tettek volna...

...és az áll tőlem a legtávolabb, hogy védjem a zorbánt, erre a feladatra éppen elég báránykát nevelt magának, védjék azok, mást úgyse tudnak, ezek már erre szocializálódtak - elbaszták az életüket, gondoskodó gazdi nélkül már nem is létezhetnek - elképzelni sem bírják a létet BÜSZKÉN ÉS SZABADON...

...de már ők sem érdekelnek, játsszák az agyukat, csak hódoljanak a prófétájuk előtt, meg az HIVATALOS EGYHÁZAIK felkent szolgái/képviselői előtt...

...és rajta, basszák el nyugodtan az ájemef tárgyalásokat, basszanak el mindent, amit akarnak, én már leszarom, ENGEM MÁR AMÚGY IS VÉRIG SÉRTETTEK azzal, hogy belegázoltak - na nem, nem a lelkembe, azt nem hagyom - csak... "csak" éppen az elbaszott egyházi törvényükkel megalázták azt, amiben hiszek (teljesen mindegy, hogy miben hiszek), ahogyan hiszek (teljesen mindegy, hogyan hiszek) - és hát ugye, akció-reakció, a történtek után feljogosítva érzem magam sok mindenre -

...és hát az a különbség köztem és köztük, hogy én még mindig nem teszek semmit, ők meg egy ilyen sértés/megalázás tizedéért üvöltenének - nem teszek semmit.

Nem.
Semmi olyat nem teszek, amit annak idején, '89 előtt ne tettem volna meg.
Meg '90-ben.
A tömeges hőzöngés, a "vonújjjjunk uccára, oszt üvőccsünk" dolog nem az én stílusom. Az erőszakosság (legalábbis az ilyen dolgokban): szintén nem az én stílusom.
És valójában az sem fontos, hogy bármit tegyek. A világ jó. Rendezett, de legalábbis működik benne a szinkronicitás mechanizmusa. A káosz is csak egy bizonyos szintig fokozódhat, a csúcspont utáni káosz-mozgolódás a rendezettség állapota felé tolja a rendszert.

És ez nem gyávaság. Nem birkaság. Ez most nem passzív ellenállás. Ez most... nem is tudom...
Egyszerűen nem szabad hagynunk, hogy az "aszonta-emberek", meg az ostoba szavaikat közvetítők szétzilálják az idegrendszerünket a hírnek nevezett ocsmányságokkal; nem szabad hagynunk, hogy a ki- és bejelentéseikkel, balga szavaikkal addig horzsolják a bőrünket, míg már a simogatás is kínt okoz.

Most kell észnél lennünk.
Most kell megállnunk, levegőt vennünk, szétnéznünk és elgondolkodnunk.
Most, amikor a balgák és csicskáik, a birkák meg az önjelölt pásztorok el akarják hitetni velünk, hogy az alattvalóik közé tartozunk.

Minél erősebb a bölcsesség fala, annál reménytelenebb helyzetbe kerülnek a szánalmas ostobák.

Egyébként pedig: boldog/áldott Karácsonyt. Nyugodtat.

Hogy hívják a jóistent?

2011-12-17T10:35:00.002+01:00

...mert nem az a baj, hogy mit mond az aktuális nagyokos, meg nem az a baj, hogy ájemef meg válság meg hitel, hanem az a baj, hogy ezek a köcsögök, és most mindegy, hogy milyen színűek (mert üvöltheti valaki, bárki, a parlamenten kívülről, hogy lehetmásapolitika, meg hogy rendet-akarunk, meg bármi, abban a kibaszott pillanatban, ahogy bekerülnek, mert a sok marha beszavazza a szegfűpiros-narancssárga-nemzetiszínű, vagy egyszerűen csak zöld - zöld, zöld fűzöld: tényleg, kb. 10 lehetmásos ismerősöm közül kb. 10 kis füves genya - seggüket a bársonyszékbe, abban a pillanatban a sok nagyokos, aki korábban egymásnak ment, gyakorlatilag egyetlen közösséget alkot - egy olyan közösséget, amelynek tagjai éppúgy védik egymást, mint az orvosok, ha műhiba van, vagy a jogászok, vagy a pingvinidomárok, vagy a tököm-tudja-milyen-szakmát művelők - a hasonszőrűek mindig védik egymást, ez az élet rendje) -

- szóval, nem az a baj, hogy ezek háromszáznyolcvanvalahányan mit kevernek abban a bizonyos házban - nem is az a baj, hogy kurvára leosztják az észt - meg hogy hatalmat akarnak - minden sündisznócska arra vágyik - és már az sem érdekel, hogy ELLOPJÁK a pénzemet, hogy RABSZOLGÁVÁ tesznek, de mindezt persze a hangzatos "demokrácia" nevében (ami, a másik görög találmányhoz, a tzatzikihez hasonlít: kurva jó, amikor bekajálod, de utána fáj a beled, és ha végre megszabadulsz tőle, akkor meg csípi a végbeled - "Tessék, tessék, világ birkái, zabáljátok a demokrácia-tzatzikit, garantáltan kétszer csíp!") -

- mert a demokrácia egy elbaszott nagy parasztvakítás, a rabszolgaság, a jobbágyság stb. új elnevezése - nincs igazam? de igen. majd igazolni fognak az 50-100 év múlva élő történészek - ha lesznek még olyanok, ha nem kúrják szét addig körülöttünk az egész világot -

- ellopják a "demokrácia" nevében, oké, vigyétek basszátok meg, vigyétek, míg vihetitek, úgyis csak addig számítok, csak addig kellek, amíg rátok ikszelek, amíg lehúzzátok rólam (is) a bőrt, amit aztán szépen kiteríttek, és odaadtok valami suttyó senkiházinak (mert szociális érzéketek, az van, persze), egy lusta gecinek, aki a faszát meg az anyját verte, amíg én tanultam meg dolgoztam - odaadjátok neki, a rólam lehúzott-nyúzott bőrt, ne fázzon má' annyira szegényke, és leszarjátok, hogy megdöglök bőr nélkül, a saját bőröm nélkül, á, az kit érdekel, csak ti elmondhassátok: "A(z aktuális) kormány AD" - és ha már nagyon fázom, mehetek hozzátok én is bőrt koldulni, és ti majd nagy kegyesen adtok - vagyis nem adtok, mert nekem nem jár semmi, semmilyen alapon, mert nekem eddig is csak kötelességeim voltak, jogaim meg lófasz -

- de mondom, mindezt leszarom, mert nem érdekel, vagy mert már belefásultam az üres szavakba, a szlogenekbe, a jelszavakba, az ígérgetésbe, aminek soha, soha, egyetlen percig sem hittem -

- mondom, leszarom, DE: basszátok meg, az hogy van, hogy már azt is meg akarjátok szabni, HOGYAN NEVEZEM ISTENT, HOGYAN IMÁDKOZOM HOZZÁ, vagy: IMÁDKOZOM-E EGYÁLTALÁN?

Nálam nem azzal töltöttétek tele a poharat, hogy elszedtétek az ilyen nyugdíjlét, meg az amolyat, aztán összevissza hazudoztok róla - nem vagyok érintett a dologban, egyébként sem áll szándékomban vén faszként tengeni-lengeni a világban.
Nálam nem azzal töltöttétek tele a poharat, hogy sorban elkúrtok dolgokat, de mégsem ti égtek, mint a rongy, hanem az ORSZÁG: mert nem a kormányt, a parlamenti hivatalnokgárdát, az eleven szavazógépeket minősítik le, hanem az ORSZÁGot, nem ti szívtok, hanem az ORSZÁG, amiben, bármennyi is az ilyen-olyan árfolyam, ti azért mindig elég faszám elvegetálgattok - az ORSZÁGról mondják, hogy közelít a diktatúrához - pedig ti vagytok azok, akik mindent, mindent meg akartok szabni.

Például: HOGYAN NEVEZZEM ISTENT, HOGYAN IMÁDKOZZAM HOZZÁ, vagy: IMÁDKOZZAM-E EGYÁLTALÁN.

És tudom jól, hogy lófaszt se érek ezzel az egésszel, hozzátok úgysem jut el - a hangya köhögése nem hallatszik fel a Demokrácia nevet viselő elefántcsonttoronyba - de nálam, személyesen nálam ezzel most betelt a pohár.

És nem, továbbra sem fogok elhúzni innen, gyáván, sunnyogva.
És nem, nem estem kétségbe.
És nem, nem adtam fel a reményt. Egyszer már váltottunk rendszert (mert MI csináltuk azt is, nem TI, nélkülünk lófaszt se ért volna az a pár kis nyikhaj szájtáti), legfeljebb megtesszük újra.

Baszhatjátok.

HUNGARICA - Robotok:Rabszolgák

2011-12-08T15:46:00.003+01:00

Pusztai Zoli (szövegíró) nagyjából mindent megfogalmazott, amit erről a *@&* világról, a globalizációról stb. gondolok.
A zene? Az meg Hungarica. Ennyi elég róla :)

(Majd írok egy hosszabbat is róla. Ide, mert máshova úgyse teszik fel. Vajon miért nem? :))

kiskte

2011-12-01T20:56:00.002+01:00

Kösz a levelet, válaszoltam, aztán jól elszállt valahová, ezért most inkább ide.)

1. Köszönöm.
2. Ha szövegfile-ban is jó, át tudok küldeni pár K. könyvet.
3. Nem, a magyar verzióról semmit sem tudok. Igazság szerint nem is érdekel, mert hogy tudná bárki lefordítani ezt, jól, ha nincs a fejében az összes többi K. könyv? (A K. könyvek összefüggéseiről már többször írtam a blogon.) Mindegy, az ő dolguk.
4. Az Olatunji, az a csoda. Olyan, mintha C. búcsúnak szánta volna. Úgy emlékszem, 3 héttel a koncert után halt meg, és már tudta mi lesz. Az Olé megvan? És Alice Coltrane-t ismered? Vannak még jó dolgok.

Azért vannak a jó barátok?

2011-10-11T10:48:00.001+02:00

Nagyon sok ismerősöm van.
Az utóbbi 3-4 hónapban különböző okok miatt nem igazán kapcsoltam be a telefonomat. Aztán egy hétre bekapcsoltam. És szinte folyamatosan hívtak. A tipikus párbeszéd:
- Jé, be vagy kapcsolva? Akkor jó. Figyelj, ezt meg ezt meg ezt szeretném/kérném stb. tőled…
Két olyan ember volt, aki megkérdezte, mi volt/van velem, nincs-e baj, meg egyáltalán. Nem, nem volt szükségem arra, hogy kedveskedjenek, hogy bármit tegyenek, de…

Kb. 20 voltam, amikor ismét elkezdtem tae-kwon-dózni. Korábban, pár éven keresztül Pestlőrincre jártam, Mile Dezsőhöz, a KISZ Lakótelep SE-be, de mivel az később feloszlott, mehettem a Marcibányi térre, Harmath Lászlóhoz. Ott aztán, mivel kihagytam kb. egy évet (vagy mert a kezdőknek többet kellett fizetniük?) ismét fehér övvel kellett kezdenem. Nem számított az a pár vizsga, amit korábban megcsináltam, de nem érdekelt különösebben, mert nem papagájnak mentem oda, jó voltam én fehéren is.
És edzés, és utána küzdelem. És jön a sárgaöves (2 vizsgával rendelkező) srác, marha büszke és feszít, és ront rám, és verne szét. Én meg rutinból védekezem, szokom a légkört, kell az a kis mozgás, kell az a kis lazulás, akármi.
Aztán eszembe jutott, hogy hoppá, ez azt hiszi rólam, hogy fehéröves vagyok, totál kezdő. És ha tényleg az lennék, akkor már rég levert volna, mint a szart. Vagyis: rombolni akart. Megmutatni, hogy ő a nagy. És eszembe jutott, hogy másokkal, a valóban fehérövesekkel is ezt csinálja.
És akkor levertem. Igaz, egy hónapra eltiltottak az edzéstől (eléggé sikerült levernem), de nem baj, most is azt mondom, megérte.

Szóval, most, hogy ilyen párbeszédek voltak a telefonban, arra gondoltam, hogy akár beteg stb. is lehettem volna, ezek az akárkik akkor is rögtön a saját hasfájásukkal foglalkoznának, meg se kérdeznék, hogy vagyok. És hogy nem számít, hogy velem miről beszélgetnek, sanszos, hogy másokkal, a valóban sérülékenyekkel, a valóban sérültekkel szemben is olyanok, mint velem. Pontosan olyanok, mint a sárgaöves srác volt.

És ezután furcsa, hogy többre tartom a négylábú barátaimat, mint a kétlábúakat?
És ezután érthető, hogy tegnap kibuktam, amikor az egyik négylábú barátomat el kellett altatni. Mert öreg volt, beteg volt, mert már nem ő volt, és már nagyon menni akart. Amíg élt, huszonkét kilónyi szeretet volt.

Talán kezdek bogaras vén fasz lenni, vagy talán már az is vagyok, de tényleg többre tartom a kutyákat, mint az embereket. A kutyák nem önzőek. A kutyák nem politizálnak. A kutyák nem színlelnek. A kutyák mindig megbocsátanak. A kutyád számára mindig te vagy a legfontosabb, aztán hosszú szünet, és csak utána jön ő maga. És ezért nem várnak semmit cserébe. A kutya, ha meglát, körbeszaglász, megállapítja, hogy rendben vagy-e, aztán ha igen, akkor várja, hogy észre vedd. Ha nem vagy rendben, megpróbál segíteni. Bújik, nyalogat, nyüszög neked. Ezzel ugyan nem sokat ér el, de legalább a szándék ott van.

Van mit tanulnunk a kutyáktól.
Ember, önzés a neved.

Kertész Ákos

2011-09-13T15:09:00.004+02:00

Holokauszt. Ki meri tagadni? Ki akarja tagadni?

De: miért én szégyenkezzek - ahogy Kertész Ákos elvárja - azért, amit általam nem ismert magyar állampolgárok követtek el a születésem előtt kb. 25 évvel?

Mindig van egy uralkodó osztály.
És mindig van egy alsó réteg.
Az uralkodó osztály pofázik. Irányít. Vezérel. Aztán ha bejön a dolog: learatja a dicsőséget. Ha nem jön be a dolog: lapít, mint szar a fűben, esetleg meglép az országból, aztán visszajön és leosztja az észt.
Az alsó réteg? Mindig megszívja. Akár akarja, akár nem, részt kell vennie az uralkodó osztály faszságaiban. Mert ő az eszköz. Az eszköz, akinek érdekében elvileg az uralkodó osztály fellép. Pedig: lófaszt!

Az egyik nagyapám hadifogoly volt a Szovjetunióban. Ő túlélte, de bolond lett. Szerintem nem sok kedve volt bevonulni, Don-kanyarba menni. Szerintem nem ő választotta az orosz telet, a fogságot, az őrületet. Küldték. Azok, akik az "ő érdekében cselekedtek". Valószínűleg szívesebben maradt volna a gyerekeivel meg az asszonyával meg a lovaival a maga kis tyúkszaros falujában. De nem. Mennie kellett.

A másik nagyapám nem volt hadifogoly. Ő "csak" simán túlélte a Don-kanyart, és hazajött. Ő se szívesen ment el, ő se akart harcolni, megsebesülni. A földet akarta túrni, mert azt szerette.

A gyerekeik, a szüleim? Nekik aztán tényleg mi közük volt ehhez az egészhez? Kicsik voltak, ártatlanok. Ráadásul azóta már nem is élnek.

Én? Nekem aztán tényleg, de tényleg mi közöm van a holokauszthoz? Miért kellene bocsánatot kérnem bárkitől? Miért kellene szégyellnem magam miatta? Nem az én szüleim miatt következett be. Nem az én nagyszüleim miatt következett be. A dédszüleim és ükszüleim miatt sem következhetett be, mert ők akkor már rég nem éltek.

Az én családom soha, senkitől sem kapott kárpótlást. Se az őrületért, se a sebesülésért, a lefagyott lábfejért. Az én családom soha, senkitől sem kért kárpótlást. Az én családom soha, senkit sem szólított fel arra, hogy kérjen bocsánatot a szenvedésért, a háborúkban meghalt családtagokért, a kommunizmusért, '56-ért, az elkúrt rendszerváltásért, a propagandaszinten felgerjesztett, aztán szemétdombra hajított álmokért.

Mások, számomra idegenek bűnei miatt én sem fogok soha bocsánatot kérni. Soha.

Tőlem sem fog soha, senki bocsánatot kérni az aktuális faszság, az elkúrt rendszerváltás miatt, vagy azért, mert már 20-22 éve csak ígérgetnek, hogy jobb lesz, jobb lesz, aztán lófaszt.

Ó, igen! Nemzeti felelősség. Nemzeti bűntudat. Aha. Hát, akkor - az egyenlőség szellemében - vegyük elő a történelemkönyvet, vagy akár a bibliát, és kezdjük el felsorolni azokat a nemzeteket, amelyeknek van szégyellnivalójuk. Ne rangsoroljuk a bűnöket, csak listázzuk őket. A népirtásokat. A gyarmatosításokat. A világháborúkat. A vallások nevében elkövetett szörnyűségeket.

Akárhogy is nézem, ocsmány faj az emberé...

Csakazértis!

2011-09-06T10:32:00.002+02:00

...és engem nem érdekel, hogy miről magyaráz a köztársasági elnök, aki már akkor sem volt szimpatikus, amikor máshol volt elnök, vagy amikor még sehol sem volt elnök, nem érdekel, hogyan buzdítja itthonmaradásra az épp csak felvett orvostanhallgatókat, és nem érdekel, hol laknak a lányai, és azok sem érdekelnek, akik elég demagógok ahhoz, hogy feltegyék a kérdés: "Hol laknak a lányai, elnök úr?"; és nem érdekel, mit magyaráz a miniszterelnök; és nem érdekel a svájci frank, mert aki kurvának áll, fogadja el, hogy vannak nagyfaszú kuncsaftok is; és nem érdekel, hogy lecsukják-e gyurcsányt, mert ha lecsukják, akkor jó, ha nem csukják le, akkor se lesz belőle már az, amit kisz-titkár korában elképzelt magának, meg különben is, tök mindegy, a történelemkönyvekbe már így is bekerülhet; és nem érdekel, hogy hú, tévékettő, milyen kurva jó ausztriában, szlovákiában, csehországban, németországban, amerikában, meg általában véve mindenhol, kivéve Magyarországot, mert itt a legszarabb - Magyarország Európa Ózdja? - és nem érdekel, hogy a zsaruk direkt nem mennek ki, ha látják a kamerákon, hogy két cigánybanda egymásnak esik szamurájkarddal, és az sem érdekel, hogy rászizmus van, hogy mindenkinek jogai vannak, hogy mindenkinek JÁR az a bizonyos támogatás, az a bizonyos összeg, hogy mindenki baszott nagy kanállal akar merni magának a közös lecsóból; és nem érdekel, hogy magas a fogyasztási adó, hogy van chips-adó, hogy vannak rajok meg nácik, meg kisfaszok, meg öregbácsik, és nem érdekel, ha hatvanévesen (leszek annyi? nem hiszem) kuruzslókhoz kell majd járnom, vagy nekem kell begyűjtenem a gyógyfüveket, a kutyahugyos gizgazt, ha azt akarom, hogy meggyógyuljak; menjenek az orvosok, és menjenek a kis pöcsök is, a mit sem sejtő kicsi ondósejtek, menjenek, ürüljön ki ez a hely, nem érdekel, még akkor sem, ha itt, ahol élek, nem a fehér holló lesz a ritka, hanem a magyar ember - mert jönnek afrikából, jönnek kínából, jönnek arábiából, jönnek romániából, jönnek mindenhonnan, én máris kisebbségben vagyok a szűkebb hazámban - de nem érdekel, ahogy nem érdekelnek a baszott jó állásajánlatok, amiket külföldről, egy-egy projektre, vagy néhány évre vonatkozóan kapok, nem érdekel, mert milyen dolog már, hogy a kölyök földhöz bassza, széttöri, az első jött-ment hajléktalannak adja azt az órát, ami még a nagyapjáról maradt rá, vagy még régebből? - odaadja, mert kicsit kopott, kicsit kicsi, nem látszik rajta, hogy drága lenne, nem csilivili, nem olyan, mint... másoké, nem olyan, amilyet a neten, a tévében hordanak a faszlógatva danolgató, emberformájú selejtek.

Nem megyek.

Idealista vagyok? Álomvilágban élek? Én akkor sem köpöm szembe azokat, akik meghaltak azért, hogy ez a hely megmaradjon. Ők harcoltak, beledöglöttek, én meg most önként adjam át az idekívánkozó népeknek?

Lófaszt.

Moobil, moobil

2011-08-22T12:45:00.001+02:00

Amikor meghalt Tunyó (Tunyogi Péter), már majdnem három éve, akkor azt gondoltam: kész, ennyi, ezzel a helyzettel még Schuszter Lóri sem tud mit kezdeni. A P. Mobil múlttá vált. Örökre.

És sajnáltam. Rohadtul sajnáltam, mert a Mobil számomra olyan, mint a metszőfogam: már annyi éve velem van, hogy el sem tudom képzelni nélküle az életemet. Tényleg, kb. akkor szerettem meg, amikor kihullott a tejfogam, innen elölről, és kinőtt a végleges… Volt egy lökött nagybátyám, az vitt el pár koncertre, a fene se tudja, talán a Láng Gépgyár kultúrtermébe, vagy valami hasonló helyre, meg utána még vagy kétszer ide-oda. Aztán a nagybátyám konformizálódott (mármint a P. Mobilhoz képest): Mini, de főleg Skorpió koncertekre járt. És nekem akkor még nem tetszett az, amit Török Ádám fújt (azóta ez is megváltozott), a Skorpióból meg csak a Hammond hangja jött be, de ugye, azt nem lehetett külön választani a nem-igazán-nekem-szóló dalszövegektől, meg a többitől.

De semmi gond, mert akkoriban már nagyjából olyan korban voltam, hogy egyedül, magamtól is szerethettem a Mobilt. Még kiskamasz voltam, amikor kaptam egy Tesla szalagos magnót, hallgattam a tök szar minőségű (hát persze, hogy kalóz) koncertfelvételeket, aztán tizenhárom éves koromban anyám megvette nekem a P.Mobil kislemezt, amiről később megtudtam, hogy már a második – mindegy, nekem az első volt, a „Forma 1”-gyel meg az „Utolsó cigarettá”-val, még Vikidállal.

És már kőkemény 15 éves voltam, amikor karácsonyra a fater megvette nekem az első hivatalosan megjelent Mobil nagylemezt, a Mobilizmót. Amit természetesen szarrá hallgattam már fél év alatt. Aztán vettem magamnak belőle még két példányt (akkoriban, ha jól emlékszem, 90,-Ft volt egy magyar nagylemez), amit vittem magammal minden házibuliba, rá volt írva ceruzával, hogy „Zsolt”. Vittem mindenhova, ahogy az East első két lemezét is…

És 17 voltam, amikor az osztállyal kirándulni voltunk Miskolcon, és jöttünk visszafelé a busszal, és összedobtunk egy kis pénzt a sofőrnek, hogy taposson bele, mert ’sszameg, mindjárt kezdődik az „Elektromos temetés”, vissza kell érnünk Pestre, erről nem maradhatunk le. Az „Elektromos temetés” egyébként a budai ifiparkban rendezett utolsó koncert volt. Utána bezárt a hely, hogy átépítsék, és valami jobb legyen belőle. Azóta is úgy van, ahogy akkor hagytuk. Erről ennyit. Egyébként a Mobil játszott, vele temettük a parkot.

És a sereg. És a munkahelyek. És az itt-ott berúgások, amikor a józanság és a szájzáras részegség között mindig elüvöltöttük, hogy „Nálam mindig két forint ez a dal”, meg: „Rossz voltál, jó lettél…” Meg: „Ott álltam az úton, nem tudtam hová, merre menjek…” És ez, az „Ott álltam az úton” (aminek egyébként „Örökmozgó” a címe) ezután még vagy ötezerszer kisegített, tízezerszer adott lelki erőt olyan helyzetekben, amikor tényleg ott álltam az úton, és tényleg nem tudtam, hogy hová, merre menjek.
És elüvöltüttök a „Billy, a kölyök” című dalt is, amiben az van, hogy „Mert ha baj van, és nem segít a szó, gyere állj elém, és lőj rám!” – és fogalmam sincs, hogy a Mobil ezt valamilyen westernízű dolognak szánta, vagy minek, nekem, nekünk azt jelentette, hogy „Ne sunnyogjál b’meg!” És jó páran vagyunk még, szerencsére, akik megpróbálunk ennek megfelelően élni. Azóta is.

És teltek az évek, és egyre inkább passzolt rám, hogy „Kövéren és kopaszon a hangerőt már nem bírom…”, és meghalt anyám, és fájt minden, minden, és megkattantam, és semmi sem volt jó, és 1-2 hónappal a temetés után elmentem a húgommal (mert a feleségem elzavart – ő már tudott valamit) egy Mobil koncertre, a Fradi-pályára, és nem történt ott semmi különös, csak éppen visszabillentem az egyik oldalra, amivel szemben, a másik oldalon a tökéletes depresszió volt.

És eltelt majdnem két év, és meghalt apám, és karácsony volt, és a feleségem elment dolgozni (akkor éjszakázott), én meg otthon maradtam egy hatéves gyerekkel, és majd megőrültem, mi a francot csináljak, semmihez sincs türelmem, a legszívesebben üvöltenék – és fogtam a gyereket, és megkerültük a Népstadiont, hóban és hidegben (a gyerek élvezte), mire megtaláltuk azt a mit-tudom-én-milyen csarnokot, ott a metrónál, ahol a P.Mobil játszott. „Honfoglalás”. (Ezután nem sokkal jött a szimfónikus „Honfoglalás”, amit csak konzervből hallottam.)

És….
És aztán meghalt Tunyó.
És a Rudán Joe-s Mobil nem tetszett.
És valamivel később kaptam egy DVD-t, ami nem Mobil volt, hanem Mobilmánia. És meghallgattam/néztem, aztán találkoztam Zeffer Andrással, hogy riportot csináljak vele. És kedves volt, meg minden, meg a zene is tetszett, amit csinálta, de… De valahogy nem volt az igazi az egész. Egy kicsit lyukasnak tűnt a dolog. A Mobilmániából hiányzott valami, ami a Mobilban megvolt.

És megint eltelt pár év, és csak konzervből hallgattam a Mobilt (de úgy sokat!), de most szombaton, aug. 20-án egy másik zenekar miatt (Hungarica) elmentünk a Margitszigetre, egy jobbikos rendezvényre, hogy hallgassunk már megint egy kis zenét, ha mááá ingyééé van. És a Hungarica jó volt (sosem rossz), és utána a Mobil következett. Először úgy voltam vele, hogy kihagyom, menjünk inkább haza, mert úgysem lehet olyan, mint Tunyóval volt, minek bolygatni az emlékeket, lehet, hogy bemaszatolódnak, de aztán úgy voltam, hogy na jó, hallgassunk bele, milyen is az egész, kiket talált Lóri a régiek helyett. És a vége az lett, hogy végig ott maradtunk. Volt ugyan pár dolog, ami közben nem tetszett, de az nem a színpadon volt.

Ami a színpadon volt, az megközelítette a tökéletes Mobilt, ami számomra az, amit az „Elektromos temetés”-en hallottam. Nem, nem érte el azt a szintet, meg hát érződött, hogy mégis csak egy politikai jellegű rendezvényről van szó, de már majdnem olyan volt minden, mint régen. Pedig a régiek közül csak ketten voltak a színpadon (Schuszter Lóri és Sárvári Vilmos), meg még egy nagy öreg, Papp Gyula – az a Papp Gyula, aki annak idején a Skorpióban hammondozott. Volt egy fiatal dobos, egy fiatal basszusgitáros, meg egy fiatal gitáros/énekes (Szebelédi Zsolt, Tarnai Dániel, Baranyi László); és ez a fiatal énekes majdnem olyan volt, mint a fiatal Tunyó. Egy kis jóindulattal… Mindenesetre tökéletesen hozta azt a közép-európaian fájdalmas, de valahogy mégis kemény hangot, ami Tunyót jellemezte. Nem Tunyó volt, de hasonlított rá. Meg különbözött is tőle, szóval… Szóval úgy volt egyéniség, hogy közben nem változtatta meg a Mobil hangzását.

Lóri hozta a tőle megszokott dolgokat. Mert hogy ő az, aki magasról szarik rá, hogy éppen hány évesnek kell mondania magát. Sárvári V. olyan volt, mint egy gitáros öregúr, aki minden különösebb faxni nélkül hozza azt, amitől az embernek leesik a skalpja. Papp Gyula? Ő a kőprofi. (Megmondom őszintén, nekem az tetszett a legjobban, amikor a beállásnál, csak úgy lazán tolt vagy fél percet a Deep Purple „Lazy”-jéből. Na, ott aztán tényleg kijött, hogy mit tud.) A srácok? Ostoba dicsérgetés helyett csak annyit: azt hiszem, mostantól megint sokszor fogok járni Mobil koncertre, mert… Mert egy kicsit megint olyan, mint régen volt.

Rome: Die Nelke

2011-07-30T13:40:00.002+02:00

Ez telitalálat:

We are drifting along without remembering
We are merely strangling shadows
We are morose, we are pathetic, we are done
Look at us now - we are kneeling
Look at us now - are we kneeling?
When we should be weeping with rage
Or at least be rattling our chains
Look at us now - we are over
We remain outside the circles
Watching them turn
When we are left with nothing to give
Nothing to overcome or conquer
History smells of traitor
History smells of whore
It's flowing in our veins
It's oozing out through our pores
You who mistook love for boredom
You who have no self-control
You who confuse talking with breathing
What do you know of the lives we're leading?
History smells of traitor
History smells of whore
And yet again it pours death from the skies
For a sunless life

http://www.youtube.com/watch?v=beLi6mMJ6C4

Mesék az emberházból - Orbán bátyó báránykái

2011-07-29T11:18:00.001+02:00

És hősünk X idő után, amit mindenféle jedikkel és lámákkal és hobókkal és szerelmetes amerikai spinkókkal töltött, a gépe előtt, elméletben és billentyűzetileg, meg fordításilag – meg azután, hogy rájött: az emberekben több a törődés egy frissen műtött, egyébként aranyos és jó fej, de nekik mégis csak idegen kutya, mint egymás iránt –

- szóval hősünk hosszas, antiszociális helyzetén változtatva vállalta, hogy beül egy boltba, egy napra, eladónak – mert hogy a valódi eladó inkább maradjon otthon az említett, frissen műtött kutyával, jobban el tudja látni, mint hősünk –
- szóval ezek után hősünk beugrott egy boltba, cigiért.

És hosszú a sor, a legelöl álló hölgynek nem jó 10 doboz akármi, neki egy karton kell. Eladó el, hozza. Sor nő. Hősünk háta mögött 2 hölgy. Tipikus 60 körüli nők, százával láthatók a fidesz gyűlésein, és hasonló helyeken.
- Menjél csak Terikém, még veszek egy Magyar Nemzetet!
Hősünk következik a sorban.
Magyarnemzetes hölgy beelőz, mint Forma-1, és megveszi az újságot. Hősünk bosszankodik:
- Én meg a libákat őrzöm itt…
- Mit akar? – fordul hátra a Magyarnemzetes hölgy. – Ez fontosabb, mint a maga… cigarettája.
- Aha.
- Miért, magának nem fontos?
Hősünk arra a sokmindenre gondol, amit mondhatna, de még mindig antiszoc, némileg, ezért:
- Leszarom – és lép, és veszi a cigit.
- Én meg magát szarom le! – mondja Magyarnemzetes hölgy.
És elsiet a Terikével együtt.
És hősünk egészen véletlenül ugyanarra megy, és szűk a járda, valahogy meg kell kérni a két hölgyet, engedjek tovább, ha már gyorsabb náluk.
- Elnézést…
- Maga meg mit akar? Mit követ minket?
- Elmennék…
- Mit akar? Menjen innen, de azonnal!
- Szabad?
- Maga…. Liberális barom, maga szadista állat! – feleli a Magyarnemzetes hölgy.
Terike, a Magyarnemzetes hölgy barátnője sem bírja szó nélkül:
- Ez biztos jobbikos náci! Be kellene csukni mindet, mint azt a Budaházyt, hogy a lakat rohadjon rájuk!
Hősünk megelőzi őket, megáll, rájuk néz. Most mit mondjon? Hogy ha olyan nagy hazafiak, akkor miért nem mondjuk ’75-ben, vagy ’80-ban volt rendszerváltás, miért csak akkor amikor hősünk generációja elérte a nagypofájú, aktív kort? Vagy azt, hogy gondolkodjanak már el, kinek az adójából van a nyugdíjuk? Vagy vágjon hozzá a fejükhöz valami hasonló méretű demagógiát?
Nem, inkább:
- Köszönöm, hölgyeim.

Magyarország, Budapest, 2011. július 29. délelőtt ¾ 11.
Hősünk vidám. Még dél sincs, de már annyi minden volt ma is!
Hősünk elkeseredett. Nem érti, hogy a birkák miért hiszik: attól, hogy sokan vannak, még nem válnak farkassá. Se kecskévé. Se disznóvá. Maximum káráló vén tyúkokká. Ideiglenesen.

Az Erő nincs velünk

2011-07-29T06:07:00.002+02:00

’99 őszén úgy alakult, hogy hozzánk került egy kutya, a Tvini. Félig angol szetter, félig roti, és vegyes származása miatt nem várt rá valami hosszú élet, ezért inkább a mienk lett.
Akkor már volt egy kutyánk, az Arkó (Arthur), aki angol szetter volt, és igazi angol úr (finnyás, lusta). Ő ’93-ban került hozzánk. Jöttünk az Ikeából, vettünk asztalt, meg plüss vízilovat a gyereknek (annak a gyereknek, akit a múlt héten vettek fel az egyetemre), és ott volt egy részeg pöcs, előtte egy dobozban egy ázott, szerencsétlen, reszkető kutyakölyök, és a részeg pöcs már éppen be akarta vágni a szemétkonténerbe, mert ezt a kis csámpást senki sem vette meg tőle, ő meg már menni akart, indult a HÉV-e…

Szóval, lett Arkó. Ő már ’98 körül meghalt, mert széttépte a lábát egy pitbull. Vérveszteség, szívleállás, de aztán visszahozták. Ezután még 9 évig volt velünk. El kellett altatni, mert epilepsziás volt. Közel két éven keresztül ápolgattuk, aztán eljött a nap, amikor egyik roham követte a másikat, és nem volt képes magához térni. A szemébe néztem, de nem őt láttam, csak valami zöldséget. („Übi! Baszd meg!”, értitek.) Arkó elaludt, Tvinike pedig egy évig egyedül volt, de magányos volt, így lett egy társa, a Nina.

Nina ír szetter, ’08-ban került hozzánk. Akkor már egyéves volt, és 70 centi magas, és kb 8 kiló. Mert hogy az előző gazdája egyedül lakott, nem sokat volt otthon, időnként éjszakára is kimaradt, a kutya meg persze oda szart, ahova tudott. Az illető meg – logikus – nem adott neki enni-inni, mert ami nem megy be, az nem is jön ki. Ezért volt 8 kilós a Nina, amikor már kb. 15 kilósnak kellett volna lennie.

És Tvinit másfél éve meg kellett műteni. Daganat. És tegnap megint meg kellett műteni. Még egy daganat. És most lábadozik, és kórházszaga van, és félóránként bepisil, de él.

És emberundorom volt már napok/hetek óta, és gyűlöltem a nyóckert, a macsétás olaszaival, meg a mocskával, meg a bűzével, meg mindennel együtt, de amikor este hoztuk hazafelé a Tvinit, a dokitól kölcsönkapott pokrócban, négyen-öten, ahogy végigcipeltük a Baross utcán, és azon a kb. 700m-es szakaszon kb. tízméterenként megszólított minket valaki, hogy „Mi baja a kutyusnak?” „Elcsapta egy autó?” „Jobbulást a kutyusnak!” „Ne bántsd, kisfiam, a kutyus beteg, de igen, meg fog gyógyulni”, meg hasonlók, akkor rájöttem, hogy mégsem olyan szar ez a hely. Mégis van törődés az emberekben. Ezen a környéken törődnek egymással az itt élők, nem úgy, mint a flancos hegyen, ahol egy idős hölgy (nagyon jó irodalmi szerkesztő volt, sokat tanultam tőle) halála úgy derült ki, a szomszédok panaszt nyújtottak be az önkormányzathoz, hogy bűzlik a lakás (kb. 1 hónapig feküdt ott anélkül, hogy foglalkoztak volna vele)….

És megkönnyebbültem. Mégis van remény? Mégis van törődés?
És utána levittem a Ninát, hogy járjunk egyet, és láttam egy véres verekedést, meg láttam, ahogy szokás szerint elmennek az emberek a földön fekvő részeg/beteg/ájult/leütött (?) embertársuk mellett, és láttam, hogyan anyázik a zebránál egy sofőr az úttesten kissé lassan átvánszorgó öregasszonnyal, és láttam pár kínait, négert, arabot, cigány, skinheadet (40 percig voltam lent), és…

A jedik bármit fel tudnak emelni, mert el tudnak vonatkoztatni a súlytól, a mérettől, a tömegtől.
Az emberek semmit sem tudnak szeretni, mert képtelenek ilyen elvonatkoztatásra.

Levél egy magányos baráthoz

2011-07-25T04:46:00.003+02:00

…és keresheted a megfelelő zenét, a jó zenét, az oda passzoló zenét – azt a zenét, ami életed soundtrackje lehetne, keresheted, kutathatod, de megsúgom: úgysem találod meg, mert az aláfestő zenék mindig karakterhez kötöttek, te pedig sosem lehetsz EGY karakter, mindig több vagy: a kutyádnak gazda, a gyerekednek apa, a szomszédodnak szomszéd, a buszon meg egy vagy a büdös hónaljú, izzadó utasok közül – és a párodnak párja vagy, feltéve, hogy már megtaláltad a párodat – de milyen sokan, milyen sokan vannak, akik csak vágynak erre, az abszolút és feltétel nélküli szeretetre, amit ha nem is mindig, de néha-néha, kéthetente olyan, de olyan jó lenne megkapni, megtapasztalni, átélni, befogadni – de nem, nincs, mert itt csak azt fogadhatod be, amit be akarnak fogadtatni veled, itt most arról kárálnak, hogy fogy a magyar, így a demográfia, meg úgy, persze, be vannak tojva, félnek, hogy ki tartja majd el őket, ha rájuk zuhannak a nyugdíjas évek – de akkor, akkor, amikor még tehettek volna, nem számított a józan ész, nem számított a logika, csak a kibaszott nyugat majmolása – „ide nekünk a fogyasztói társadalmat”, „ide nekünk a nyugati életszínvonalat” – és a cucializmus által megnyomorított lelkeknek (amelyek közül annak idején sokan azért nagyon is jól beilleszkedtek) a kommunista műszak, meg az „addig jó, míg kádár él” helyett a képébe tolták az új verdiktet: fogyassz, baszd meg, vagy gebedj meg – és a nép, az isten adta nép elkezdett fogyasztani, megvette a lepukkant lakást, azt a tanácsit, és vett óóótót, mer az jó, és járta a teszkót, mer az is jó – és az akkor, a váltás táján felnőttsorba érők csak azt látták, hogy hú, de kurva kényelmes, van itt pornó, van rock and roll, van szabad vállalkozás, van egyre kisebb mobiltelefon, van itt minden, kérem szépen – és felnőttkoruk első tudatos cselekedete a fogyasztás volt, és azóta is az maradt – és fogyasztanak, és bárhogy ágálnak ellene, igenis benyalják a reklámokat – és érzik már, érzik ők, közeledve a negyvenhez, vagy kicsit túl is azon, hogy egyedül nem, kurvára nem megy, kéne valami társ, valami partner, aki szereti őket – de hiába vágyakoznak, mert a fogyasztói társadalom szemüvegén keresztül nézik az életet, egymást, a potenciális pár-jelölteket – és a nők plakátfiúkról, a faszik meg plébojnyuszikról álmodoznak, és válogatnak, mert ők megérdemlik (hisz ezt mondták nekik) – és nem veszik észre, hogy az élet nem fotoshop, a természet (a jóisten) meg nem retusművész, nincs olyan, hogy hibátlan – de nem baj, ők továbbra is keresik, aztán nem találják, de ki nem szarja le őket, hiszen közben fogyasztanak, megveszik azokat a kis szarokat, meg a nagy szarokat, amikből a tévében a plakátfiúk/lányok boldogságot fakasztanak – de ők nem fakasztanak semmit, semmit, és öregszenek, és fogy a magyar, és hipp-hopp, ahogy jött Vuk, mire észbe kapnak már nyuggerek lesznek, és cseszhetik – nincs következő menet, nincs reload, ez egy olyan game over lesz, ami után nincs restart…

És amikor erre rájössz, magadat okolod. Tévedsz. Csak egy nemzedéksorvasztó stratégia áldozata lettél. Rengeteg veled egykorúval együtt.

Magányos vagy. Egyedül vagy, de annyira, hogy a magánytól már viszket az agyad.
Semmid sincs. Csóró vagy, és annyira utálod ezt az állapotot, hogy már a bőröd is ledobnád, csak hogy szabadulhass belőle.
A megoldás?
A konvenciók elvetése. A birkák akolból való kitörése. A konformizmus leköpése.
Nézz a kezedre.
Ez a te kezed.
A tied.
Ez te vagy.
Felfogtad?
Nézd az életed.
Ez a te életed.
A tied.
Felfogtad?
Akkor ne hagyd, hogy az agyadba nyomják, baszott hosszú tűvel beléd fecskendezzék a konformizmus-injekciókat.
És ha most azt mondod: mi a faszt pofázok, tedd fel magadnak a kérdést. Hányszor hoztál már az egész életedet, a kapcsolataidat, az anyagi helyzetedet stb érintő döntést úgy, hogy a fő szempont nem az volt, hogy neked mi jó, hanem az, hogy mit szólnak mások, a társadalom, a régi osztálytársak, a kollégák, a haverok, a szomszédok, a családtagok, a faszszopók és az angyalok, hogy mit gondolnak majd rólad azok, akik valójában pont leszarják, hogy élsz-e még?
Másoknak csak egy más vagy, és mindig is csak egy más maradsz. Számukra max. akor lehet hirértéked, ha kiradirozódsz, vagy számukra irigylendővé korcsosulsz. Miattuk, az ő véleményük miatt nem érdemes elbasznod.

:)

2011-07-22T03:46:00.002+02:00

Azért néha velem is történnek jó dolgok.
Van egy egyetemista lányom.
ELTE, BTK, spanyol.
:)

Mesék az emberházból - Az érzéketlen tuskó

2011-07-18T00:45:00.000+02:00

- Éééééhes vagyok, segíjjen! – mondta a dagadt öregasszony a bolt előtt.
- Anyád picsája – közölte vele hősünk, mert ő már 2006 októbere óta szinte minden nap találkozik ezzel az öregasszonnyal (aki nem is olyan túl öreg, legfeljebb 3-4 évvel lehet idősebb hősünknél, aki ugyan már nem 20, de még közel sem 50), mindegy, maradjunk az öregasszonynál, mert első ránézésre az.
- Aggyon mán valamit – mondta a dagadt öregasszony.
- Lófaszt a seggedbe – közölte hősünk, mivel ő tudja, hogy a nem-is-annyira-öreg asszony hivatásos koldus, amúgy román állampolgár, és esténként a napközben-sánta-estére-meggyógyuló, szintén román kódisokkal szokott inni egy másik bolt előtt, ami történetesen hősünk lakásának közelében van.
- Hogy beszélhet így ezzel a szerencsétlennel? – hüledezett egy hölgy, aki egy úrral és egy másik hölggyel együtt véletlenül tanúja lett a párbeszédnek.
Meleg volt, hősünk nem ment bele a „megmagyarázom, döbbenj már egy kicsi” játékba, csak továbbment.
- Érzéketlen tuskó! Ezek miatt vannak ilyen helyzetben ezek a szerencsétlenek! – közölte az úr, aki valószínűleg imponálni akart a két hölgynek. És hogy még inkább imponáljon, adott ezer ft-ot a hivatalból éhes, dagadt, nem-is-annyira-öreg asszonynak, aki az elmúlt 4-5 évben nem dolgozott egy percet se, nem, mert nem ért rá, hiszen éhes volt.

És Érzéketlen Tuskó, vagyis hősünk eltöprengett, hogy bonyolódjon-e holmi párbeszédbe, amiben megemlíthette volna, hogy nagyon könnyű ám elefántcsonttoronyból osztani az észt; nagyon könnyű ám egyik oldalra ítélkezni, a másik oldalra meg jótékonykodni; eltöprengett, hogy a rajos baszdmeg-vén-köcsög, vagy az értelmiségi nézze-uram megszólítást használja, és közben…

És eszébe jutott az időszak, amikor a csövesszállón dolgozott, mint szoc. munkás, péntekenként és szombatonként, délután négytől másnap reggeli 9-ig, meg ünnepnapokon. És eszébe jutott a pingpongbajnokság, meg a cigány Rómeó esete, meg Edvárd király, meg Hókornél, meg Szabi bácsi, meg a késelős Lajos, meg az analfabéta Lajos, meg a szétrobbanó embermáj, meg az amerikai kórus, meg a Csontrágó esete, meg a többi sztori.
Mert hősünk eredetileg 2-3 hónapra ment oda, mert kellett a lé, de aztán ott maradt vagy 3 évig, mert… A mai napig sem tudja, miért. Aztán hirtelen, egyik napról a másikra elege lett az egészből. Vagy 3 éven keresztül segítette a csöveseket, próbálta megérteni őket, azóta meg inkább kerüli őket.

A hirtelen váltásnak elég sok köze volt a menhely vezetőjéhez.
Az egész úgy kezdődött, hogy hat körül, a beengedéskor, amikor hősünknek ellenőriznie kellett a tbc-papírokat meg a tetű-papírokat, meg az ittasságot, valaki úgy gondolta, hogy nem részeg, mert csak egy kicsit ivott, és hősünk ne ugasson neki, hogy részeg. És ez a valaki akkoriban szabadult, 21 évet ült, ennyit nem egy zacskó gumimaciért szoktak adni. És valahonnan hozott egy láncot, és le akarta ütni vele hősünket, aki viszont kitért, majd lecsatolta a Magyar Néphadseregtől eltulajdonított derékszíját, és rávágott vagy ötöt a láncot illetőre, aki ennek következtében, sűrű bosszúfogadalmak közepette (Megszívod, te geci) elmenekült.

Ezután megérkezett az amerikai metodistákból álló kórus.
Tudni kell, hogy a menhely udvara kb. 50 m hosszú, és kb. 4 m széles volt. Az udvar kb. 2/3 részénél volt egy kerítés, azon túl volt az ú.n. kórház. Volt ott minden, rákos, meg ami kell. Az udvar elülső részén balra volt a szálló, ahol a csövik aludtak, jobbra meg egy földszintes épület, abban volt az étkezde, vagy társalgó. Mindegy, itt ettek a csövik, meg itt tévéztek.

Na most, jött az amerikai metodistákból álló kórus, vagy 20 fő, kórusvezetővel, mindennel. Meg jött persze a menhely fő-fő vezetője is.

És a fő-főnök lecseszte hősünket, hogy miért engedte be Edvárd királyt, aki szemmel láthatólag több volt, mint spicces.
- Azért, mert ha kint hagyom, agyonütik éjszaka.
- Maga ne okoskodjon, maga tartsa be a szabályokat!

Aha. Edvárd király száznegyvenhét centi alacsony, kb. 75 éves öregúr volt. Az egyik karja béna. Azért volt Edvárd király, mert többször odaállt a többiek elé, és szavalt: Edvárd király, angol király, vágtat fakó lován…”
Mellesleg Horthy berepülőpilótája volt. Állítólag Horthy kölcsönadta őt Hitlernek is. Nem tudni, mi igaz belőle, de az öreg mutatott egy fotót, amin egy fiatal nyikhaj áll egy horogkeresztes repülőgép mellett. Egy alacsony nyikhaj.

És a kóristák a fő-főnökkel együtt hátravonultak az udvar legvégébe, a kórház részhez, hogy ott majd jól énekelni fognak a csöviknek. Azok ki is jöttek a kórteremből, és leültek, és várták, hogy kapnak valamit. Kaptak is: műsort. (Mondjuk a Béla, akinek úgy állt ki a rák a hasából, mintha lenyelt volna egy focilabdát, mondjuk ő valami másra számított, de mindegy.)

És közben az udvar elülső részén folyt a szokásos élet. Megvolt a beengedés, miegymás. Jött az analfabéta Lajos, hogy ő hátramenne, kórust hallgatni. Hősünk mondta, oké, de sunnyogjon, mert a műsor a betegeknek van.
- Dzsáj, hát én olyan beteg vagyoook! – mondta Lajos és hátrasunnyogott.

Na most, volt a csövik között egy faszi, a Csontrágó. Ő abból élt, hogy reggel elindult a 4 tigris piac egyik végéből, átment a másikba, aztán vissza, és megint, és megint. És közben minden büfénél megállt, minden otthagyott pohár aljáról kiitta azt, ami benne volt (kávé, víz, pia, mindegy), és minden otthagyott ételmaradékot, félig lerágott csirkecombot stb, begyűjtött egy náááájlonzacskóba.

És Csontrágó esténként a szállón, tévézés közben előszedte a náááájlonzacskóját, és elkezdett vacsorázni belőle. Egészen addig ehetett, amíg a többiek bírták gyomorral a látványt. Utána mindig történt némi atrocitás.

Ezen a bizonyos napon, miközben az amerikaiak hátul énekeltek a beteg csöviknek, meg az odasunnyogott Lajosnak, egyszercsak égszakadás, földindulás, kivágódik a „klubhelyiség” csukott ablakán keresztül egy darab Csontrágó. Egy-két másodpercig ott feküdt a betonon, aztán felpattant, és cikkcakkban odaszaladt a kapu közelében ténfergő hősünkhöz, hogy:
- Főnök, főnök, védjen meg!
És közben ömlött az orrából a vér, elég sűrűn, és amerre szaladt, oda vércsöppeket szórt a betonra.
Hősünk bezavarta Csontrágót a mosdóba, mossa le a képéről a vért, majd megfékezte az utána loholó 3-4 úriembert, hogy ne má, hagyják békén a Csontrágót, itt nem lesz verekedés, elég volt, mit mondtam, vissza tévét nézni!

Oké. Jön hátulról a sunnyogós Lajos, hogy Főnök, Főnök, megyek Amerikába.
- Hova megy maga, Lajos? – kérdezte hősünk.
- Amerikába. Most mondta a kórusfőnök, mert hogy ismerem.
- Honnan ismeri, Lajos?
- Hát, ott ült nemierőszakér, ahol én vótam.
Ja. Hősünk elgondolkodott, hogy vajon milyen sűrűséggel fordulnak elő a magyar börtönök lakói között amerikai metodista lelkészek, akik ráadásul kórusvezetők, akiket ráadásul nemi erőszakért ültettek le, de mindegy, ráhagyta Lajosra, hadd örüljön.
- A címit is megadta! – mutatta Lajos a cetlit, amin angolul az állt, hogy „Best Wishes to You”, és egy aláírás. De állhatott volna az is, hogy „Fuck you”, vagy hogy „szotyoládé”, mert Lajos nem hogy angolul, de magyarul se tudott írni-olvasni.

És miközben hősünk Lajossal diskurált, előrerohant a fő-fő-főnök.
- Indulunk a kórussal! Tisztítsa meg a kijáratot!
Hősünk nézett, hogy mit is kellene megtisztítania, mert hogy ott a kapu, tessék, nyitva, menjenek az amcsik, amerre akarnak.
- Rendelje be az urakat a hálóba!
Aha. Hősünk ebből felfogta, hogy a fő-fő-főnök, az Engels-szakállas valamiért nem akarja, hogy a csövik az amcsik közelében legyenek.
Igen ám, de jött a felfedezés:
- Mi ez a sok vér itt? Azonnal takarítsa fel!
Hősünk látta, hogy ott a vér, a Csontrágó elhullajtott vére, de azt is látta, hogy Csontrágónak semmi baja, csak kicsit dagadt az orra, meg hát azt is látta, hogy jönnek már hátulról előrefelé az amcsik.

Mit lehet ilyenkor tenni? Volt vagy 8-10 vércsöpp. Hősünk fogott 8-10 csövit, mindegyiket ráállította egy-egy vércsöppre.
- El ne mozduljanak innen!
Jöttek az amcsik. Kicsit talán csodálkoztak, hogy a csövik sorfalat állnak nekik, meg talán azon is, hogy a sorfal eléggé görbe, de mit lehet tenni, Csontrágó nem egyenes vonalban menekült.

Amcsik el, ki a kapun. Elhelyezkedtek a buszban. Hősünk kiállt a kapu elé, és rágyújtott.
A fő-fő-fő-főnök valamiért visszarohant.
Kifelé menet szúrós, metodista szemmel ránézett hősünkre:
- Ne dohányozzon a kapuban! Nem illik a hely szelleméhez!
- De…
- Ezért még számolunk!
Fő-fő-fő-főnök el.
Hősünk pedig úgy döntött, számoljon a fő-főnökkel az analfabéta Lajos, ő most volt itt utoljára.

És aznap este, mivel meleg is volt, meg pattanásig feszült a hangulat, egyebek mellett azért is, mert az amcsi kórus megzavarta a szokásos rutint, érezni lehetett, hogy itt még balhé lesz, de nem is kicsi. És hősünk ekkor felállíttatta a pingpongasztalt, és bajnokságot szervezett.
Volt nevezési díj: 100,-Ft
Egyenes kiesési rendszer.
Volt fődíj is.
És hogy, hogy nem, hősünk maradt a döntőben, meg az egyik csövi, aki előző héten arról nyavalygott, hogy már vagy 10 éve nem látott puncit.
És hősünk simán verte volna a csövit, de veszített – nem akarta elvinni a fődíjat.

Mert a fődíj az Imola volt (tuti, nem így hívták, de így hívatta magát), aki ott strichelt a szálló közelében. 18 versenyző volt, ezernyolcért Imola már elment bárkivel 10 percre.
És a pingpongbajnokság győztese megkapta a tíz percet.
És visszajött.
És a többiek, mint kamaszfiúk a nyári táborban:
- Milyen volt? Jól szopik? Megbasztad?
És Champion, akinek ettől fogva ez lett a neve, hősünk adta neki, vigyorogva élménybeszámolt.
És aznap este nem volt balhé. Nem volt öngyilkossági kísérlet. Nyugi volt.

És hősünk nem vállalt több ügyeletet.
Egy héttel később (mindig a hétvégék a húzósak), amikor már minden a legszigorúbb rend és szabályok betartásával működött a szállón, volt két önakasztás, vasárnap meg egy késelés.
Két héttel később volt egy baromi nagy verekedés, és akkor, szombaton a közeli téren leütötték és kirabolták Edvárd királyt.

És nem a fény, a gondolat a leggyorsabb a világon, mert mindez végigfutott hősünk, az Érzéketlen Tuskó agyán, amikor nem válaszolt semmit a két hölgy felé imponálni akaró, az „éhes vagyok, segíjjjen” asszonynak ezer forintot adó úrnak.

Mesék az emberházból - Hátrányos helyzetűek, ha összefutnak...

2011-07-14T02:29:00.002+02:00

Európa. Magyarország. Budapest. 2011. Nyár. Meleg. Trolibusz.

Három honfitársunk ünnepelni igyekszik.
- Ne nézzé, ribanc!
Egyik honfitársunk leköpi a troli egyik utasát, egy munkából hazafelé igyekvő, 50 körüli tanárnőt, aki pusztán egy heveny sápadással reagál.
Honfitársunk körbenéz, hogy ki látta. Egy 70 körüli, szemmel láthatóan kisnyugdijas úr látta.
- Mit nézel vén köcsög? Szétbasszalak? – kérdezi honfitársunk, vélhetőleg valamilyen kritikai visszajelzést remélve.
Az úr nem él a felkínált lehetőséggel, inkább leszáll.
Vak férfi felszáll. Megáll az ajtóban. Kezében fehér bot, a szemén sötét napszemüveg. Fehér ing, sötétkék öltönymellény, a zakója a nem-botos kezében. Lehet van 40 éves.
Troli elindul.
Pár szóból kiderül, hogy három honfitársunk a köpködős honfitársunk életének jeles eseményét készül megünnepelni. Szabadulóbuli.
- Vigyázzál má! – szól köpködős honfitársunk a neki háttal álló vaknak. – Húzzámá előlem vagy szétbaszlak!
Semmi válasz.
- Hallod, baszdmeg, vigyázzá! – És honfitársunk figyelemfelkeltés céljából, nem túl szelíden megérinti a vak ember vállát.
- Nekem beszél? – kérdezi a vak.
- Mi van köcsög, nem hallasz köcsög, vak vagy?
- Az.
Egyetlen másodperc csend.
- Húzzá má, mer szájbabaszlak, hogy megvakulsz!
- Felesleges, már vak vagyok – feleli a vak.
- Anyád – pont-pont-pont-pont…
Következő megálló. Három honfitársunk leszáll.
- Büdös cigány – jegyzi meg a vak.
- Hülye náci! – szól oda neki a korábban leköpött, még mindig falfehér hölgy, és leszáll.

Európa. Magyarország. Budapest. 2011. Nyár. Meleg. Trolibusz.

Baszhatjuk.

Mesék az emberházból - Aljosa, a durák

2011-07-12T11:12:00.000+02:00

És hősünk, aki sosem volt KISZ-tag, csak KISS-tag (valami jelemzbálon, 13 éves korában, 3 haverral együtt KISS együttesnek öltözött be), viszont volt úttörő, az ötödik osztály elvégzése után marha nagy jutalmat kapott: elmehetett Zánkára, az úttörővárosba, 10 teljes napra.

Hát, el is ment, de piszkosul nem érezte jól magát, mert: 1.) a többiek, a szobatársai mind a hetediket végezték, és nem érdekelte őket más, csak a csajok, meg a Helga c. könyv, meg valami felvilágosító könyv, amiben le voltak rajzolva a nemi szervek, 2.) volt egy srác a szobában, akkor jött a Tátrából, valami táborból, ahol benyelt egy vírust, és éjjel-nappal hányt meg fosott, és büdös volt, 3.) volt egy srác, a Drágán, aki szerb volt, de magyarországi szerb, és ő már a nyolcadikat végezte, és mindenkit megvert, aki nem azt csinálta, amit ő mondott. (Hősünk nem azt csinálta, kétszer meg lett verve, de istenesen. A kis hülye, ebből se tanult, harmadszor se azt csinálta, amit Drágán mondott, de akkor már nem lehetett verekedni, mert utolsó nap volt.)

És Zánkán nem sok minden lehetett csinálni, max. barátkozni a szovjet pajtásokkal, meg énekelni, meg úttörősködni, mini-kommunistáskodni, és hősünk talán meg is bolondult volna, ha indulás előtt az anyukájától nem kap egy könyvet, ami történetesen Zsoldos Péter: A feladat c. sci-fije volt. Ez volt számára az eszkép; sokkal jobban érezte magát Umu és társai között, képzeletben, mint a szovjet pajtásokkal, körjátékban.

És volt a szovjet pajtások között egy Aljosa nevű srác. Aljosa, a durák (hülye) – így nevezte mindenki. Nagy, lapátfüle volt, és ronda lóarca. Aljosa összeugrott Drágánnal, ami mondjuk nem volt nehéz, mert Drágán idegbeteg volt. Azt nem tudni, min ugrottak össze, mert oroszul, vagy szerbül, vagy szlávul, vagy valami ilyen nyelven kurvaanyáztak, de a lényeg: Drágán lenyomta a betonra Aljosát, a durákot, és fogott egy felbontott sertésmájkonzervet, és ki akarta szúrni Aljosa szemét. Ilyenek ezek a kis, csintalan pionírok, mi?
És hősünk, akit akkor Drágán egyszer már megvert, úgy gondolta, hogy szupermen. És nekiment Drágánnak, aki ugyan jól elverte hősünket, de Aljosa közben elszaladt – megmaradt a szeme, csak az arcán lett egy marha ronda vágás.

És teltek az évek, szám szerint vagy…. 5-6. És hősünk középiskolás lett, és egy nyáron elment valami építőtáborba, valahova az Alföldre, ahol egész álló nap izzadt meg szőlőt sarabolt, egész este meg ivott.
És szerveztek a táborlakóknak programot: focimeccset! Na, ki volt az ellenfél? Hát az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet hadsereg ottani helyőrségének válogatottja. Keménykötésű srácok voltak, ami még hagyján, de nem tornacipőben játszottak, hanem bakancsban. Na bassza meg. Könnyű kitalálni, mi történt: az építőtáborosok válogatottjának legjobbjai az első tíz percben lesántultak. Nem volt más ember, beállították hősünket, aki nem egy focifenomén, de tae-kwon-dózott, akkoriban, tehát rúgni tudott.
És hősünk két perc alatt le is rúgott 2 orosz kiskatonát. A többiek persze meg akarták verni, és már körbefogták, és jaj, mi lesz, rendőr, rendőr, ezek oroszok, baszd meg!
És hősünk sorsa megpecsételődni látszott, ám egyszercsak előjött egy nagyfülű kiskatona, és mondott valamit a többieknek, és felrántotta a földről időközben odakerült hősünket, aki nézett rá, és megismerte a vágást. Aljosa? Ti durák? Röhögés, piálás, miegymás.

És teltek az évek, szám szerint vagy… 10. És ruszkik haza, de volt, aki inkább itt maradt. És hősünk beköltözött élete első szoba-konyhájába, és marha boldog volt. És akkoriban senki sem szerette a ruszkikat, menjenek haza, és senki sem adott lehetőséget azoknak az ex-katonáknak, akiknek magyar volt a feleségük, és itt akartak maradni. És a házban, ahová hősünk beköltözött, lakott egy orosz hadnagy, vagy mi, fiatal kölyök. A felesége, az Emese a csokigyárban dolgozott, de a hadnagy egész nap csak ivott, mert sehol sem kapott melót, és már az összes cuccot eladta, amit a seregből lopott. És hősünk, aki akkoriban szintén a csokigyárban dolgozott, és volt némi befolyása a dolgokra, szerzett melótt a hadnagynak: műanyag rekeszeket moshatott, fizetésért. És a hadnagy, akinek volt egy ronda vágás az arcán, meg nagy füle volt, marhára örült, és hálás volt hősünknek.

És megint eltelt pár év, vagy…. 20, esetleg annál is több. És hősünk a minap bement egy boltba, ami igen közel áll a szívéhez, és mivel a boltoshölgy (aki szintén közel áll hősünk szívéhez) elszaladt valahova, hát, beállt a pult mögé. És bejött egy gyerek, meg egy nő, és vásárolgattak, és kiderült, hogy oroszok, és kiderült, hogy nincs másuk, csak dollárjuk, de semmi baj, itt a papa, nála van forint. És bejött a papa, aki nagyfülű volt, és egy ronda vágás volt az arcán. És hősünk röhögött, és megszólította a vevőt: Aljosa, ti durák!
És a papa is röhögött, és leültek, és megbeszélték, hogy annak idején, amikor vége lett a Szovejetuniónak, Aljosa hazament, vitte Emesét is, de tőle már rég elvált, mert a nő összejött egy grúzzal, és Aljosa megint megnősült, és lett egy fia, és most eljöttek Magyarországra, szétnézni, és hogy ő annyira, de annyira szeret minket, magyarokat!

És mondta, neki most nagyon jól megy, felajánlott hősünknek, hogy bizniszeljenek együtt, meg hasonlók. Talán…. Ki tudja?

És persze szóba kerültek a régi „szép” idők, és kiderült, hogy Aljosa tudja, mi történt Drágánnal, akit mindig is gyűlölt, mert majdnem kiszúrta a szemét. Állítólag (Drágán teljes nevét tudtuk, tudjuk a mai napig) a horvátok nyírták ki, még a jugó háborúban, de előtte egy kicsit szétverték. „Remélem, kiszúrták a szemét” – mondta Aljosa, aztán rendelt magának még egy sört, hősünknek meg még egy maracujás limonádét. Aztán vett hősünk feleségétől egy Buddha-szobrot, kifizette, precízen eltette a blokkot és a visszajárót, aztán fogta a szobrot, és hősünknek ajándékozta. „Jussak majd eszedbe róla.”

Oké.

14

2011-07-12T09:18:00.000+02:00

Mától TIZENNÉGY egyház van Magyarországon:
• Magyarországi Katolikus Egyház
• Magyarországi Református Egyház
• Magyarországi Evangélikus Egyház
• Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége
• Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség
• Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség
• Budai Szerb Ortodox Egyházmegye
• Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus - Magyarországi Ortodox Exarchátus
• Magyarországi Bolgár Ortodox Egyház
• Magyarországi Román Ortodox Egyházmegye
• Orosz Ortodox Egyház Magyar Egyházmegyéje
• Magyar Unitárius Egyház Magyarországi Egyházkerülete
• Magyarországi Baptista Egyház
• Hit Gyülekezete.

Tisztelet adassék a parlament urainak, akik megvédenek minket, akik megvédik a lelkünket, akik most már a túlvilági (mennybéli) létet is biztosítják számunkra!
Tisztelet adassék a sorsukról döntő hivatalnokoknak!
Tisztelet adassék bölcs vezetőinknek, aki végre rendbe tették ezt a dolgot is, végre itt is söprögettek egy sort. Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem mutatnának utat nekem hit- és filozófiabeli kérdésekben! Bizonyára csak tévelyegnék, mint Jancsi és Juliska az erdőben; ha ők, bölcs vezetőink nem mutatnának utat, jaj, ki tudja, talán betévednék egy magát egyháznak álcázó mézeskalács-házikóba, ahol jaj nekem és irgum-burgum!
Tisztelet adassék bölcs lelki vezéreinknek azért, hogy minket, szerencsétlen, tévelygő kis jancsikákat és juliskákat megmentenek a vallási/filozófiai vasorrú bábáktól, és megmutatják nekünk az üdvözüléshez vezető egyetlen (pontosabban 14) helyes utat!
Tisztelet adassék országunk és nemzetünk irányítóinak, akik a lelki/vallási/filozófiai kérdésekben hozandó döntések súlyát is leemelték a vállamról!
Tisztelet adassék a kétharmaddal rendelkező országvezetőknek, akik mindenhez értenek!

Azt hiszem, ezt is baszhatjuk.

Mesék az emberházból - Bohóc

2011-07-02T02:52:00.003+02:00

És még egyet mára.

Az alábbi részlet a blog egy 2008 februári bejegyzéséből származik. Mi teszi aktuálissá? Pár napja láttam a tévében Bohócot. Belőle is nagy ember lett: gazdasági szakértő, ha jól értettem.

...ez a Bohóc is, nem ez volt a neve, de hasonló - egy pöcs volt - állandóan be akart csajozni, én meg mentem vele, mert a műszaki egyetemre járt, és volt egy rendezői igazolványa, amivel ő + 1fő bárhova ingyen bemehetett - Bohóc odament a csajokhoz: "Szevasz, Bohóc László vagyok, mostfogok diplomázni a műegyetem gépészmérnöki karán, szeretnék veled megismerkedni", gondolhatod, mit mondtak erre a csajok, Bohóc haveromnak nem maradt más vigasza, csak a Spektrum akárhánya, amin gagyi kis játékok voltak, kazettásan, monokróm Junoszty tévén, satöbbi - és egyszer ott voltunk a Rádayban, kicsit részegen, mentünk a vécére, hogy kieresszük a sört, állok a piszoár előtt, Bohóc meg megy befelé az ülőkéshez, mert ő csak ott tud, és jön kifelé egy bebaszott csaj a fülkéből, vigyorog mint tejbetök, és lesmárolja Bohócot, de rendesen, aztán kimegy az ajtón, mitha mi sem történt volna, és néz rám a Bohóc: "Ez a sárm, baszd meg!", aztán nyílik megint a fülke ajtaja, jön kifelé egy srác húzza felfelé a sliccét: "Hova ment az a kurva, most szopott le" - Bohóc áll, guvad a szeme, én meg úgy röhögök a piszoár előtt, hogy lehugyozom a falat - Bohóc be a Trabantjába, én vele, el az albérletére, két fogkefével mossa a fogát, öklendezik, én röhögök, a kezébe adok egy harmadik fogkefét is - mossa azzal is, aztán megkérdi: "Ez honnan van?" - Mutatom a poharat, amiből kivettem a harmadik fogkefét, a pohárban víz, benne egy műfogsor - Bohóc házinénijének protkója...

Mesék az emberházból - Keselyű, Tarzan, meg a pótfogas buzi története

2011-07-02T02:29:00.002+02:00

Hősünk, amikor még ennyire se volt hős, meg felnőtt, mint most, amikor még arra volt marha büszke, hogy elmúlt vagy 16, egy alkalommal elment a haverokkal, valahova. És ivott, mint a haverok, és a csapat összetalálkozott egy másik csapattal, és a két csapat együtt ivott tovább, aztán a sokan hazamentek, sokan meg mentek tovább, hogy igyanak már valamit, mert fiatal még az idő. És aki iszik, az időnként megéhezik, és a maradék csapat elment a térre, amit akkor Felszab-nak neveztek, és ettek valami húspogácsás-hagymás izét, amit most retró-burgernek neveznek. És a büfé előtt volt egy vécé, amolyan pesti, lépcsőn lemenős nyilvános, és hősünk úgy gondolta, kiereszti a sok sört, és lement, és odalent már éppen végezné a dolgát, amikor az egyik fülkéből kijön két srác, az egyik hátulról lefogja hősünket, a másik meg akarja fogni hősünk farkát. Mert ez a két srác buzi volt – olyan buzi, amit a mai PC (politically correct) világban csak melegnek lehet nevezni.

És hősünk ütött, meg rúgott, és véres lett a csempe, meg hősünk tornacipője, de a buzik ketten voltak, de szerencsére már jöttek lefelé a lépcsőn a haverok, és jaj, elég sok vér folyt ott – hősünk akkor tanulta meg egy életre, hogy a buzik vére is piros.

És jöttek a rendőrök, akik éppen razziáztak a környéken, mert hogy ott volt az Egyetem presszó, ami most Kaiser szupermarket, azt hiszem, és abban a presszóban mindig sok volt a buzi, meg a drogos. És a rendőrök elvitték hősünket, meg a haverokat, meg a két, hiányossá vált fogazatú buzit a buszba, ami valójában rácsosablakos Ifa volt, és amiben már ült 4-5 buzi, meg 2-3 drogos.

És a drogosok között ott volt egy Keselyű nevezetű is, aki szívgyógyszert szedett, és ivott rá, és repült tőle. És Keselyűnek nem volt cipője, viszont volt a farmerdzsekije hátára ragasztva egy magyarkoronás képeslap, mert hogy ő magyar.

És jöttek a hivatalos dolgok, és másnap délelőtt csak három embert tartottak bent, a többi mehetett haza. Az egyik Keselyű volt, a másik Tarzan, hősünk egyik barátja, a harmadik meg az egyik kivert fogú buzi. Keselyű szokás szerint hőzöngött, hogy ő magyar, neki jogai vannak a saját hazájában, de bent tartották, mert be volt állv. Tarzan közölte, hogy minden rendőr buzi, és hogy neki jogai vannak, meg hogy követeli az ügyvédjét, neki joga van hozzá. A buzi azért maradt bent, mert: a.) köcsög volt, és aztat nem szerették a rendőrök, b.) közölte, hogy neki joga van köcsögnek lenni.

Hősünk és a többiek elmehettek, de mielőtt hazatértek volna, felugrottak a Szemihez, aki egy fotós volt, és elég jó pénzt fizetett azoknak, akiket lefényképezhetett. Na nem akart ám mindenkit lefényképezni, mert nem volt pervert, inkább „dokumentartista”, aki szerette az absztrakt művészetet. Az absztrakt formákat, például. Az absztrakt színeket. Az organikus festményeket. Mert nagyon érdekes formák és színek tudnak ám előjönni az ember testén, miután a rendőrök megmutatják neki, hogy a gumibot milyen kemény!

Szóval, hősünk a haverokkal együtt felment a Szemihez, aki mindegyikük kék-lila-zöld-sárga-feketésedő felsőtestéről csinált pár képet. És fizetett. Hősünk és társai természetesen elitták a pénzt, aztán ment ki-ki a dolgára.

Aztán eltelt pár nap, vagy hét, és mindenki kint volt, megint. Keselyű és Tarzan összehaverkodott, és összehaverkodtak a kivert fogú buzival is. Odabent, az alatt a pár nap alatt rájöttek, hogy van bennük valami közös: valamennyien abban az álomban élnek, hogy nekik vannak jogaik. Ők is elmentek Szemihez, ők is fotózkodtak egy sort.

És eltelt pár év, és jött valaki, hogy ruszkik, haza, és azon a bizonyos tüntetésen, a Hősök terén ott volt a Keselyű, a Tarzan, meg a kivert fogú buzi is, akinek Keselyű anyja (fogtechnikus) csinált új fogakat, azok helyére, amiket talán éppen hősük, esetleg valaki más vert ki. És nem együtt mentek oda, de ott találkoztak, és röhögtek, hogy basszátok meg, mégse álomban éltünk, tessék, itt a bizonyíték, mégis vannak jogaink, hát most majd élünk velük!

És eltelt megint vagy húsz év. Keselyű a hatvanhoz közelít, Tarzan meg a pótfogas buzi meg az ötvenhez. És ismerik egymást. És szinte napi kapcsolatban vannak egymással. És gyakorlatilag egymás kollegái. És gyűlölik egymást. Tulajdonképpen azért, mert más az ízlésük: a színeken kaptak össze. Keselyű kedvence a narancssárga. Tarzané a piros-fehér, a pótfogas buzi pedig egy darabig valami madaras társasággal volt együtt, most viszont azt mondja, hogy szerinte a politika is lehet más. És fröcsögnek, és röfögnek, és már-már hivatásos „jogtulajdonosok”.

Hősünk pedig azt várja, hogy jöjjön már vissza végre Szemi, aki elment Amerikába, vagy Ausztráliába, vagy a picsába, jöjjön már vissza és mutassa meg nekik azokat a régi fotókat, és döbbenjenek már rá ezek a balfaszok, hogy hé, elérték, amit akkor olyan kurva fontosnak tartottak, már vagy húsz éve megvan a ló, amire vágytak, most már tényleg kurvára ideje lenne kezdeni vele valamit, mielőtt éhen döglik.

De hősünk idealista balfasz, Szemit meg már rég felfalta a krokodil, a cápa, a rája, a rák, vagy valamilyen más vízi állat.

Baszhatjuk.

Mesék az emberházból - A varázsló

2011-06-28T05:49:00.004+02:00

Hősünk hazafelé ballagott… Egy mesében az lenne kézenfekvő, hogy az „országúton”, vagy a „kerekerdőben”, vagy valami ilyen helyen. Hát, nem. Hősünk hazafelé ballagott, vagyis éppen kiszállt a metrókocsiból, és a mozgólépcső felé tartott.
Azaz: tartott volna, mert előpenderül egy sokszoknyás, sokráncos, nagyon-büdös öregasszony:
- Fiatalúr, hadd jósoljak magának! – És már fogná is hősünk kezét azzal a kurvakoszos kezével.
Hősünk önkéntelenül hátralépett.
- Nem, köszönöm. – És próbálta kikerülni a büdösasszonyt.
- De hadd jósoljak magának! – És a büdösasszony megy hősünk után. És előkerül 2-3 purdé, akik szintén büdösek, és vannak vagy 16 évesek, meg előkerül egy kislyány is, az is nagyon büdös, és van vagy 15 éves. És körbeállják hősünket.
- Aggya mán a kezit! – így a büdösasszony.
- Aggyon mán egy kis pészt! – így a 15 éves büdöslyány.
- Aggyá má egy szigit! – így az egyik 16 éves büdöspurdé.
Hősünknek nincs kedve hozzájuk, hirtelen egy adakozáshoz sincs kedve, nem hogy ennyihez - kikerüli őket, de azok mennek utána.
- Aggya a kezit, vagy megátkozom! – így a büdösasszony.
Hősünk ekkor szembefordult vele.
- Engem te nem átkozol vén kurva, mert én átkozlak téged!
És lépnek közelebb a purdék, hogy hú, vagy ha, vagy mi tudom én micsoda. Hősünk pedig felemeli a bal kezét, és megpróbál olyan arcot vágni, mint Gandalf a gyűrűkurában, vagy Merlin az Excalibur c. filmben, amikor azt a bizonyos anál-nátha varázsigét mondta. És hősünk elkezdi:
- Évám mé szútám, ékám számájám bhagavátá báránaszijam viharati iszipatané migadájé…
És néz a büdösasszony.
És hősünk folytatja:
- …tátrá kó bhágává pancsavaggíje bhikkhu ámantészi. Dvé mé bhikkhávé…
- Ez vámpír! – állapította meg a büdösasszony, és a purdékkal meg a kislyánnyal együtt elsietett.
Hősünk elhallgatott, és miközben felfelé ment a mozgólépcsőn, arra gondolt, milyen kár, hogy nem hallgatták végig, amikor olyan jól megtanulta a Dhammacsakka-pavatanna (A Tankerék megforgatása) szútrát, páliul. Még senki sem hallgatta végig. Nem baj, lesz még rá alkalom: hamarosan Románia is az ú.n. schengeni országok közé fog tartozni.
És hősünk sajnálja, hogy nem igazi varázsló, és nem igazi vámpir. Eljátszik a gondolattal, mi történne, ha az lenne. Mondjuk békává változtatna valakit. Vagy kiszivná a vérét valakinek.
Valakiknek.
Esetleg kezdetnek az a két metrós biztonsági őr is megtenné, aki a jegyellenőröket erősitendő éppen 3 kamaszsrácot baszogat, hogy ejnye, nem jó a diákigazolványuk.

Mesék az emberházból - Szimpátia

2011-06-26T23:45:00.003+02:00

1.
A rendőrök tüntettek. Mert hogy elveszik tőlük a szerzett jogaikat. A nyugdíjazási kedvezményt. Csináltak… Mit is? Bohóctüntetést. És a rendőrök szakszervezetének szóvivője, vagy kicsoda, számít a lakosság szimpátiájára. Az enyémre is.

2.
Hétköznap este, még bőven világos van. Nyócker. Le akarok menni a boltba. Kilépek a kapun, látom, a kapu és a bolt között két csoport veszekszik. Az egyikhez is tartozik vagy 2-3 férfi meg 5-6 nő, a másikhoz is. Indulnék, de aztán látom, hogy a hölgyek némelyikének kezében megjelenik pár macséta. Az urakéban pedig néhány szamurájkard. Nem vicc, komoly. Másfél méter hosszú, 6-8 centi széles pengéjű macséták. Nőknél. A szájkarate kiegészül némi pengelóbálással. Fokozódik a hangulat, a hangerő, a feszültség. Sor kerül némi fogócskára is: hol az egyik csapat szalad 15-20 métert, a másik meg utána kardot/macsétát lóbálva, hol fordítva. Amikor az egyik fogócska során a csapatok eltávolodnak a kaputól, és szabaddá válik az út a boltba, én indulok. Kell az a jeges tea. Megyek, mendegélek, utolér az egyik csapat, kocsiba be, el. Jövök visszafelé, valaki nagyon vérzik, meg sír, meg minden. Valaki megvághatta szegényt. Feljövök az emeletre, elmesélem az itthoniaknak, hogy hú, mit láttam. Megbeszélem a szomszéddal, hogy hú, ő is látta. Elszívunk 1-2 cigit. Na jó, megvolt a program. És: hallani a szirénákat. Á, csak 20-25 perce értem haza. Jó gyorsak voltak azok, akik számítanak a lakosság szimpátiájára. Az enyémre is.

3.
Kínai főember jön, kormány hajbókol, sokat segíthet Kína. Azt mondjuk már rég sejtettük, oka van, hogy bizonyos főemberek tavaly nem találkozott a Dalai Lámával, de hát ez van, ő tudja, milyen úton akar haladni. Akarja haladtatni az országot. Tibet melletti szimpátiatüntetés? Ugyan! Ezt most nem lehet. Itt a kínai főember. Most nem lehet párhuzamot vonni a nyugat által jól cserbenhagyott magyar 56, és Tibet helyzete között. Most nem! Egy szem tibeti, van vagy 60 kilós, kiáll, a népe zászlajával, és kiáltozik, hogy frííítibet, frííítibet. A rendőrök rögtön ott teremnek, elveszik tőle a zászlót, beviszik, elviszik, mit tudom én, hova viszik, nem voltam ott, csak olvastam róla, csak a tévében láttam (egy nappal később le is merték adni). Jó gyorsak voltak azok, akik számítanak a lakosság szimpátiájára. Az enyémre is.

És erről az jut eszembe, hogy…
Tessék?
Elnézést! Kérek engedélyt…!
Parancs, értettem!
A szimpátiámat? Elnézést, hol kell leadnom? Hol? Értem… Értettem!

Éva és Viktor

2011-06-16T01:07:00.001+02:00

Hát, folytassuk.

Van egy szomszédom, pontosabban szomszédasszonyom, az Éva. Jó családból származó úrilány, legalábbis úgy viselkedik. Van neki egy férje, a…. Esküszöm, nem tudom, hogy hívják, pedig már 93 óta a szomszédaim. Negyvenesek, van egy rakat gyerekük szám szerint kb. 5.

Hát, ez az Éva jött, kb. 9 éve, hogy rúgjuk ki a közös képviselőnket, valami céget, és fogadjuk fel a Fridrich urat, aki az ő mamájának, vagy mit tudom én kinek a házában is közös képviselő, és hú, meg ha, de marhára érti a dolgát. A vénasszonyok megszavazták, felfogadtuk Fridrich urat, aki pontosan olyan volt, mint az egyszeri közös képviselő: ott nyúlta a közös lét, ahol csak tudta, és ott emelte a közös költséget, ahol csak tudta. Az Éva meg a vénasszonyok persze mindent megszavaztak neki – övék volt a szavazati többség, mit lehetett tenni? Éva és Fridrich úr időnként egyeztetni próbált az ellenzékkel, vagyis velem, meg a többi hozzám hasonlóval, de nem igazán jött össze a dolog.

A háznak persze nem volt pénze, ennek ellenére Éva jött a hülye ötleteivel: törjük fel az udvaron a betont, építsünk kertet! A vénasszonyokon kívül még jó néhányan megszavazták ezt a marhaságot – mindegyikük abban reménykedett, hogy majd a Fridrich úr elintézi azt a valamit, ami fontos nekik – vagyis nekik, és csak nekik. Fridrich úr nem is volt hálátlan a szavazatokért: miután a vénasszonyok megszavaztak valamit, de még hiányzott egy szavazat, jött X úr, aki azóta már meghalt, és gyorsan Fridrich úr mellett szavazott. Fridrich úr fogott a melón (amit a ház, vagyis mi fizettünk ki) vagy jó sok Ft-ot, X úrnak pedig, amikor gyorsan lett egy csőtörése, felújítás címén (amit a ház, vagyis mi fizettünk) még a csaptelepeit, de még az előszobai fogasait, de még a szobai ablakait is kicseréltették – pedig az aztán tényleg kurva távol volt a csőtörés helyszínétől.

De mit tehet az ember, ha olyan galamblelkű, mint én? Mármint azon kívül, hogy minden létező alkalommal, a háta mögött ÉS személyesen is elküldi Fridrich urat meg X urat a picsába? Hát, szépen maga mellé állítja a vénasszonyokat, a szavazótábort, és megszavaztatja velük, hogy rúgjuk ki a sikkasztó Fridrich urat, aki a mi pénzünkön szerintem még egy ezüst hajót is vett magának.

Meg is történt, jött a Cég, átvette a közös képviseletet. Évának ezt követően persze semmi sem volt jó, amit a Cég mondott, ő mindig azt ismételgette, hogy bezzeg a Fridrich úr így, meg úgy, és hogy a Cég lopja a pénzt, a közöst, stb.

Aztán Éva stratégiát váltott, összehaverkodott a Cégnél dolgozó hölgyekkel, és szép lassan elkezdte visszahódítani az öregasszonyok kegyeit. Pld azzal, hogy beígérte, lesz lift. Mi kell más egy vénasszonynak, aki gyalog jár fel a 2., 3. emeletre? Lesz lift! Az Évike elintézi! Szavazzuk meg!

Igen ám, csakhogy a liftek nem teremnek ingyen, a bokorban. Évike utánajárt, és kiderül, hogy kb. 20M Ft. Plusz kamat, mivel bankkölcsönt kell felvenni. Vagyis 8 év alatt kb. a duplája. Oké. Legyen lift, kicsi a lakás, nekem az arányos rész havi 3e Ft, kibírom.

Igen ám, csakhogy kiderült, Éva jutalékot kapna a liftesektől. Nem is keveset, pont annyit, hogy neki ingyen van az egész, és még keres is rajta.

Rendben, keressen.

Igen ám, csakhogy Éva, akinek háromszor akkora a lakása, mint az enyém, azt akarja, hogy ne tulajdoni hányad szerint, hanem darab-darab alapon osszuk el a költségeket. Sőt, ha már itt tartunk, a közös költséget is. Értsd: a 30nm-es földszinti lakásban élő Sanyika ugyanakkora rész vállaljon mindenből, a fali kútjával, a magányával meg a tüdőrákjával, meg a kisnyugdíjával, mint úrinő Éva a 120nm-es lakásával, az 5 gyerekével (plusz férj).

És Éva előadta a javaslatát, de a közös-ülés (gyűlés) előtt még elmesélte a mellette ülőnek, hogy van egy szobájuk, amit nem használnak, ott tárolja a barátnője cuccait.

Aha.

És közöltem Évával, hogy ostoba picsa.
És hiába mondtam a vénasszonyoknak, hogy emberek, emberek, gyorsan siessenek, mert az Éva feltalálta a komenizmust – szartak rám.
És amikor már nem használtak az érvek, otthagytam a csirkeólat (gyűlést), kotkodácsoljanak.
Előtte még hisztiztem egy keveset.
Utána megszavaztak nagyjából mindent.

Hát igen. Ez a mikro- és makrokozmosz összhangja. A nagyon-kicsi és a nagyon-nagy valójában egymás tükörképei.

Bassza meg a Fidesz.

Maradtunk páran

2011-06-11T04:52:00.002+02:00

Tegnap találkoztam Csabával, azt mondta, ő be tud lépni erre a blogra. Vele együtt 4 embernek küldtem meghivót. Légyszi, jelezzetek vissza, hogy működik-e a dolog.

Utolsó - reload

2011-05-14T05:41:00.002+02:00

Irtatok öten, plusz beszéltem két emberrel, hogy miért, ne már, stb.
Oké. Igazság szerint nekem is hiányozna ez a néhány ember.

Legyen igy: május végéig irjon, akit érdekel a blog. Június 1-én zártkörűvé teszem, csak a meghivottak olvashatják, de ők irhatnak is bele, amit akarnak.
---

Utolsó

2011-05-04T02:32:00.000+02:00

Ez is értelmetlen.
Befejeztem.
-----

Szivküldi...

2011-04-27T23:43:00.002+02:00

Suck and suck. suckin up all you can suckin up all you can suck.
Workin up under my patience like a little tick.
Fat little parasite. suck me dry.
My blood is bruised and borrowed. you thieving bastards.
You have turned my blood cold and bitter,
Beat my compassion black and blue.

Hope this is what you wanted.
Hope this is what you had in mind.
Cuz this is what youre getting.
I hope youre choking. I hope you choke on this.
I hope youre choking. I hope you choke on this.

Taken all I can taken all I can, we can take. taken all you can taken you can,
We can take.
Got nothing left to give to you.
Blood suckin parasitic little blood suckin parasitic little
Blood suckin parasitic little tick
Take what you want and then go.

Suck me dry.

Is this what you wanted?
Is this what you had in mind?
Is this what you wanted?
Cuz this this is what youre getting.
I hope, I hope, I hope you choke.

http://www.youtube.com/watch?v=RelR85j09XY

...

2011-04-27T09:58:00.002+02:00

1.

Kb. 3 éve, nyáron állok a buszon, és látom, hogy jön a kisember, a karját maga előtt tartva, a maga előtt tartott karján egy pulóver, ráteritve, és remeg a keze. A szeme meg mint a sasé, ha egeret lát. És jött, és nyúlkált, és jött felém, és nem láttam, hogy mit csinál, mert ügyes volt.

És, most mondjátok meg, az ember zsebe magánterület? Szerintem igen. A zsebem, az az enyém. Amit abban találok, azzal azt csinálok, amit akarok. Nem?
Hát nem.
Mert ilyen a törvény.
Olyan a törvény, hogy ha egy idegen kezet találsz a farzsebedben, és odanyúlsz, és megfogod az idegen kéz 3 ujját, és tekersz rajtuk egyet, és esetleg ebből a 3 ujjból 1 eltörik, 1 meg kificamodik, akkor aztán kész a baj.

Mert szegény kisember, aki hivatását tekintve zsebes volt, jajgatni kezdett, hogy jaj, ne bántsam, jaj, miért támadok rá, jaj, nincs neki semmije. A vénasszonyok meg, a buszon elkezdtek visitani, hogy miért csinálok ilyet, miért bántom a kisembert, most állni fog a busz, amig kijön a rendőrség, pedig ők jaj de sietnek a kinai piacra.

És kijöttek, és felvették a jegyzőkönyvet, és jött a mentő, elvitte a kisembert.
És az lett a vége, hogy nem lett semmi az egészből, de ha nem figyelek oda, akkor valami gond lesz belőle, mert hogy olyan sérülést okoztam a kisembernek, ami "akadályozza a munkavégzésben".

2.

És megyek kifelé a kapun, és a házunk aljában lévő bank ajtajában ott ül drogoska, és odaböfög, hogy aggy-egy-szigit, és nem szólok vissza, mert minek, de elkezd kurvaanyázni, én meg vissza: "mi a faszom van?", ő meg pontosan úgy reagált, ahogy elvárható tőle: veszi elő a kést. Én meg nyakon vágtam, csak úgy, tenyérrel, hogy visszaült a bank lépcsőjére, és bebaszta a fejét.
És csak azért nem lett baj, amikor jött a járőr, mert bentről, a bankból a kinai csajok, akik addig féltek, kijöttek és elmondták, hogy drogoska már nyitás óta ott fekszik és őket is "terrorizált", például: levizelte az egyik kirakatablakot.

3.

És ülök egy helyen, valami étteremben, és bejön kicsiraj, és nézi, mit lehetne nyúlni, és a pincér látja, odamegy hozzá, és kiküldi. Kicsiraj meg anyázik, hogy miért, ő ebédelni akar, meg egy pohár vizet kér, meg vécére akar menni, és hogy különben is kiskorú.
És jön két nagyraj, ők már kultúráltabban és pocakosok, és üvöltenek, hogy egy rásszizmus, és feljelentik a pincért, az éttermet, de még a kurva anyját is mindenkinek, aki ott ül.

4.

És megyek az utcán, fülemben zene, és elém áll a vén csöves, hogy aggyá má pészt. Lófaszt, megyek tovább, megint elém áll, hogy ha nem adok, akkor leköp, és nekem annyi, mert ő tbc-s. És kirúgom alóla a lábát, és bebassza a fejét a padba, és jajgat, hogy ki akarom rabolni. És maga alá hugyozik, és szép csendesen elalszik.

Nem ismert meg. Én igen. Ő volt az, aki vagy 15 éve, amikor egy csövesszállón dolgoztam, le akart szúrni, mert nem eresztettem be részegen. Elő is vette a kanálnyélből csiszolt sitteskést, és szúrt, és nem rajta múlott, hogy nem maradtam ott.

5.

És fekszik a mocsok a kövön, nem is a járdán, a szervizúton, az úttesten, ahol nincs nagy forgalom, de mégis. És odamegy hozzá két kiscsaj, hogy bácsi, valami baj van? Mert azért olyat is ritkán látni, hogy a piás az úttesten fekszik. És a mocsok felnyúl, és kitépi a kiscsaj nyakából a láncot, és felpattan és elrohan, és röhög, hogy kiskurva, most megszivtad.

6.

És áll a Kálvin téren a dagadt asszony, már 2006 óta az a munkahelye, és áll, és nyafog, hogy "ihes vagyok, segijjenek", és van, aki ad neki pénzt, van, aki nem. Én nem, mert tudom, hogy ugyanahhoz az "ideiglenesen hazánkban tartózkodó" román kontingenshez tartozik, amelyiknek férfi tagjai (himtagjai) reggelente, a feles után mankóval a kezükben rohannak a busz után - és csodák csodájára, mire beérnek a Deák térre, mind megsántul, mind megbénul - de ne sajnáljátok őket, mert úgy fél hét felé, amikor visszafelé jövet leszállnak a buszról, már mindegyik újra egészséges, nincs semmi bajuk.
Van olyan, hogy szelektiv hallás.
Ezek szerint van olyan is, hogy szelektiv bénaság. Meg szelektiv éhség.

7.

És leszáll a sokszoknyás a buszról a Nemzeti Múzeum előtt, és odaáll a busz elé - jaj, ez meg mit akar? És leguggol, és felrántja a sok szoknyát, és ráhugyozik a csatornafedélre, ami történetesen ott van a járda mellett, a busz előtt. De rendes tőle, hogy nem a járdára üritett! A múzeum környékén ténfergő turisták? Hát persze, hogy lefotózták! Hugyozó sokszoknyás náluk is van, de olyan, aki úgy kuporog a busz előtt, hogy közben szoptatja a gyerekét - hát, ilyet tényleg ritkán látni.

És lehetne sorolni, nagyon hosszan az ilyen szánalmas kis életképeket, a "kulturális" különbözőségből és a szenvedélybetegségekből fakadó konfliktusokat. Lehet hurrázni vagy jujgatni, ha mindenféle evakuált kisebbségiekről stb. hallunk (ki-ki döntse el, mit akar tenni ilyenkor)....

És fel lehet tenni a kérdést: mi van a dolgok mögött? Mi az, amiről a beigért rend meg-nem-teremtésével, az új alkotmánnyal, a látszatszigorral el akarják terelni a figyelmünket?

Vagy lehet, hogy nincs semmi a háttérben?

Vajon melyik a rosszabb: ha ilyen "foglalkozz mással, addig se törődsz ezzel" módszerekkel próbálnak elleplezni valamit, vagy esetleg az, ha semmi, de semmi sincs a dolgok mögött?

Mindenesetre a módszer hatékony. Amig eltört kezű zsebesekkel, nyakon vágandó drogosokkal, meg mindenféle, hüledezésre okot adó jelenséggel foglalkozom, amig ezek körül forognak a gondolataim, mert muszáj, addig biztosan nem fogok választ keresni a komolyabb kérdésekre. Mert ez egy fogyasztóbarát társadalom: itt mindenki megkapja a magáét. Aki nem éri be a tévés valóvilágfaszsággal, az megkaphatja a valódi valóvilágot, 3D-ben, szaggal, ráosztott szereppel.

Egy utca neve, avagy:

2011-04-25T05:57:00.003+02:00

...hogyan keletkeznek a "hősök"?

(Az alábbi történet igaz. Vagy nem. Ha valaki magára/másra ismer, az pusztán a véletlen műve. Vagy nem?)

Egy ismerősöm, nevezzük X-nek, valamikor a '60-as években született, könyvekkel foglalkozik, és köszöni, jó egészségnek örvend.

Valamikor a '90-es évek elején Irodalmár hölgy kapott egy kétéves ösztöndijat, valahova Európába. Kiment, hogy megirja a doktoriját. Meg is irta, ott kutatott, ott dolgozott, ott szerezte be az információit. Érdekes módon a magyar irodalom egy bizonyos szegmenséről irt. Hogy ehhez minek kellett kimenni? Ki tudja? Odakint biztos pontosabbak az adatok...

Annyira pontosak, hogy fentebb emlitett X-et is megemlitette ebben a bizonyos irásműben. Sajnos kicsit elszámolta magát, mert a disszertáció szerint X a '40-es években született, és a '90-es évek elején már meghalt.

Annyi baj legyen! Akinek halálhirét keltik/költik, sokáig fog élni.
Doktor Irodalmár hölgynek azonban szembesülnie kellett a tévedésével, ugyanis a 2000-es évek elején találkozott a hús-vér, nagyon is élő X-szel, aki jót röhögött az egészen.
Doktor Irodalmár hölgyet azonban ez a személyes találkozás sem tartotta vissza attól, hogy továbbra is azt tanitsa az Egyetemen, vagy hol, amit leirt a disszertációjában, nevezetesen: X már nem él.

Isten és a bölcsészkarosok útjai kifürkészhetetlenek. Történt, hogy Doktor Irodalmár hölgy tanitványai közül az egyik politizálni kezdett, és önkormányzati képviselő lett, vagy hogy a fenébe hivják ezeket. Az egyik bizottsági ülésen aztán szóba került, hogy az adott településen van néhány, kommunistáról elnevezett utca, ezeket most már aztán, a rendszerváltás után 20-21 évvel tényleg át kell nevezni.
Jött az ötlet: keressünk olyan személyeket, akik kb. 20 éve meghaltak, bizonyithatóan nem voltak kommunisták, csináltak valamit érdekeset, mondjuk a művészetek vagy a sport területén, és van valami közük az adott településhez.

Nos, nem sok olyan személyt találtak, aki valamennyi kritériumnak megfelelt, de szerencsére az ex-bölcsészkaros képviselőnek eszébe jutott az, amit Doktor Irodalmár az egyik előadásán futólag megemlitett. Az, pontosabban: ő. Mármint X, akinek köze van a településhez, csinált pár könyvet, sosem volt kommunista, és már - elvileg - halott.

Ezután gyorsan kideritették, hogy a "halott" X egyik hozzátartozója, akinek történetesen ugyanaz a neve, mint X-nek, még mindig pontosan ugyanott él, ahol X lakott. Meg is keresték egy e-mailben ezt a bizonyos "hozzátartozót", hogy mit szólna hozzá, ha neves és halott rokonáról utcát neveznének el. Még azt is felajánlották, hogy X kap egy emléktáblát, arra a házra, ahol lakott.

Mit tehetett X, aki egyelőre él, és azonos önmagával, és Doktor Irodalmár hireszteléseivel ellentétben nem a '40-es, hanem a '60-as években született? Irt egy válasz mailt, hogy köszöni szépen, nagyon örülne egy emléktáblának és egy utcának is, igazán kedves a település önkormányzata, hogy rá gondoltak ebben a kérdésben, de van két apró bibi:
1. nem érzi úgy, hogy bármi olyat tett volna, ami miatt kijár egy utcanév, a "ló nincs, a szamár is megteszi" elven pedig inkább nem kér utcát;
2. ő még él, és nem szándékozik meghalni. Egyelőre.

Vagyis: leirta az igazságot.
És kapott egy válasz mailt, aminek szövegét igy lehetne összefoglalni:
"Biztos ön abban, amit leirt?"

Hát, manapság valahogy igy születnek a mondvacsinált hősök.

...there was nothing, nothing at all...

2011-04-13T00:36:00.002+02:00

http://www.youtube.com/watch?v=4i3Acuoshgc

És alkotmányoznak, meg civakodnak, meg tépik egymást, és közben rohadtul nem érdekel senkit, hogy - állitólag, mert már ez sem biztos - az amcsi nagyokosok végre elismerték, hogy Roswellben tényleg megtörtént az, amiről mindig is beszéltek.

Mármint az a bizonyos ufós dolog. Hogy lezuhant, vagy leszállt, hogy meghalt, vagy megölték, hogy felboncolták, vagy meggyógyitották - mert tulajdonképpen mindegy, hogy pontosan mi történt, a lényeg az esemény (van nem-esemény) elismerése, valós mivoltának igazolása.

És most nem feltétlenül azért, mert olyan marha nagy ufo-hivő lennék. Nem igazán érdekelnek. Már nem. Vannak, vagy nincsenek. Tök mindegy. Ha nincsenek: mit izguljak? Ha vannak: nekem személy szerint mi hasznom, mi károm belőle? Úgyse engem hivnak majd, hogy találkozzam vele - nekem, meg a hozzám hasonló nem-orbánoknak, nem-gyurcsányoknak, nem-milliárdosoknak, nem-törtető-balfaszoknak egy ilyen ufós, harmadik, negyedik, x-edik tipusú találkozásból is csak annyi jutna ki, hogy megvehetem a mekiben az ufószendvicset, meg az ufós pohárba kimért kólaizét...

És az sem érdekel igazán, most már, amivel jó néhány évig foglalkoztam, Daniken nyomdokain haladva, régi vallásos/filozófiai munkákat olvasgatva, nevezetesen: megtalálni a párhuzamot az idegennek nevezett lényeg, valamint az angyalok, a nágák, a dakinik, a dzsinnek, meg a többiek között; bebizonyitani azt, hogy a vallásos irásokban megemlitett "lények" azonosak "azokkal" - vagy valami hasonlót...

És nem érdekelnek a ködös magyarázatok, a világvégével vagy éppen ellenkezőleg: a földönkivüli megmentőkkel kapcsolatos teóriák sem.

Engem most azt érdekel, hogy az amcsi főokosok MIT akarnak eltitkolni azzal, hogy most ezt a valóban ütősnek minősülő ufo-titok-port szórják a szemünkbe azzal, hogy igen, van valóságtartama?
Ha képesek arra, hogy megmutassanak valamit, amit évtizedeken keresztül tagadtak, akkor vajon mi lehet emögött a valami mögött, amit MOST, éppen ezzel akarnak eltakarni?

Mert ezek mindig keverik...

De ez az ország olyan ország, hogy ezúttal sem szorul rá külföldi porhintőkre. Nem, mi ezt elintézzük magunk. Teleszórjuk a szemünket gyurcsányorbán iszappal, aztán csak pislogunk, mint pocok a lisztben.
Mit nekünk bármi más, amikor a saját mocskunkban is tudunk tocsogni?

Vannak olyan csövesek, akik azért szarnak-hugyoznak be, azért ülnek heteken keresztül a saját trágyájukban, mert ezt, ezt az egyet senki sem veszi el tőlük, ez az övék, a tulajdonuk. Zizzentek, persze, de van logika az őrültségükben.
Vajon miért akarnak dicső vezéreink hozzájuk hasonlóvá tenni minket a politikának nevezett szarral?

A valóság? Amig itt a szemünkben a saját iszapunk, addig nem láthatjuk meg az álcahomokot, amit jelen pillanatban - már megint - az amcsik szórnak a világ szemébe. És ha meglátnánk, az még mindig nem a valóság.

Elcseszett helyzet.

Egyetértek!

2011-04-05T11:04:00.005+02:00

Igen, egyetértek a T. képviselő úrral, azzal, aki mostanában már úgy néz ki, mintha a Priscilla egyik szereplője lenne. Egyetértek vele, hiszen ezt irta:

“Vannak szemét alakok.Vannak aljas emberek.Vannak rosszindulatú örültek.Vannak irtózatos gecik.Vannak gusztustalan rohadékok.És van Gyurcsány.”

Egyetértek, T. képviselő úr! Mélységesen egyetértek! De, ha megengedni (ha nem, akkor is, mivel éppen öntől tudom, hogy az interneten bárki, bármilyen véleményének hangot adhat) egyetlen szót változtatnék az ön twitteres bejegyzésén:

“Vannak szemét alakok.Vannak aljas emberek.Vannak rosszindulatú örültek.Vannak irtózatos gecik.Vannak gusztustalan rohadékok.És vannak politikusok."

De, hogy még markánsabban megjelenitsem személyes hitvallásomat:

“Vannak szemét alakok.Vannak aljas emberek.Vannak rosszindulatú örültek.Vannak irtózatos gecik.Vannak gusztustalan rohadékok.És vannak médiások."

És még tovább fokozva:

“Vannak szemét alakok.Vannak aljas emberek.Vannak rosszindulatú örültek.Vannak irtózatos gecik.Vannak gusztustalan rohadékok.És vannak olyanok, akik azt hiszik, ha szánalmasan kamasz szintű 'irásműveikben' elhelyeznek egy-két, funkció nélküli trágárságot, sikerül felhivni magukra a figyelmet."

Hát igen. Sikerül(t). Bravó.
Igaza volt Ignác bátyámnak, amikor azt mondta: "Nem az a lényeg, hogy szar és büdös, hanem az, hogy ki szarta." Úgy tűnik, valóban van olyan szar, amit nem szabad büdösnek tartani.

Imádom ezt a demokráciát! Olyan jó érzés tudni, hogy egyenlőek vagyunk, mind-mind egyenlőek; az, aki év(tized)ek óta szétdolgozza magát, egyenlő azzal, aki még soha, semmit sem tett. Az, aki felfogja, sőt, továbbgondolja a világot, egyenlő azzal, aki Forrest Gump segge alatt van öt méterrel.
És olyan jó érzés, hogy ez a nagy egyenlősdi nem egysikú, mert mielőtt már unni kezdenénk, akkor mindig - öröm a szemnek, a léleknek! - feltűnik valaki, aki azzal szinesiti a világot, hogy ő bizony sokkal, de sokkal egyenlőbb, mint az összes többi!

Neki mindent szabad. ("Kivéve a gyevi birót!") Rá nem vonatkoznak a szabályok, ugyanis ő sokkal egyenlőbb mindenki másnál, ezért nem vonatkoznak rá a szabályok, ezért sokkal egyenlőbb mindenki másnál...

Szemekbe bámuló szemekbe bámuló szemekbe bámuló szemek....

De most komolyan: a fasz kivan már tőletek, baszd meg, faszom, hát birtok ti gondolkozni, baszd meg, hogy milyen példát mutattok annak a sok fasznak, aki komolyan, de komolyan elhiszi, hogy fel kell néznie rátok?

Meg a másik:

- Kisfiam, az "áll", az két "l"! Ha nem tudsz helyesen irni, mi lesz belőled?
- Köztársasági elnök.

És igen, ennél az embernél is érvényesül a "kivéve a gyevi birót" elv. Hazahivja külföldről a magyarokat, mert itt jó, meg egyébként is, tegyenek már valamit a hazájukért. De az ő 3 lánya Amerikában él.
Ja, hogy nem szabad személyeskedni, mások családjával példálózni?
Tévedés!
A fentebb idézett képviselő úr ezt is megengedte. Jó példával járt elől, amikor beszólt valami tévésnek, a faszi gyerekeinek halálát felhozva példaként.

De ki-bebaszott jó itt élni, mi?

Egy könyv utóélete (Hungarica - Magyar a Dal)

2011-03-29T21:39:00.004+02:00

Tavaly márc. 20-án megjelent a "Hungarica - Magyar a Dal" c. könyv, amit én irtam.
A könyv elkészitése során a zenekar tagjain kivül beszéltem néhány zenésszel, és - mivel nem kifejezetten a Hungaricát, hanem egyfajta gondolkodásmódot, és egy zaklatott társadalmat is szerettem volna bemutatni - szerettem volna beszélni/interjút késziteni néhány politikussal is.

Az egyik oldal politikusai mereven elzárkóztak. A másik oldal politikusai nem zárkóztak ugyan el, de időhiány miatt (kampányidőszak volt) nem jött össze velük a találkozó. Igy egyetlen politikus nyilatkozata/véleménye sem került bele a könyvbe.

A könyv megjelenése után kaptam 3, azaz három emailt, különböző könyvkiadóktól, amiben felhivták a figyelmemet, hogy a jövőben nem kapok tőlük munkát - emiatt. Egyiküket felhivtam, közöltem vele, hogy oké, értem, de olvasta egyáltalán a könyvet? Azt felelte, hogy nem, de nem is érdekli. Ezt követően célzott a Hungarica énekesére, valamint egy bizonyos közmondásra, amiben szerepel madár, toll, ember és barát. Még mondta volna, nagyon belelendült, de percenként sok-plusz-áfáért nem akartam végighallgatni a hülyeségét. (Egyébként büszkén vállalnám, ha ennek a bizonyos énekesnek a barátja lennék, de sajnos nem vagyok az. Legfeljebb egy jó ismerőse.)

Tény, hogy könyv megjelenése után kb. 10 hónapig nem kaptam munkát azoktól a kiadóktól, amelyeknek addig dolgoztam. Talán emiatt, talán a válság miatt, nem tudom. Nem nagyon zavart a dolog, legalább tudtam épitgetni a saját kiadónkat.

A könyv megjelenésekor néhányan közölték velem, hogy ezért most aztán biztos beperelnek. Kérdeztem: kik? Erre nem jött válasz. Perrel konkrétan egyetlen ember fenyegetett meg, de ő szimpla bolond, mindenkinek ezzel jön. Egyetlen emailt kaptam, egy idősebb úriembertől (sosem titkoltam se a telefonszámomat, se a mail cimemet), aki közölte, hogy emiatt egy bizonyos ex-miniszerelnök bizonyára be fog perelni, és jaj lesz nekem. (Nem egészen igy fogalmazott.) Hát, gondoltam, csak rajta.

Na jó, ez azért nem igy volt. Nem ennyire lazán fogtam fel a dolgot. Időnként, amikor eszembe jutott, akkor dühitett és idegesitett is. És igen, volt olyan időszak (főleg az elején, amikor a kiadónak is eszébe jutott valami ilyesmi), hogy tényleg rámtört a "csengőfrász" - pontosabban: a "postásfrász".

A lényeg: senki nem perelt be. Aki emiatt beperelt volna, úgy, hogy olvasta a könyvet: ostoba, csak néz, de nem lát. Aki meg nem olvasta, az mégis, miről beszél?

Az egyik hirportálon, az aktuális Hungarica koncert hirdetése alatt megjelenő szöveg szerint ez az a könyv, ami miatt engem biróság elé citáltak. Néhány év múlva valószinűleg jól mutatna a politikai életrajzomban (ha lesz egyáltalán ilyen), hogy ez történt velem, de ez az információ téves, fogalmam sincs, honnan származik.
Az a link, ahová erről a cimről el lehet jutni, egy webshop cime. Ennek a webshopnak az irodájában úgy két hónappal ezelőtt jártam. Ott hagytam 4 könyvet (mintapéldányok), és beszélgettünk pár percet. A Hungarica könyvről is mondtam pár szót. Amikor felmerült a kiadás körülményeire vonatkozó kérdés, nagyjából (de rövidebben) azt válaszoltam, amit itt, fentebb leirtam. Talán ezt értette félre valaki. Nem tudom.

Tisztelem a Hungarica tagjait, és Pusztai Zoltánt, a dalszövegek szerzőjét. Örülök, hogy a könyv kapcsán közelebbről is megismerhettem őket, a gondolkodásmódjukat - azt a gondolkodásmódot, ami a fentebb emlitett "munkátlan" (de nem tétlenül töltött) hónapokban erőt és kitartást adott, ami felpiszkálta bennem azt a büszkeséget, amelyet az évek során már sokan próbáltak elsorvasztani, időnként sajnos sikerrel. Örülök, hogy a könyv kapcsán beszélgethettem Varga Miklóssal. Ahogy beszélt, sokszor olyan érzésem volt, az én gondolataimat mondja ki.

Erről talán ennyit.

De van itt még valami. 16 éves korom óta foglalkozom "könyvcsinálással", és '92 novembere óta gyakorlatilag csak ezzel. Forditok, irok, szerkesztek, hasonlók. Egy kicsit megismertem a szakmát, a viszonyokat. A nagykereskedőket, a kiskereskedőket, a kiadókat, a kollégákat stb.
Amikor éppen saját kiadót csináltam, kénytelen voltam hozzászokni ahhoz, hogy a kis- és nagykereskedők többsége (őszinte tisztelet a nagyon kevés kivételnek!) még csak hirből sem ismeri a "korrekt" szó jelentését. Már kezdtem azt hinni, ilyen a világ...

És éppen a Hungarica könyv kapcsán sikerült megismernem olyan nagy- és kiskereskedőket, akik nem csupán a "korrekt" szó jelentését ismerik, de azt is tudják, mit jelent a "becsület", a "tisztesség". Az úgynevezett "nemzeti" oldalon álló boltosok egyetlen egyszer sem próbáltak átvágni. Nem sumákoltak, nem alkudoztak, nem mismásoltak - vagyis nem tették azt, ami a könyvszakmának legalább annyira velejárója, mint a fokhagymának a szaga. Örülök, hogy megismerhettem őket, és örülök, hogy a magam szerény módján (árkedvezmények, a bevétel el-nem-hozatala stb.)segithetek annak/azoknak, aki/akik rászorulnak. (Ez rébusz, de a világosabb fogalmazás önfényezés lenne.)

Fátylak

2011-03-28T11:20:00.001+02:00

Az egyik buddhista műben (Csandrakirti: Bevezetés a Középső Út filozófiájába) azt olvastam, hogy „…húzd szét a világot borító fátylakat (függönyöket), és megpillanthatod a mögöttük lévő valóságot.”
Úgy 15 éve, vagy már több, fordítottam egy könyvet: Indiana Jones és a Hét Fátyol. Kalandregény, de a szerző viszonylag alapos volt, utánajárt ennek a bizonyos hét fátyolnak, ami a szabadkőműveseknél éppúgy megjelenik, mint az atlantiszi mágiában, meg bizonyos (piramisépítő) dél-amerikai kultúrákban.

Tehát: léteznek fátylak, szám szerint hét.

Mi lehet mögöttük?

Az elmúlt közel 30 évben számos vallási/filozófiai művet olvastam, néhányat eredeti nyelven. A fátylak (ha nem is feltétlenül fátyol-szimbólumként, hanem esetleg kapuként, felhőként stb.) a legtöbb kultúrában, a legtöbb szent iratban (Korán, Biblia, Bhagavad Gita, Tao Te King stb) megjelentek. Megpróbáltam összeszedni mind a hetet, megpróbáltam sorba állítani őket, és megpróbáltam egybevetni őket azzal az irányzattal, amit manapság „összeesküvés-elmélet gyártásnak” neveznek – és megpróbáltam alkalmazni őket a mai, modernnek nevezett, de szerintem inkább posztmodern, információkkal terhelt világ dolgaira.

A következőkre jutottam.

Első fátyol: az, amit mi magunk függesztünk fel a saját orrunk elé. Pontosabban: az, amit az általunk megteremtett, de önállósodott, egyedül is működőképessé vált politikai/társadalmi rendszer függeszt fel elénk. Mi van a függönyre festve? Szavazhatunk, tehát beleszólhatunk abba, hogy kik és hogyan alakítsák a sorsunkat. Jogokat kapunk, egyformák vagyunk, egyikünk sem kevesebb a másiknál. Meg kell felelnünk bizonyos társadalmi elvárásoknak, bizonyos közösségi szokásoknak – vagyis bizonyos életvitelnek -, mert ez nekünk jó. Ezzel szemben mit látunk, ha félrehúzzuk a fátylat? A szavazás színház. Jogaink rég nincsenek. Kötelesség-igában nyögünk. A mindenható Rendszer, saját teremtményünk, túlnőtt rajtunk, örökké, elpusztíthatatlanná, és az ő beleegyezése nélkül megváltoztathatatlanná vált. Szörny. A szokások? Persze… Nézzük pld. az ún. szingliket. A Rendszer propagálta a szinglilét előnyeit, ezzel kitermelt egy olyan egoista réteget, amelynek tagjai megbízató fogyasztókká váltak. (Azt hiszik, ha megveszik a legújabb telefonos fiszfaszt, plazmatévét, bármit, boldogabbak lesznek.) A mindenható Rendszer csupán azt hagyta ki a számításból, hogy minél több a szingli, annál kevesebb a reprodukció, és előbb-utóbb eljutunk oda, hogy nem lesznek fogyasztók – ami pedig a Rendszer satnyulásához vezet. Erre az a válasz, hogy léteznek ugyan elöregedő társadalmak, de nem baj, mert más földrészeken, más kultúrákban nagy a szaporulat, az ott születő gyerekek majd szépen jönnek, és beállnak a nem-létező, meg-sem-született, pld. európai fiatalok helyére. Aha. Vagyis: sorvasszuk el a több-kevesebb öntudattal rendelkező társadalmakat, és léptessünk a helyükre olyan csoportokat, amelyek még azt sem tudják, mi az „öntudat”, és így a Rendszer vak kiszolgálóivá, fenntartóivá válnak.

Második fátyol: A történelem fátyla. Erre ugyan ráfestették a valódi valóság bizonyos motívumait, de a lényeges részletek helyére bizonyos kamu-dolgokat mázoltak. Honnan jöttünk? Valóban Afrika az élet bölcsője? Valóban Afrika az élet EGYETLEN bölcsője? Vagy esetleg máshol is kifejlődhetett az élet, máshol is megjelenhetett az ember? És ha igen: az egymástól távol lévő „bölcsők”-ből ugyanolyan lények álltak fel? Vagy lehet, hogy amikor azt mondjuk: ember, valójában csak annyit ér, mintha azt mondanánk: „rovar”? Lehet, hogy amennyire a katicabogár különbözik a csótánytól, ugyanúgy különböznek egymástól az egyes „bölcsők”-ből származó „emberek” is? És egyáltalán: honnan, kitől származnak a magyarok? Mi is volt azzal a bizonyos „középkorral”? Hol vannak az elhallgatott, letagadott évszázadok? A történelem állítólag az élet tanítómestere. Rendben. De akkor micsoda a hamis történelem? Ha nem tudjuk, honnan jöttünk, hogyan értsük meg önmagunkat?

Harmadik fátyol: A világ uralmának fátyla. Ezen azt látjuk, hogy az egyes társadalmak, a „népek”, és bizonyos mechanizmusok irányítják a világot. Pld. gazdasági mechanizmusok. Társadalmi mechanizmusok. De nincs olyan mechanizmus, amit ne kellene szabályozni, működtetni, táplálni, irányítani. Ki, vagy kik a „gépmesterek”? Jönnek az összeesküvés-elméletek: léteznek gazdag családok, bizonyos (nép)csoportok, amelyek az általuk, elődeik által meghatározott stratégiák szerint működnek, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy úgy sakkozzanak a világ elemeivel (az emberekkel, a bolygóval, bármivel), hogy elérjék céljaikat. Mik ezek a célok? Ezt már fátyol takarja. Gyanítható, hogy a harmadik fátyol mögött lévő csoportok még az első fátyol mögé dugott Rendszerre is komoly hatást gyakorolhat.

Negyedik fátyol: Valamennyien érezzük, mert hülyék azért nem vagyunk, hogy léteznek titkok, amiket sosem ismerhetünk meg. Mi az igazság a prófétákkal, a démonokkal és angyalokkal, a dzsinnekkel, a nem-emberi-de-értelmes, evilágon (a Földön) élő lényekkel kapcsolatban? Mi a helyzet az emberi lélekkel kapcsolatban? A negyedik fátyol mögött is a harmadik mögötti csoportok fejtik ki hatásukat, de ezúttal nem az emberek fizikai világában, hanem a „lelkes állatok” tudatában. A spiritualitás, a vallás dimenziójában. A lelki oldások és kötődések terén. Lehet, hogy – ahogy az abók vallják – minden kapcsolatban áll minden más egyébbel? Lehet, hogy léteznek csatornák, tudati csatornák, megértési-csatornák, amelyek szebbé és jobbá tehetnék a világot? Lehet, hogy vannak, akiknek az a céljuk, hogy ezekben a csatornákban megakadályozzák a tudatfolyamok áramlását? Lehet, hogy a Rendszer kiszolgálói/fenntartói, mint szorgos hódok, szándékosan gátakat építenek? Lehet, hogy a hódváraikat valamennyien látjuk, és ezeket nevezzük Egyházaknak?

Ötödik fátyol: Ezen a következő szöveget olvashatjuk: „Á, ez csak mese!” Vagy: „Á, ez csak legenda!” Valóban az? Vajon mi lehet a mesék/legendák valóságtartama? Miért csak szó szerint ismerhetjük meg a „hódvárak” által (is) propagált történeteket, miért nem ismerhetjük meg az egyes részletekben szereplő szimbólumok valódi jelentését? Talán mert ha ismernénk ezeket, eljutnának hozzánk bizonyos üzenetek? Egy példa. A Bibliában az áll: „…a bika szarva közül ments ki Uram minket.” Logikusnak tűnik: bika, szarv, pata… Itt biztos a sátánról vagy szó! Érthető, nem? Csakhogy, az angol nyelvű Bibliában, ugyanennél a résznél (keress rá, megtalálod) ezt olvashatjuk: „…az unikornis szarvától ments meg Uram minket!” Hohó! A Bibliában benne van, tehát léteztek unikornisok? Hát… Nem. Az unikornis (vagy az unikornisnak nevezett, valamilyen állat szarva, ez most lényegtelen) volt az elődje a ma „jogar”-ként ismert tárgynak. Jogar. A hatalom szimbóluma. Sok esetben a zsarnoki hatalom szimbóluma. Vagyis, a passzus helyes értelmezése: „….a zsarnoki hatalomtól ments meg Uram minket”. A másik lehetséges magyarázat összefüggésben van a mínoszi kultúrából ismert bika-átugró szertartással. Melyiknek van köze a valósághoz? Nem tudjuk, mert ez a részlet is a fátyol mögött van.

Hatodik fátyol: Ezen azt látjuk, hogy a világot, a fizikai és spirituális, tudati világot, egymástól különálló részletek alkotják. Van ez, van az, van amaz, és érezzük, hogy ezek összefüggnek egymással, de nem tudjuk. Ha viszont, a buddhákhoz, a prófétákhoz hasonlóan félrehúzzuk a hatodik fátylat, megpillanthatjuk azokat a szálakat, amelyek a világban létező jelenségek (minden jelenség!) közötti hálót alkotják. Másképpen: a hatodik fátyol mögé bepillantók nem csak azt látják, ami megjelenik a laptop monitorján, hanem megpillanthatják a laptop belsejében lévő nyomtatott áramkört is.

Hetedik fátyol: A legmisztikusabb. Ha félrehúzzuk, ha fellibbentjük, már nem csak a képzeletbeli világ-laptop alkatrészeit, hardware-ét láthatjuk meg, de megérthetjük a software működését, sőt: megpillanthatjuk azt is, aki a laptopot megtervezte és megépítette.

Sakkozom

2011-03-23T09:00:00.002+01:00

...mert az egész olyan, mint egy sakkjátszma, csak el kell képzelni, csak mozgatni kell, csak meg kell személyesiteni a bábukat - csak el kell dönteni, kik a parasztok, a lovak, a bástyák, mert a király, az én vagyok, nem is lehet más - és ezt még viszonylag könnyen meg lehet határozni, viszonylag könnyen ki lehet jelölni a futókat, még a királynőt is - a tiszteket meg a gyalogokat -

- ami viszont kurva nehéz, az az, hogy meghatározzuk: milyen szinűek vagyunk, sötétek-é, vagy világosak - mert ez azért nem mindegy - nem mindegy, mert ha fehérkirály létünkre mellettünk van egy kis, sötét paraszt, az ugye egészen más, mintha sötétkirály létünkre van mellettünk a fekete gyalog -

- és az egyik baj az, hogy baromi könnyen kategorizálunk: ez paraszt, ez bástya, ez meg futó - csak úgy osztogatjuk a cimkéket, szórjuk őket, mint kutya a bolhát -

- a másik baj meg az, hogy szinvakok vagyunk, vagyis inkább határozatlanok, fogalmunk sincs, hogy a szinskálán hol helyezkedünk el, és hol vannak azok, akiket (formájuk, parasztságuk, futóságok, lóságuk, bástyaságuk) miatt hozzánk közel állónak tartunk -

- mert mindenki beleszaladt már, hogy királyként elégedetten hátradőlt: itt ez a bástya, meg ez a ló, ezek majd jól megvédenek, ha ellenség fenyeget, aztán meg mi lett? Az lett, hogy a bástyáról kiderült: sötétebb, mint a király, a lóról meg kiderült, hogy herélt és vén, foga sincs már - vagy ami még rosszabb: a bástya és a ló is erős volt, fehér volt mindkettő, csak éppen rólunk, a magunkat fehérnek tartó királyról derült ki, hogy valójában hupikékek vagyunk ---

Megfejtés?

1. Határozd meg a saját szinárnyalatodat.
2. Ne csak a formájuk alapján itélj meg másokat.
3. A veled azonos formájúakkal és a nálad erősebb/nagyobbakkal úgy viselkedj, mint Bruce Lee: ha meg is hajolsz előttük, le ne vedd róluk a szemed.
4. A nálad kisebb/gyengébbekkel, ha veled azonos szinűek, úgy bánj, ahogy a Tao Te King tanácsolja, ha meg tőled eltérő szinűek: taposd el őket, mielőtt neked esnek, mint sebzett nagybaromnak a rühes sakálok.

És ha mindez sikerül, akkor ne dőlj hátra elégedetten, mert a tábla nem 8x8-as, és nem 2x16-an állnak rajta.
Go ez, vagy madzsong, de nem kurvára mindegy? Már az első pontban leirtat se mindig tudja végrehajtani az ember.

Miért? Mert meg/elvakitanak az ál-emberekkel kapcsolatos ál-hirek (Zimánylinda ma délután sajtónyilvánosan fogat fehérittet!), meg a hivatalnokok, azok a nyomoronc kis bürokraták, akiket politikusnak neveznek manapság - meg... meg... meg... meg... megbasszák az anyjukat, akik a médián keresztül sorvasztják az agyunkat!

Mi az érték? Már azt sem látom. De egy biztos: jó pszichopataként, látens tudathasadásosként inkább azokat a suttogó hangokat hallgatom, amik gyerekkorom óta itt vannak a fülemben, és még egyszer sem csesztek át, még egyszer sem mondtak olyat, ami miatt megszivtam volna - csak figyelmeztettek - Őrangyal? Ufo? A jóisten? Nem ismerem a formáját, de egy biztos: a szine olyan, mint az enyém.

És aki most a "szinek", a fehér és a fekete emlegetése kapcsán bőrszinekre, ebből következően rasszizmusra gondol, az egye fagyasztva a sült gesztenyét, mert hogy a "meleg" szót kisajátitották a buzik; az fejét lesunyva járkáljon egész életében, mert a "büszkeség" szót mostanában a "meleg büszkeség napja" összetételben hallani a leggyakrabban.

(És mi értelme van az ilyen agymenéseknek? Semmi. Néma játék a szavakkal. Örömcsira, amikor valaki reagál. Semmi reveláció, semmi megkönnyebbülés. Semmi. Semmi. Semmi, de még mindig a semmi áll legközelebb a célhoz, a nihillel nem azonos ürességhez.)

Világvége

2011-03-20T05:41:00.003+01:00

Most kellene gátlástalan, lehetőleg egy-két indián őssel/rokonnal rendelkező amerikai irónak/üzletembernek lenni, most kellene ledobni magamról a maradék emberi mivoltomat, mint valami szakadt fürdőköntöst - most kellene felállni egy hordóra, és pofázni, nyálat fröcskölve, Bibliát csapkodva, hadonászva, Izráelt (hogy miért pont ezt? sosem értettem...) éltetve; most kellene jól kiagyalni valami szcientológus-pünkösdista-tököm-tudja-micsoda-hites gyülekezetet, meg hozzá valami hihető, kissé lehetőleg sci-fibe hajló teremtésmitszot, világvége-mitoszt, megváltás-mitoszt - de lehetőleg úgy, hogy ebben a mitoszban az ufókon kivül kapjanak némi szerepet a vámpirok is, mert hogy ők mostanában nagyon menőnek számitanak, meg kapjanak szerepet ősatyáink/ősanyáink, akik magyarok voltak, meg szittyák, Jézus Krisztust mégis a szomszédjuknak mondhatták - - - - - -

Ködös, agyzsongitó, büszkeségteremtésre kitalált, pánikot keltő, alaptalan elméletek - ebben a modern cyberkorban a pozitiv eszmék már nem hatásosak - az emberek többsége a tévében sem szép és romantikus és előremutató és pozitiv filmeket néz, hanem olyan balhézz-baszdmeg-napszámba valóvilágokat, meg vizihullaboncolós krimiket, jó kukacosat; manapság az átlagos titkárnő már nem fehérlovas királyfiról álmodozik, mint a dédanyja, nem is nylonharisnyát ajándékozó olasz gyárosfiról, mint a nagyanyja, nem is millimos rock/diszkó sztárról, mint a mamája, hanem hétköznapi csávónak látszó vámpirgyerekről, guvadt szemű kis penészesről, mert hogy ha az kisziiiiiijjjjja az emberlánya vérét, akkor az az ember lánya ugyan megkrepál, de csak kicsi időre, mert utána övé lesz az örökkévalóság -

Ebben az összeesküvés elméletekkel megbolonditott fogyasztásközpontú világban, ahol mindent, MINDENT lehet mérni, ugyanazzal a mértékegységgel (emberélet? sorsok? állatok? x forint-fillér, oszt jónapot!) - ebben az elkúrt világban, amiből mindenki menekülne, futna, dezertálna, meglógna, kilógna --

--- de mindenki csak "-na", ott a feltételes mód, az örökké ott van, mert érthető, mert tényleg könnyebb báránynak, esetenként fekete báránynak lenni az akolban, mint irredenta/nonokonformista/anarchista bestiává változni; még mindig könnyebb kutyamód tűri, hogy kikopik a szőr a nyakunkon, a nyakörv alatt, mert igy ugyan megalázkodunk, de többnyire azért megvan a biztos falat - könnyebb, mint farkassá válni, lesoványodni, szabadon éhen pusztulni ---

--- és ott a feltételes mód, és mindenkiben ott az eszkép-vágy, lelépni innen, a nyóckerből a rózsadombra, rózsadombról nyugatra, nyugatról egy szigetre, a szigetről a marsra, vagy anyánk valagába ---

--- és mindenki csak keresi, keresi a megfejtést, és mindenkinél ott a feltételes mód, és mindenki kivülről várja a megváltást, mindenki azt hiszi, hogy fizikai utazás kell ahhoz, hogy megváltozzon körülöttünk a világ ---

Birkák.

A világ szar, és ilyen is marad. Ha szarnak látod.
A világ gyönyörű, és ilyen is marad. Ha gyönyörűnek látod.

Talán nem azt prédikálták a bölcsek/guruk/próféták/megváltók, hogy ne épitsünk nekik templomokat, ne imádjunk bálványokat, hanem mi legyünk az ő templomaik, mi magunk vagyunk a bálványok - mi magunk vagyunk ők maguk?
A változást itt és most kell elinditani, olyan szinten, amilyen szinten tudjuk.
Ha ma változtatunk, holnap még nem, de holnapután... vagy azután... vagy azután... vagy valamikor jobb lesz. Na és, ha mi már nem látjuk meg? Na és? Már az a tudat is örömet okozhat, hogy az utánunk következők nem fognak elvágyódni innen, mert nekik már jó lesz. Ők nem keresik a szigeteket, a marsot, ők ezen a világon élik meg a mennyországot...

Olyan az emberek gondolkodása, mint egy szarul beállitott rádió. Az is csak sistereg, minden második szót, ha értesz, és fülelsz, találgatsz, félreértesz, pedig csak annyit kellene tenned, hogy kinyújtod a kezed, és állitasz egy keveset az állomáskeresőn, és... Jé? Ez ilyen tisztán is tud szólni? Jé, ez nem is azt mondta, hanem emezt?

Jé, mégsem a világvége közeleg, hanem csak ENNEK a világnak lesz vége? Ennek, ahonnan elvágyódunk? Ahonnan menekülnénk? Amit úgy, de úgy, de úgy utálunk?

Na és, mi van akkor, ha ENNEK a világnak vége? Már éppen ideje.
Meghal a király, éljen a király - meghal a világ, éljen a Világ!
Az a Világ, ami talán tisztább.
Ahol annak van értéke, ami értékes.
Ahol annak adnak szót, akinek nem csak meleg levegő, meg bűz, aki nem csak öncélú, a P-H-P (pénz-hatalom-pina) szentségtelen háromság jegyében megfogalmazódott gondolatdögöket böfög a világra, hanem...
Hanem esetleg van egy-egy épeszű gondolata. Meglátása. Ötlete.

Pénteken majdnem elütött egy autó.
Szabálytalan volt, gyorsan hajtott.
A sofőr kihajolt, beszólt, bemutatott.
Piros lámpát kapott.
Öt lépésnyire tőlem.
Odamentem.
Belebasztam az ablakába.
Megrepesztettem.
A kezemet is.
Én tudok játszani ilyen szabályok szerint is, de... már kurvára unom. Jó lenne már valami, amitől elmúlik az emberundorom.

Elmegy most már....

2011-03-12T01:52:00.005+01:00

... a jó kurva anyjába mindenki, aki egy ember halálhire kapcsán is ezt a szájba-ki-be-baszott politikát, a gyurcsányorbán faszságot szedi elő!

Az ember nem egység, hanem összetettség (T. De Chardin, jezsuita pap, filozófus). Aki ezt nem hajlandó elfogadni, minden emberre vonatkozólag, az önmagát is a Toy Storys Buzz Lightyear műanyagkatonás agyiszintjére degradálja.

Aki ezt csak önmagára, meg a haverjaira vonatkozólag tudja elfogadni, az inkább nézzen valóvilágot, mert az való neki.

Aki elfogadja, minden emberre vonatkozólag, annak muszáj belátnia: bárki lehet jó szakember, sőt, bárki lehet JÓ ember, és bárkinek lehetnek akármilyen politikai, vallási nézetei. Mert az ember ÖSSZETETTSÉG.

A japánoknál, ha az ember letérdel, és a kezét összetéve elnézést kér, akkor megbocsátanak neki. Megbocsátanak, mert ezzel a gesztussal az ember (aki hibázott, vagy nem, ez nézőpont kérdése) gyakorlatilag lemond minden poziciójáról, tisztségéről, rangjáról, és visszavonul emberi mivoltába - és úgy kér elnézést, kegyelmet, bármit a többi embertől, mint egyik fajtabeli állat a másiktól.

Keleten ez igy megy. A bocsánatot kérő ÉLŐKkel is.

Itt, ahol mindenki kurva büszke arra a kibaszott kemény és állati egyenes gerincére, nem igy megy. A HALOTTakkal sem.

Amig valaki aktiv és ténykedik és vádol, és vitázik, és VAN, addig lehet támadni. Addig ellenfél. Ha valaki úgy dönt, hogy elég volt, és levonul a pályáról, visszalép a szimpla emberi mivoltjához, vagy MEGHAL, akkor már nem aktiv, nem ténykedik és nem vádol, és nem vitázik, és NINCS - és mivel már nem ellenfél, nem is lehet, nem is szabad, sőt, egyenesen TILOS támadni.

Nyugodjon békében a Pszichológus.
Egy Emberrel megint kevesebb van a földön.

Rombuszerdő meséi

2011-03-10T13:42:00.002+01:00

...és nagy volt ám a baj, a hú meg a haj, nagy volt ám a vész, hogy most aztán a rombusz-erdő minden egyes lakója odavész!

A Rombuszerdő szép volt, csak kicsi. Valaha Kerekerdő volt a neve, de a kerekség bal oldalán, felső oldalán, jobb oldalán és alsó oldalán is előkerült néhány, addig ismeretlen állat (sokan azt beszélték, hogy ilyenek valójában nincsenek), és addig-addig mesterkedtek, mig jókora darabot megszereztek maguknak a Kerekerdő területéből. A Nemzetközi Összerdei Tanács jóváhagyásával nekik lett saját erdejük, a Kerekerdőből meg lett Rombuszerdő.

Na. Itt vagyunk. Ez a helyszin. Csak hogy tudjátok.

És történt, hogy ismét eljött az idő, amikor Rombuszerdő népe új vezért választhatott. Meg is választották az oroszlánt. Az állatok... Az oroszlán egyszer, korábban már vezethette az erdő népét, de aztán jött a dadogó vakond, és a nép inkább neki adta a hatalmat. Hamar kiderült, hogy a dadogó vakond csak báb volt - a szemüveges mutáns sáska bábja. Nem is kellett sok idő ahhoz, hogy a sáska kerüljön hatalomra.

A sáska talán jót akart, talán nem - ezt majd eldöntik az erdei történészek. Az állatok, az erdő lakói mindenesetre azt látták, hogy őrültségeket művel,ráadásul időnként táncra perdül, és heje meg huja helyett olyanokat kiált, hogy" A teringettét! Nem is kicsit, nagyon!"

Ezt a sáskát az erdei aggokon kivül senki sem szerette, de neki éppen elég volt ekkora rajongótábor. Be akarta bizonyitani, hogy mennyire szereti népét, azért évente kiosztott az érte rajongó aggoknak egy-egy ingyen sült gesztenyét. Azok persze örültek a gesztenyének - meg is szavazták a sáskát, amikor megint arra került a sor.

A mutáns sáska sokáig garázdálkodott a Rombuszerdőben. Sokan már ettől féltek, hogy lepaktál az idegenekkel, és elad nekik pár rétet, ligetet. Voltak, akik el akarták zavarni, de azokat jól megverette.

De mindegy, ismét választani lehetett, és megválasztották új vezérnek az oroszlánt. Az erdő népe. Az állatok.

Az oroszlán bölcs volt, ez vitathatatlan, és tapasztalt is. Tudta, ha valóra akarja váltani a terveit, őt is olyan támadások érhetik, mint korábban a sáskát. Ha máshonnan nem, hát az erdei aggok irányából mindenképpen. Egyszer olvasott valami komoly könyvet, abban az állt, hogy "Oszd meg, és uralkodj!" És olvasott egy másik könyvet is, amiben az állt, hogy "Kenyeret és cirkuszt!" És olvasott egy harmadik könyvet is, amiben az állt, hogy "Szellemi táplálékkal is él a nép".

És gondolt egyet, és kitalált olyan új törvényeket, amelyeken az erdő népe elrágódhatott, amelyen elvitatgozhattak egymással az állatok. És kitalált olyan új törvényeket, amelyek látszólag szembe forditották egymással a csikosokat meg a pöttyösöket, a barnákat meg a vörösöket, a tollasokat meg a szőrösöket, a patásokat meg a karmosokat, a füstölgőket meg a réparágókat...

És kitalált olyan törvényeket is, amelyeken elrágódhattak az Összerdei Tanács tagjai. Ügyes volt, nagyon ügyes, sorban feldobta az agyaggalambokat, és szontyoli arccal figyelte, hogy ellenfelei levadásszák azokat. Az ellenfelei borzasztóan büszkék voltak magukra a levadászások miatt, ő pedig időnként értetlen, időnként bűnbánó arccal elismerte: rosszak voltak a javaslatai.

De azt senki sem tudta, hogy az oroszlán olvasott egy olyan könyvet, amiben az állt, hogy "Piszkos Fred, az mindig kavarja". És ő akart lenni Piszkos Fred, és olyan is lett, mert mindig kavart. Olyan volt, mint a sztepptáncos: mindenki a lábát figyeli, és senki sem veszi észre, hogy közben a fogát piszkálgatja.

És voltak ugyan olyanok, akik tudták, hogy az új vezér valódi példaképe nem más, mint Piszkos Fred. Tudták, látták, csak éppen azt nem tudták eldönteni, hogy kinek, minek az érdekében kavar. A saját érdekében? A hozzá hasonlók érdekében? Esetleg a Rombuszerdő lakói, az állatok érdekében? Esetleg azon mesterkedik, hogy a Rombuszerdő újra kerek legyen? Vagy talán...

És a bölcsek is megosztódtak, igy ők sem képeztek olyan erőt, amivel bármit is el lehetett volna érni.

Párhuzamok?

2011-02-24T22:54:00.002+01:00

Ma hallottam, hogy feloszlott egy zenekar, ami néhány éven keresztül nagyon fontos volt a számomra. Aminek tagja (volt) az egyik barátom. Igen, a Kowalsky meg a Vegáról van szó.

Őszintén megvallom, amikor meghallottam a hirt, röhögtem. Ilyen nincs! Kowával már ezerszer megállapitottuk, hogy a Vega (az ő zenekara) meg a Trajan (az én régi kiadóm) "pályafutása" meglepő azonosságokat mutat. Ahogy Kowa, meg az én pályafutásom is... (Vagy lehet, hogy ebben nincs semmi meglepő? Lehet, hogy ez a dolgok rendje? Mindegy...)

Ezért most inkább a Trajanról mesélek, mert úgy ehhez van jogom.

A Trajant N. Csongorral és a feleségemmel azért hoztuk össze, mert már mindannyiunknak elegünk volt abból, hogy szimplán megbizásokat teljesitünk más kiadók számára, az esetek többségében szánalmas pénzért. Elegünk volt abból, hogy láttuk a megoldásokat, azt, hogy mit lenne érdemes kiadni, de sokszor hiába beszéltünk a kiadók vezetőinek, mert nekik is megvoltak a saját elképzeléseik - ezek az elképzelések nem minden esetben voltak nyerők. Eljutottunk oda, hogy az enerigáink nagy része arra ment el, hogy meggyőzzük a kiadók vezetőit, hogy igen, nekik tényleg jó az, amit mondunk. (Kb. 90%-ban igazunk volt, lásd a Soprano, a Jóbarátok, a Legénylakás, a Warcraft, a Starcraft, a Dalai Lama stb. stb. könyvek sikere).

Szóval, elegünk lett, és szerettünk volna olyan könyveket csinálni, amiket igazán fontosnak tartunk. Esetenként még akkor is, ha előre tudni lehetett, anyagilag nem lesz sikeres a dolog. (Ilyen volt pld. Kowa-én: Holnap előtt, Kowa: Jéglanka, meg mondjuk az Abók és a Maorik c. könyvek. Akkor és ott marha nagyot bukott mindegyik, de hosszú távon beigazolódott, hogy igazunk volt: mindegyiket szeretik az emberek.)

Kezdetben volt 2-3 társunk, akik anyagiakkal, ötletekkel stb. segitették az elindulásunkat. Tőlük viszonylag hamar megváltunk. Volt, aki magától ment, mert rájött, mással akar foglalkozni, és volt, akit mi küldtünk el. Volt, akit sajnáltunk, és volt olyan ember is, akitől nehezen tudtunk megválni.

Csinálgattuk a kiadót, aztán úgy gondoltuk, jó ötlet lesz, ha újra beveszünk még egy állandó tagot a.... "zenekarunkba". Ő volt A. Hozott némi pénzt, hozott pár jó ötletet, de már az elején tudni lehetett, hogy nem igazán ért a könyvkiadáshoz - addig más területen ténykedett. Nekünk jó volt a "vérfrissités", neki pedig jó volt, hogy "könyvkiadós" lehet - egy olyan szakmában ténykedhet, amibe addig csak szeretett volna bekerülni.

Aztán eljött az a pillanat, a belépése után kb. fél évvel, amikor A. úgy gondolta, hogy mindent jobban tud nálunk, és az ő feje után kell mennünk. Mit is csinált? Kb. amit a nyúl, amikor 100m futás után felkiált: "Győztem, első vagyok!" És milyenek voltunk mi? Kb. mint a teknősbéka, aki odaszól a nyúlnak: "Aha. Csakhogy maratonit futunk ám."

A. "nagyon értett" mindenhez, és eljutottunk oda, hogy egymást követték a viták. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam a kiadóban, egyre inkább szerettem volna váltani/változtatni. Visszakacsintgattam azokra a kiadókra, akiktől korábban szabadulni akartam, mert úgy gondoltam, azok most jobbak, mint a "sajátom".

És eljutottunk oda, hogy a pénz került a központba - a pénz, ami addig nem igazán játszott szerepet nálunk: ha volt, elköltöttük, továbbléptünk, ha nem volt, nem görcsöltünk érte. És eljutottunk oda, hogy utólag tudtam meg bizonyos dolgokat, pld. azt, hogy A. tőlünk függetlenül tárgyalt bankokkal, szerzőkkel stb. Mert hogy "övé" a cég.

És mindehhez hozzájött az, hogy A-nak "köszönhetően" kapcsolatba kerültünk egy olyan nagykereskedővel, akit addig tudatosan kerültünk. Ez a nagykereskedő/kiadó hires-hirhedt a szakmában, nem-kicsit megalomán, nem-kicsit inkorrekt, tőle származik a mondás: "Nem érdekel, mert nem érdekem." És attól fogva már csak a kijelölt pályán haladhattunk. Lefelé.

Sikerült összevesznem A-val. Csongor és Andi (feleségem) ingadozott; a végén Csongorral is jól összevesztünk. Andival szerencsére nem. Kiléptem a cégből, Andi is. A Trajan, mint könyvkiadó megszűnt létezni, mivel kiderült, hogy a "zenekar" megmaradt tagjai (A és Csongor) egyedül nem képesek könyveket csinálni. Próbálkoztak, de valahogy nem jött össze nekik.

Én visszatértem a korábbi "zenekaraimhoz": azokhoz a kiadókhoz, amiknek a Trajan előtt is dolgoztam. Sikerült összehoznunk pár nagyon jó és érdekes dolgot, de közben nem tettem le arról, hogy legyen egy saját kiadóm, ahol olyan könyveket csinálhatok, amilyeneket akarok.

És most mi van? Andival összehoztunk egy saját kiadót. Működünk. Csongorral menet közben kibékültünk (megállapitottuk: sosem utáltuk egymást, csak hát a körülmények), együtt dolgozunk, és a saját kiadónk (Sudhana) mellett, ahol Csongor csupán "vendégzenész", elkezdtük feléleszteni a Trajant, ahol Csongor lesz az egyik "frontember".

Mi van A-val? Fogalmam sincs, csak annyit tudok, már nem "zenél". Remélem, megtalálta azt a pályát, ahol élvezi a futást, mert a "könyvesdi", az tényleg nem neki való.

Hát, nagyjából ennyit tudok hozzáfűzi a Kowalsky meg a Vega feloszlásához. A velem/velünk történtek, még a részletek is kisértetiesen hasonlitanak arra, ami a zenekar körül lezajlott.

Érdekes...

Rocksuli az EP-ben

2011-01-20T04:06:00.005+01:00

...amit OV ma, pontosabban tegnap (kedden) tett az EU parlamentben, az... Most majdnem leirtam, hogy "maga volt a csoda", de nem, azért a csodától kurva messze állt. Mindenesetre tetszett. Nagyon tetszett!

Nem, nem állok be azok közé, akik házi oltárt állitanak neki, vagy hirtelen megszeretik a focit; még mindig azt mondom, hogy a Fidesz-fanok többsége még véletlenül sem foglalkozna politikával, ha ettől a sokak által populistának nevezett párttól nem kapná meg a valahová-tartozás érzését..

Szóval, még mindig nem váltom ki a narancssárga párttagkönyvet, nem is fogom, most már ilyen pártagkönyv-nélküli maradok, ha eddig ez voltam, és nem leszek OV rajongó, de...

De OV beszólt az "Arc"-nak (lásd: "Rocksuli"). És ez már önmagában véve is értékelendő.

Mindig is nonkonformizmus-rajongó voltam. Mindig is úgy gondoltam, hogy az embernek (országnak, mindegy, az "alany"-nak) nem muszáj eljátszania azt a szerepet, amit mások kiosztottak rá, nem muszáj élete/léte végéig a homlokán viselni egy bizonyos cimkét - egy olyan cimkét, ami egy bizonyos tipusú viselkedésformára kényszeriti; nem muszáj mindig ugyanabban a jelmezben járkálnia - azt mondtam, hogy Mercutióból is lehet Rómeó, és forditva, és Darth Vader is átállhat a nem-sötét oldalra, ha már unja a Császárt, de kurvára; a legnyomorultabb könyvipari "szakmunkás" is álmodozhat arról, hogy eljön a nap, amikor majd ő vághatja az aktuális könyvmogul képébe annak hires-hirhedt mondását ("Nem érdekel, mert nem érdekem"), a csöves is elképzelheti, hogy mi a faszt kezdene, ha nyerne a lottón...

Vagyis: mindig is azt mondtam, azt vallottam, hogy ha valaki úgy érzi, nem muszáj megmaradnia a kaptafánál, ami mellé a sors/a szülei/ a helyzet kényszeritette - igenis megpróbálkozhat más mesterséggel. Ha nem jön be? Legalább megpróbálta. Ha bejön? Örülhet.

Mindig is azt mondtam, hogy ostoba az az oktatási rendszer, amelyben elvárják a 14 éves kölyköktől, hogy valamilyen irányultságot válasszanak maguknak, és elvárják a 18 éves kölyköktől, hogy még határozottabban kijelöljék a pályát, amin egész életükben haladni akarnak. Irányultsága mindenkinek lehet, és valóban lehetnek olyanok, akik már 2 évesen tudják, mik akarnak lenni, ha nagyok lesznek, de a többségnek talán meg kellene hagyni nekik a változtatás lehetőségét - talán kevesebb boldogtalan ember rohangálna a világban, kevesebb tehetség fulladna bele valami, számára érdektelen munkába.

És mindig is azt mondtam, hogy nem kell elfogadni a politikai/üzleti, bármilyen establishment megváltoztathatatlanságát, mert igenis mindent meg lehet változtatni. Jönnek-mennek a rendszerek, jönnek-mennek a bazi nagy (és másokon átgázoló) cégek; ahol ma jól menő üzlet van, ott holnap már egy kiadó tábla lesz; ahol ma egy jólmenő nagyker működik, ott holnap már óccccsó tampont fognak árusitani, meg papirtörlőt; aki ma még nem tudja, hogy miből egyen, holnap telezabálhatja magát - feltéve, hogy nem adja fel, hogy nem törődik/fásul bele, ostoba fatalista módjára abba, hogy neki ezt dobta a gép, ebben a menetben itt kell játszania, itt kell mozognia, ezek között a szűkre szabott keretek között, mert innen sosem mozdulhat ki...

És sok mindenben nem értek egyet OV-ral, a Fidesszel, a holdudvarukkal, meg egyebekkel (nem, mintha bárki is kérdezné a véleményemet), és fogalmam sincs, hogy milyen hatással lesz a nyers-nyakas "megvédem a hazámat" szöveg pld. a forint árfolyamára, a befektetők hangulatára, Magyarország megitélésére - fogalmam sincs, de nem is érdekel, mert a forinttal úgy játszanak a trükkös brokik, ahogy akarnak, a befektetők általában olyanok, mint a nyűgös nők "azokon a bizonyos napokon", Magyarországot pedig ki-ki annak megfelelően itéli meg, hogy mit kiván az érdeke (Churchill: "Angliának nincsenek barátai, csak érdekei")...

Szóval nem tudom, és nem is érdekel, milyen hatása lesz ennek a legújabb viktoriánizmusnak, de tetszett, marhára tetszett a dolog - a következményektől függetlenül is - mert penge húzás volt. És lehet, hogy belecsorbulunk, de talán nem. Ha nem: örülünk. Ha igen: bassza meg, egy próbát igy is megért.
Mert még mindig jobb kicsorbult pengének lenni, mint baromi élesnek, amit sosem engednek vágni - még mindig jobb "furcsa", esetleg "befektetési szempontból labilis" országban élni, tök csórón, mint egy olyanban, ahol a sok-sok-sok kódisnak már önérzete sincs.

Tetszett, ahogy OV reagált a sokak által "legendás"-nak nevezett, szétfüvezett agyú ex-diáklázadó, a vörös arccal üvöltöző német-francia fickó "vélemény-nyilvánitására". Tetszett, hogy végre valaki kinyitotta a száját, és nem olyan volt, mint a bólogatós tacskó volt régen a Zsigulik hátsó ablakában - tetszett, hogy valaki határozottan, nyilt arccal és tekintettel, kibaszott magabiztosan beszélt, és nem sunnyogott úgy, mint Cartman, és nem úgy lesett ki a fejéből, mint tegnap este K.L. (MSZP) ex-külügyminiszter a SAAB-ja volánja mögül, a pártja Jókai utcai irodája előtt -

- és lehet, hogy egy is csak egy álca, egy narancshéj, ami majd lehámozódik, de remélem, nagyon remélem, hogy valódi arc, amit még az a személyi kultusz sem fog leolvasztani erről az emberről, amit tavasz óta hihetetlen ütemben sűritenek a Fidesz egykori, mindig-volt, és újdonsült (értsd: mindig a győzteshez húzó) rajongói.

Az előzőhöz

2011-01-17T02:46:00.006+01:00

"Ne olvass kurucot. Vagy ne higgy el mindent amit ott látsz."

Nem fogalmaztam világosan.
A szombat este történtek kapcsán:

1.) Volt egy rendezvény; az ilyen "bulikat" már régóta teljes marhaságnak tartom, mert éppen az hiányzik belőlük, ami a lényegük lenne. De mindegy, ha ez kell a gyerekeknek, hát kapják meg - mondhatnánk, de nem, mert nem mindegy, mert éppen mi vagyunk azok, akik nem mutatunk nekik alternativákat. Mi nem mondjuk nekik, hogy figyelj, van ez, de van más is, neked melyik tetszik? Ez, vagy esetleg a másik?

2.) Ezt a rendezvényt a WB-ben tartották meg. A helytől alapjáraton undorodom, napközben jobbára a magukat "értelmiséginek" tartó senkiháziak, a naplopó, "alternativ" nimnadok kedvenc helye, esténként, de leginkább hétvégeken meg jobbára azok a középiskolások járnak/jártak oda, akik ezzel akartak menőzni ("Hú, bammeg, voltunk a WB-ben..."). A WB - de a többi divatos hely, pld: Morrison's, ZP stb. - esetében is nagyjából ez történik.

3.)A WB nappali/hétköznapi szubkultúrája éppoly távol áll tőlem, mint az esti/hétvégi, de ez már az én bajom. Nem is járok arra, ha nem muszáj - amúgy se nagyon rajongok a környékért meg a Nyugati aluljáróért, ahol van minden, amit általában a nyóckerrel azonositanak (kurvák, stricik, zsebesek, román kódisok, csövesek, erőszak, seftesek....), és ezen kivül olyan penetráns a bűz, hogy okádnom kell, valahányszor arra járok.

4.) Tehát adott egy "elektro" party, amire elmennek a középiskolások. Sokan. Adott egy fejetlen/töketlen szervezőgárda, amely beereszt egy ilyen helyre több ezer kölyköt, akik között minden bizonnyal szép számmal voltak olyanok is, akik máskor szembe, a Bank nevű helyre járnak - arról meg köztudott, hogy nem Pez-cukorkát szopogatnak a vendégei. Bemegy egy tömeg egy egyébként nem ilyen célra tervezett helyre. A lépcső, amin a tömegnek mozognia kell, annak idején, amikor az épület még Skála Metróként üzemelt, vészlépcső volt, vagyis nem igazán arra tervezték, hogy nagyobb tömeg le-fel mozogjon rajta, egyszerre. A hely egyébként legalább annyira gusztustalan, mint mondjuk a Corvin-tető. (Novemberben jártam a WB-ben, egy szinházi jellegű előadás volt, én könyvet árusitani mentem.)

5.) Óhatatlan, hogy egy ennyire áttekinthetetlen helyen történjen valami balhé. A szervezők/biztonságiak nem lehetnek mindenütt jelen, a sok rész-helyszin, lépcsőforduló stb. miatt nem láthatják át a terepet, igy szükség esetén nem avatkozhatnak közbe. Megoldás? Nem itt kellett volna megrendezni az "eseményt".

6.) Az gyakorlatilag mindegy, hogy mitől tört ki a pánik. Mindegy, hogy valóban cigányok késeltek, vagy valaki azt hitte, hogy cigányok késelnek, vagy... Tök mindegy. (Egyébként akár igaz volt, akár nem a bicskás romák jelenléte: azon a környéken, a Nyugati táján nagyon is hihető a dolog, ott ugyanis még mostanában - az állitólag fokozott rendőri jelenlét ellenére is - mindennaposak a késsel, ököllel hadonászó, élő fába is belekötő kisebbségiek/nem-kisebbségiek. Ha egy középiskolás kölyök mondjuk metróval érkezett a WB-be, át kellett vágnia magát az aluljárón, ami tele van embermocsokkal - ilyen inditás után természetes, hogy első szóra elhiszik a késelés megtörténtét.)

7.) Az, hogy egy ilyen eset kapcsán rögtön felmerül a "cigány" megjelölés, talán nem véletlen. A cigányokkal kapcsolatos valós és rémhireket hosszan lehetne sorolni. Alapjáraton elitélem a rasszizmust, de ha valakit sokszor megperzsel a tűz, az előbb-utóbb eljut oda, hogy mindentől tartani fog, ami tűzre emlékeztet. Bp utcáin (talán máshol is, nem tudom) mindennaposak a rajoskodó romagyerekek, akik csak azért kötnek bele más, velük egykorú, vagy éppen nem egykorú emberekbe, mert ott vannak, vagy mert kell nekik az a valami, aminek a tulajdonosa történetesen az a másik személy (pénz, cigi, mobil, lejátszó, bármi). Vagy: "Mit nézel, paraszt?" Erre a kérdésre mit lehet válaszolni? Talán azt, hogy: "Egy faszt?" Vagy: "Cigányt, baszd meg?" Mit tesz egy 16-18 éves kölyök ilyen helyzetben? Beszarik, azt teszi.

8.) Bárhogy is próbáljuk titkolni, vagy kimagyarázni: ma, Magyarországon, Európában, sőt: az egész világon igenis jelen van a rasszizmus. És bárhogy is próbálják csititani a kedélyeket azok, akiknek ez a feladatuk (vagy: akik ezt önként vállalták), nem fog sikerülni nekik, mert ez már nem szimplán etnikai alapokon nyugvó rasszizmus - ez "önvédelmi" rasszizmus. És ez jelen van Bp-en, az elit II. és XII. kerületben még erősebben, mint a "proli" negyedekben; és jelen van Franciaországban, Olaszországban, Kanadában stb. stb.

Az etnikai alapú rasszizmus lényege: utálom valakinek a pofáját, mert más mint az enyém. Általában sötétebb - lásd: USA, szegregáció.
Az önvédelmi jellegű rasszizmus lényege: utálom valakinek a pofáját, mert félek tőle, és/vagy elegem van abból, hogy neki csak jogai vannak, nekem meg csak kötelességeim.

Lehet okolni a politikát, az évtizedek óta (amióta az eszemet tudom, mindenki megpróbálta felzárkóztatni a cigányokat) folyó elbaszott kisebbségi politikát, bármit, a lényeg megmarad.Lehet mondani, hogy ne általánositsunk, ez eddig rendben is van, de hiába, mert a túl sok atrocitás után az ember már ösztönösen kerül bizonyos csoportokat. Szimpla pavlovi reflex az egész, ez ellen nem lehet mit tenni...

9.) Félreértés ne essék: fogalmam sincs, mit kellene tenni a cigányokkal/cigányokért. Kissé eltúlzottnak tartom a nagyon-jobboldaliak "megoldjuk a cigánykérdést" ötleteit. Azt pedig, hogy értük... Hát, személy szerint leginkább semmit sem teszek értük. Éppúgy nem, ahogy a társadalom más csoportjaiért sem. Miért? Mert hiábavalónak tartom. Mert úgy érzem, hogy én, személy szerint mindig abba a csoportba tartozom, amelynek tagjai soha, semmit sem kapnak. Amelynek nincsenek jogai, csak kötelességei. Adófizetés, hogy mást ne mondjak. Rábasztam, ebbe a még-már generációba tartozom: a szocializmus idején még nem kaptunk semmit (tanácsi lakást, bármiféle juttatást), mert kölykök voltunk, aztán a '90-es években nagyjából senki sem kapott semmit, a 2000-es években pedig már nem kapunk semmit, mert még nem vagyunk elég öregek, de már nem vagyunk fiatalok. (Érdekes, amikor valamiféle, fiatalokat segitő programról, hitelről, bármiről volt szó, én mindig éppen 2-3 évvel voltam idősebb annál, ami a felső korhatár volt.)

Nem, nem irigykedem. Nem, nem érdekelnek a "ki fogja megtermelni majd a nyugdijamat" szlogen, mert nagyon sanszos, hogy nem jutok el odáig, hogy nyugdijas legyek. Nem érdekel az sem, hogy nem kapok gázár-támogatást, és csak akkor kaptunk családi pótlékot, amikor mindenki. Leszarok minden ilyesmit, én teszem a dolgomat, oszt jónapot.

De menet közben megértem azokat, akik nem ennyire azbesztbőrűek, mint én, hogy igenis feltámad bennük az irigység: az mééé kap, ha én nem? Annak mééé jár, ha nekem nem? Ahhoz a fiúhoz mééé nem mer odamenni a bkv-ellenőr, mééé engem szivat? Az a lány mááá köpheti le azt az öregasszonyt a villamoson, és mééé fordul el gyorsan mindenki? Egyáltalán: mééé vannak olyanok, akik gyakorlatilag bármit elérhetnek azzal, hogy azok, amik? Mééé kap 50 pontot valaki a származása miatt a felvételin?

Az integráció, a nivellácó, de egyáltalán: mindenféle felzárkóztatás/egyenjogúsitás egyik lényege éppen az, hogy elfogadod mások másságát, lehetővé teszed számukra, hogy úgy éljenek/mozogjanak stb., mint a nem-mások, de aztán nem szorongatod tovább a kezüket, nem részesited őket pozitiv diszkriminációban - mert a diszkrimináció olyan, hogy ahol megjelenik pozitiv formában, ott megjelenik az ellentéte is.

Szüfrazsett? Egyenjogú csajok? Karrierista emancipuncik? Akkor meg miért jár a szájuk, ha valaki esetleg nem a nőt, hanem a szimpla vetélytársat látja bennük? Arany anyám, ha beálltál gladiátornak, akkor ne nyavalyogj, hogy pofán vágtak! Maradtál volna háziasszony vagy ágyas! Persze, ez most megint sarkitás, de ugyanez a lényeg a cigányok esetében is.

10.) De visszatérve a tragédiához és a WB-hez... Bármi is történt, megértem, hogy azonnal felmerült a két szó: "késelés" és "cigányok". Azon a környéken, ilyen túlfeszitett világban, ebben a túlélési-rasszizmust tápláló helyzetben ez szinte természetes. Azt is megértem, hogy vannak olyan médiumok, amelyek csititani próbálják a kedélyeket, és vannak olyanok, amelyek szitják a tüzet. Ismerjük őket. Az előbbieket meg lehet érteni, mert végül is: ki a faszomnak hiányzik egy etnikai jellegű balhé, egy pogrom, egy akármi? Az utóbbiakat is meg tudom érteni: ők a totál elkeseredett emberek szócsövei, azoké, akik már ott is cigányt látnak, ahol egy sincs. (Ez is: kurva könnyű ám a saját életünk elbaszottságát átháritani másokra - cigányokra, zsidókra, gyurcsányra -, és kurva nehéz szembesülni azzal, hogy esetleg mi magunk kúrtunk el valamit. A pszichológiában ezt is ismerik: szimpla háritás, ez ellen se lehet rendeletekkel tenni.)

Megértek én mindenkit, de: HÁROM GYEREK MEGHALT. Meghalt három gyerek... Három család gyakorlatilag tönkrement. Háromszor két szülő most éppen félőrült a fájdalomtól. Az, aki nem rezzen össze, amikor látja, hogy a háza felé tart egy mentő - vagy az, akinek nem fájdul meg szive, amikor balesetről hall azon a környéken, ahol valamelyik hozzátartozója él, vagy mozog - vagy tűzesetről - vagy bűncselekményről - vagy bármiről...

Valamikor, 15-20 éve irtam egy verset, azóta már elsütöttem párszor itt-ott:

"Ma láttam meghalni egy embert -
azt hittem, megőrülök.
Nem mintha sajnáltam volna,
de féltem: utána én jövök."

Ebből most úgy tűnhet, hiányzik belőlem a részvét. Pedig nem! Éppen, hogy nem! Éppen ez fejezi ki legjobban a részvétet, az empátiát. Még belegondolni se merek, hogy elvileg az én lányom is ott lehetett volna (na jó, nem, ő nem jár ilyen helyekre, szerencsére, de jár máshová, és jár az utcán). Még belegondolni se merek, hogy bármelyik szerettemmel, hozzám közelállóval, ismerősömmel is megtörténhetnek szörnyűségek. Mert szörnyűségek bármikor, bárkivel megtörténhetnek, nem csak másokkal, mert másoknak én is csak egy más vagyok - bármikor és bárkivel, logikátlanul, előre kiszámithatatlanul: erre rájöttem már, amikor anyámat temettük (49 évesen ment el), meg amikor apámat temettük (56 évesen, orvosi műhiba miatt ment el), meg amikor nagyanyámat temettük...

Megértek én mindent és mindenkit, de... Meghalt három gyerek, és emiatt (is) undorodom ettől az egész kurva világtól, ettől az egész elbaszott életstilustól, amibe a kibaszott nagy nyugatmajmolásunk, európai integrációnk közepette belelovaltuk magunkat.

2005-ben megjelent a könyv, a "Holnap előtt", amit Kowával együtt csináltunk. 2007 végén valaki irt egy mailt, "ezt olvasd el, baszd meg" cimkével. Az illető belinkelte egy akkor 16 éves lány blogját. A lány apja meghalt, az anyja öngyilkos lett, ő egyedül maradt a nagyszülőkkel, öngyilkos akart lenni - komolyan készült rá. Aztán... Valahogy elolvasta azt a kurva könyvet, amiben benne van egy nagy adag a szüleim halála után érzett fájdalomból, meg egy nagy adag Kowa drogos-időszak-utáni optimizmusából... És a lány nem lett öngyilkos. A hideg is kirázott. Az a kurva könyv segitette át egy holtponton, ami számára majdnem szó szerint holt-pont lett...

És akkor úgy éreztem, hogy igen, baszd meg, leszarom, hogy anyagilag megbukott a könyv, ezért már érdemes volt megcsinálni, mert az élet mindennél fontosabb.

Most viszont meghalt három gyerek. És már késő jobbról késes cigányt kiáltani, késő rasszistáskodni, késő balról ujjal mutogatni, késő egymás politikai/bármilyen nézeteit fikázni, egymást ócsárolni, mert ők már nem élnek. És szarjon sünt, aki most azzal jön, hogy volt-e, és ha esetleg igen, akkor mennyi alkohol/drog, bármi volt a vérükben. Mi basztuk el úgy a világot, hogy a kölykök hozzájutnak, sőt: menőnek tartják a hozzájutást az ilyen szerekhez.

Mi magunk kúrtuk el az országot úgy, hogy a nagy PC (politically correct) közepette nem vettük észre a fától az erdőt - a mondvacsinált, nyugaton-ez-az-aktuális problémák megoldozgatása közben a több, sokkal durvább, saját problémánkat.

Mi magunk kúrtuk el az országot úgy, hogy vannak olyan cigány/zsidó családok, szülők, akik azért nem merik elengedni a gyerekeiket sehova, mert félnek, hogy éppen a cigányságuk/zsidóságuk miatt fog történni velük valami.

Mi magunk kúrtuk el az országot, mert nem az van, hogy származásra/iskolázottságra/vagyoni helyzetre/politikai beállitottságra való tekintet nélkül kibaszottul megbüntetjük a trógereket, a mocskokat, a selejteseket - azokat, akik a puszta létükkel élhetetlenné teszik a világot, hanem az van, hogy megértjük a bűnöst, de nem értjük meg az áldozatot - az van, hogy a gyilkos arcát/nevét kitakarjuk, de a véres áldozatot naponta ötször mutogatjuk a tévében... (Meghótt, szegény, neki már nincsenek személyiségi jogai.)

Mi kúrtuk el, mert hagytuk, hogy a politikai pártok tömegbázis-épitésük közben kihasználják az emberekben természetükből fakadóan meglévő közösség-igényt, a valahová-tartozás igényét.

Mi kúrtuk el az egészet, és most már kurvára ideje lenne helyretenni a dolgokat.

Basszátok meg, mi a faszom van már itt?

2011-01-16T05:07:00.002+01:00

West Balkan:

http://kuruc.info/r/2/72595/

Amikor ilyeneket látok, úgy érzem, tényleg csak háNYni jár belénk a lélek, mert már az is irtózik tőlünk.

Dzsááj, különadó!

2011-01-04T04:11:00.000+01:00

Néhány multi cég panaszra ment az EU-hoz, hogy dzsáááj, különadó. Erről a következő jutott eszembe:

Annak idején, amikor még úttörőnyakkendővel rohangásztunk, mert muszáj volt, minden év elején gyűjtöttük a kártyanaptárokat. Gyűjtöttük, cseréltük, aztán mindig volt valaki, akinek a szülei „olyan helyen” dolgoztak, ahonnan sok kártyanaptárt lehetett szerezni. Az ilyen kártyanaptár-monopolistáknak rengeteg naptáruk volt, dimenziós is, meg csöcsös is, meg külföldi is, minden megvolt nekik, ezért ők már pénzért árulták a portékájukat.

A mi osztályunkban is volt egy ilyen, nevezzük őt mondjuk Zolinak.
És én is meg akartam szerezni a lehető legtöbb kártyanaptárt, mert úgy éreztem, szükségem van rájuk. Viszont pénzem, az már akkoriban sem volt – hiába, na, nem voltak alkeszek a szüleim, hetente max. 1-2 szörpösüveget tudtam visszaváltani.

Mit tehettem volna? Ösztönösen cselekedtem: mindenkinek elmondtam, hogy a Zoli mekkora egy szemét, hogy pénzért adja azt, ami neki ingyen van. Sunyi (?) kis felbujtóként arra ösztönöztem a többieket, hogy ne adjanak 5 (!!!!) forintot egy naptárért, max. 1-2 Ft-ot, mert hogy annál többet nem ér a dolog; arra buzdítottam a többieket, hogy ezentúl semmit se adjanak ingyen, barátságból a Zolinak, még olyasmit se, amiből nekik sok van (uzsonna, édesség, együtteses és indiános kép, tejgumi a csúzlihoz, stb), és ne adjanak kölcsön neki se könyvet, se Pajtás újságot, semmit – legfeljebb csak akkor, ha ő is fizet.

És a többiek azt tették, amit mondtam, Zoli meg kezdte belátni, hogy ez neki így nagyon nem jó. Eddig csak szedte befelé a pénzeket, most viszont már neki is fizetnie kellett valamiért. Rájött, ha ez így megy tovább, veszélyben a terv: nem tud elég takarékbélyeget összegyűjteni a tanév végéig, és akkor nyárra meg nem lesz meg neki az eredeti „német” (????) BRG kazettás magnó, olyan, amilyen a Varga Sanyinak már van…

És mit tett Zoli? Nem, nem vitte le a kátyanaptárak árát. Nem, nem akart fizetni azokért a „szolgáltatásokért”, amiket korábban ő is – mint mindenki más – ingyen kapott. Zoli barátunk odament Hilda nénihez, és nyafizott, kb. így:

- Tan’tó néni, a Szántai azt mondja a többieknek, hogy ne adjanak nekem semmit, csak pénzért! A Szántai utál engem, biztos azért, mert ő a Fecske őrsben van, én meg a Szemfülesben. Azt hiszi, hogy a Fecske a jobb, pedig a Szemfüles sokkal jobb!

És Hilda néni, aki tudta, hogy Zolikával rendszeresen összeugrunk a nagyszünetekben, és gyepáljuk egymást (hetedik végéig ez ment, meg is keményedtünk egymásnak köszönhetően), odahívott, leszidott, hogy mit bujtogatom én a többieket, hogy képzelem én azt, hogy a Zoli fizessen azért, amiért addig nem kellett. És hiába mondtam neki, hogy a Zoli is pénzt kér a kártyanaptárokért, a vége az lett, hogy kaptam egy intőt, behívták az apámat, aki aztán otthon jól elvert, mert mit képzelek én, mit „kufárkodok”.

Zoli a tanév során tovább trükközött, a tanév végére összejött neki az eredeti „német” BRG magnóra való pénz. Elhozta a táborba, de hiába voltak meg neki a legújabb ABBA és Boney M számai kazettán, a csajok csak 1-2 napig ültek vele a padon, utána inkább velem tollasoztak meg pingpongoztak. Pedig nekem magnóm se volt. Zoli magnója egyébként a káptalanfüredi strandon, a vízben végezte – „valahogy” beleesett, Zolival együtt. Zoli kiúszott, a magnó nem.

Az idő mindent megszépít, de nagyjából tényleg így történt.

Csak dalok 1.

2010-12-31T18:58:00.003+01:00

Az ilyen cimű postokban csak dalszövegek lesznek, eredeti és magyar nyelven, hol rimmel, hol rimtelenül.

Az első a Danzig "Tired of Being Alive"-ja, a világ valamennyi politikusának ajánlva, sok-sok-sok szeretettel, újév alkalmából.

Don't care / Nem érdekel
If 'n' you die / ha elpusztultok
Ain't got no reason to cry / Nincs okom a sirásra
Don't feel /nem érzem úgy
Don't need to / miért tenném?
Your world ain't nothing to me / A TI VILÁGOTOK NEKEM SEMMI
I'm fear / én vagyok a félelem
I'm your heretic / én vagyok az eretnek
I'm doom waiting for the number / én vagyok a végzet, a számokra váró
7 up 7 / a hetesekre
To the 6 on 6 / a hatosokra
Bring it on to me / Hozd el nekem

And I'm tired of being alive / Elegem van a létezésből
Spite of the bleeding / hiába a vérként
Bleeding light / szivárgó fény
And I'm tired of their bleeding light / elegem van a szivárgó fényükből
Don't try to feed me / NE IS PRÓBÁLJATOK
Full of your lies /TELETÖMNI A HAZUGSÁGAITOKKAL

No regrets / nincs bűntudat
To bring me no tears / amitől sirva fakadnék
Never scared of things men fear / sosem ijedtem meg attól, amitől az emberek félnek
Never easy / SOSEM KÖNNYŰ
Never clean / SOSEM TISZTA
To be a beast among human sheep / HA EMBERBIRKÁK KÖZT TE VAGY A BESTIA

A hupont.hu-s lapunkat...

2010-12-25T13:48:00.004+01:00

...is érdemes megnézni, feltettem pár érdekes dolgot, forditást, meg ami jött.

www.golokabolt.hupont.hu

Rostás "könyvtolvaj" Roland

2010-12-18T00:09:00.004+01:00

Jött egy "ember", már jó pár hónapja. Azt mondta, könyvekkel kereskedik, szivesen forgalmazná a mi kiadványainkat is. Bizományba elviszi a könyveket, eladja őket, aztán hozza a pénzt - minusz az ő százaléka.
Az akkori üzlettársamnak azt mondta, velem már beszélt. Pedig nem.
Jött, mutatott hivatalos papirokat, cégbejegyzést, aláirt és pecsételt.
Aztán se kép, se hang.

Nem szoktam annyiban hagyni a dolgokat. Kideritettem, hogy RR nem vállalkozó. A pecsét hamis, az általa használt adószám egy fogorvosé.Felhivtam. Feljelenettem. Megfenyegettem. Megkerestem a bátyját, az anyját - kiderült, őket is meglopta a rohadék.
Mert hogy minket is. A tőlünk elvitt könyveket bevitte az első antikváriumba, ahol eladta a cuccot.
Körbejátam az antikváriumokat a Múzeum körúton, és másutt is. Igen, ismerk Rostás Rolandot. Igen, rendszeresen vesznek tőle könyveket. Hogy honnan hozza az árut? Ők azt nem tudják. Csak megveszik. Nem, az se érdekli őket, hogy egy ilyen ripacsképű köcsög rendszeresen bevisz hozzájuk új könyveket, nagy tételben.

Ennyit az antikváriumok moráljáról.

Mit lehet még tenni? Két hónapja kinomban csináltam egy iwiw adatlapot "Rostás könyvtolvaj Roland" nevére. Odairtam, hogy egy rohadék köcsög, egy csaló szemétláda; és mivel nem sunnyogok, odairtam azt is, hogy én hoztam létre az adatlapot. Odairtam az ő telefonszámát, meg az én mail cimemet.
És néhányan bejelölték RR-t ismerősnek.

És ma ezt a levelet kaptam, aminek olvastán megint igazolva látom, hogy sok mindent elérhetünk, ha összetartunk.
Tehát a levél:

Kedves Szántai Zsolt!

Szeretném megköszönni, tevékenységedet sokad-magaddal az interneten. Cégünk a Stúdió 33 Kft egyedi Sajdik Ferenc által megrajzolt könyveket ad és adott ki. http://www.studio33.hu/galeria_hu.php?mappa=kiadvanyok/ujsagok_ konyvek&menu=113&parent=105
Roland 2010 Novemberében keresett meg minket, pontosan úgy ahogy leírtad és el is vitt könyveket 180-200.000 Ft értékben bizományos értékesítés formájában.
Korábban mindig számkijelzés nélkül hívott, telefonjait nem veszi fel és mindig úgy érkezett, hogy 8-10 percel a találkozó előtt hívott ("éppen erre jár" illetve mindig nagyon sietett. Ez rettentő gyanús lett így a 3. ilyen után megnéztem a neten ki ez az ember. Ekkor találtam rá a fórumokra és az oldaladra.

Nos a mai napon megkeresett ismét ugyanígy: "pár perc és ott vagyok nagyon fogynak a könyvek vinnék belőle" mondta. Én azt válaszoltam jöjjön nyugodtan, így meg is érkezett. Kollégáimmal karöltve szembesítettük a tényekkel, (fórumokkal hamis adószám, hamis cím, nincs vállalkozói engedély, mobilszám...) és szerettük volna azonnal pénzünkhöz jutni...

Erre közölte, hogy átutalás, nem így készült....
Mi megkérdeztük mire csináljunk számlát és mi a garancia...

És ez így ment 10 percig amíg meguntam és kihívtam a rendőrséget akik bilincsben el is vitték. Mert bemutattuk az eláírt szerződést, szállítóleveleket egyebeket, amin mind hamis bélyegző volt, továbbá adócsaló is hiszen nincs vállalkozói engedélye. Megtettük a feljelentést és a rendőrségnek felhívtuk a figyelmét a fórumokra.

Bízom benne, hogy polgári peres úton ki tudjuk szedni belőle a pénzünket, de ha nem amire jó esély van, legalább érdemes lenne börtönbe tenni.

Az a véleményem, ha többen vagyunk jobb az esély erre, nagyobb a vád. Ezért arra kérlek ha ismersz még olyan embert akit átvágott kérlek szólj neki, hogy mindenképpen jelentse fel a rendőrségen akkor is ha eddig nem tette.

Rolandot a mai napon szembesítették a XV. kerületi rendőrkapitányságon, Kicsi a valószínűsége, hogy szárazon elviszi a balhét, és nem tűnik úgy mint akinek olyan anyagi háttere lenne, hogy meg tudjon finanszírozni egy jó ügyvédet, így látok esélyt ha más nem arra, hogy egy életre elvegyük a kedvét a csalástól.

Még egyszer köszönöm, hogy megírtad ezt, egyébként álmomban sem gondoltam volna, hogy valaki szánt szándékkal azért köt szerződést és üzletet velem, hogy átverjen. De mindent el fogok követni, hogy elégtételt vegyek mert rettentően felháborít az esemény, még ha kis összegről is van szó, akkor is.

Üdv

Hajdú Attila
kereskedelmi vezető

Stúdió 33 Kft.

Eddig a levél. Tiszta péhóvárd, nem?

...shit comes in all hues... /3

2010-11-28T15:43:00.002+01:00

Corelius irta:

Amit a pénzről írsz teljesen oké, nem akarom sem kiiktatni az életemből, sem görcsösen hajtani. Ami van beosztom, ha kevés, kicsit jobban hajtok, ha elég, kicsit jobban lazítok :)

A problémák feletti görcsös eszelés is inkább a nejemre jellemző, amit leírtál azt nagyjából megvalósíthatónak tartom, csak az energia és lendület elővarázslásával vannak gondjaim mostanában. Talán csak azért, mert ez nem megy: "el kell fogadni, hogy a születés és a halál pillanata között nincs ideális állapot az életben.". Ésszel felfogom, hogy így van, de megélni nem igazán sikerül. Majd dolgozok még rajta(m).

Amire igazán kíváncsi lennék, az a nyúlfarknyi kitérő amit az emberi értékekről írtam, arról mi a véleményed? Szerinted létezik-e abszolút emberi érték, vagy csak a társadalom függvénye az egész, és tényleg azért hiszünk a télapóban gyerekkorunkban, hogy aztán felnőve olyan hazugságokban is hinni tudjunk, mint pl. a becsület, ahogy azt Pratchett megírta. Nem gyötröm magam a kérdéssel mániákusan, csak szeretnék helyre tenni pár dolgot még ebben az életemben, és ez is ide tartozik.

A másik: elmentem egy fontos dolog mellett az előbb: az egymás mellé állás kérdése. Meggyőződésem, hogy a magyarok erre nem igazán képesek. Több mint 1000 éve egy hét-tíz törzsből álló törzsszövetség lovagolt be ide, a Kárpátok mögé, letelepítve is nemzetségek szerint lettek, egymástól gyepűvel elválasztva. A család, a nemzetség volt az első, a többi meg csak akkor volt fontos, amikor hadjáratra indultak. Ez aztán rányomta a bélyegét az egész mentalitásunkra: összefogás csak felső parancsra működik, és csak addig, amíg feltétlenül szükséges. Az egész történelmünk ilyen, a magyarság csak akkor volt nagy és erős, amikor egy erőskezű király fortéllyal és/vagy erővel összefogta ezt a széthúzó és marakodó népet. Egyébként... Abba tehát belenyugodtam, hogy itt egymás mellé állás, összefogás soha nem lesz. nem is várom el senkitől.

Azt is megértem és elfogadom, hogy sebeket szerzünk és - akarva-akaratlanul - osztunk, nincs más választásunk. Azon viszont fel tudom húzni magam, hogy a talpnyaló hülyék irányítanak. Talán valahol mélyen még mindig nagyon hiszek a télapóban... :)

----

Én:

Én is hiszek a Télapóban, és talán nem ok nélkül. Mert hiszem,hogy léteznek társadalmaktól függetle abszolút emberi értékek - bár elég nagy csúsztatás éppen "emberinek" nevezni őket.
Példák?
Oké, bár némelyik indirekt lesz.

A halála a pillanatában még az ateiste is felsóhajt: "Jaj,istenem!"

A bokszolók játszhatják a kemény fiút, mehet a szájkarate ezerrel, de a meccs közben eljön az a pillanat,amikor az egyik szeme könnybe borul, amikor a küzdő felek egyike átmegy "jaj, anyuci, ez fáj!" kisfiúba. A teste még birná, ereje, izma is van, de a lelke már megroppant.
Kb.ugyanez érvényes a politikuskra...

Alapjában véve minden emberben lakik valami jóság. Kivételek persze akadnak: ott vannak pld. az olyan szellemi fogyatékosok, mint Biszku Béla, aki még most, 54 év múltán is hirdeti, hogy ellenforradalom volt a forradalom. (Persze ez is érthető, hiszen ő is azok közé tartozik, mint hajdani pg-tanárnőm: traktros volt Picsafalván,belőle a kommunizmus és a párt csinált tanárnőt, rózsadombi lakással, és minden más egyébbel.) (Biszku kapcsán pld. fel lehetne hozni, hogy 700e a havi nyugdija, amit MI fizetünk neki, de tudod mit? Költse onkológusra.)

Sajnos a kivételek közé tartoznak még a csürhévé változtatott tömegek. Erre is van példa bőven (mindenki csak egy kicsit rúgott a földön fekvő tanárba, aki már nem kelt fel többé; a megkövezés tipikus esete stb), éppen ezért veszélyes az a játék, mit néhány hatalomvágyó akárki rendszeresn és céltudatosan űz.

Fiala (akit már nem kedvelek, nagyon nem, viszont továbbra s profinak tartom a szakmájában) műsoraiban rendszeresen megszólal Navrasics (-ts? nem tudom) meg Lázár a fidesz oldaláról, meg Mesterházi(y) az emeszpé oldaláról. A két fideszes emberi módon, politikus álarc nélkül nyilatkozi meg (bár időnként erősen érzékelhető náluk a mundér becsületének védelme), Mesterh. ezzel szemben max. annyira hajlandó levetni a maszop-álarcot, hogy közli: a light kólát szereti. Pedig valahol ő is ember, ő is szarik, neki is van szorulása/hamenése...

Hiszek abban, hogy léteznek valódi értékek, de amig az ember nem fogja fel pld. Dalai Lama első pillantásra triviálisak tűnő szavainak lényegét (Kb: "Mindenki születik, mindenki meghal"), amig a legtöbben hagyják, hogy elsodorják őket a vágyak - megfelelési, hatalom, pénz stb vágy -, addig ezek az értékek nem másodlagosak, hanem sokadlagosak.

Nézzük a téllel/karácsonnyal kapcsolatos sztereotipiákat. Fehér karácsony, nyugis zene, kint hideg, bent meleg, fahéjas almás tea, szeretteink köre, szenteste, ajándékok, testi/lelki jóllakottság és megelégedettség, puha takaró, jó illat, meg ami kell...

Ezzel szemben mi a valóság? A hó vagy esik,vagy nem, ha esik, az is pillanatok alatt szutykoss válik, mert egyebek mellett a klimánkat is tönkrekúrtuk (és nem biztos, hogy az erőművekkel, a hajlakkal, meg a többivel, hanem a KÉTEZER fölötti atombombával, amit felrobbantottak a faszok; részletek itt: http://agyiszint.hu/bypost/2010/11/23/Nuklearis_fegyverkezes). Kint vagy hideg van, vagy nincs. Bent vagy meleg van, vagy nincs. Van egy elképzelésünk a standardról, hogy milyennek kellene lennie a dolgoknak, és ha nem úgy alakulnak a dolgok, akkor simán nekimegyünk a szeretteinknek, kurvára összeveszünk velük, és baszhatjuk az egészet, mert ezen a szaron már az almás-lófaszos tea illata se segit...

A kapcsolatok kurva nagy %-a azért megy tönkre, mert a pókhasú 40-es, 50-es faszi olyan nőt akar, amilyet a tévéreklámban lát, és nem olyat, aki mellette válik (egy "klasszikust" idézve:) "öregecskévé". A nők dettó.

Nem az a baj, hogy vannak vágyaink, álmaink, hanem az a baj, hogy ezeket mások dizájnolják. PR-os és reklámos, az amerikai (sosem létezett, csak kitalált) mintát követni akaró "szakemberek" megmondják, mi az a feeling, aminek el kell uralkodnia ratunk, pld. karácsonykor. (A céjuk? A siker és a lé, természetesen.) Aztán a gyakorlatban vagy működik a dolog vagy sem, de ők ezt már leszarják, mert akkor a fasz fogyasztó már megvette azt a "segédeszközt" (kólát, bizbazt, szobaillatositót, aromás teát, kurvaanyját bármit), amitől a vágyálom automatikus valóra válását várja...

Igen, hiszek az értékekben, az általános emberi és nem-emberi értékekben (mert az állat is képes szeretni), és hiszem, hogy ezeket valóban meg lehet jeleniteni, csak éppen ki kell szabaditanunk a vágyainkat a fogyasztói társadalom hadifogságából. Másképpen: nehogy már valami multis-relámos balfasz találja ki, mi kell nekem! Majd eldöntöm én, legfeljebb mellényúlok, de az már az én bajom.
Nehogy már a való-faszom-világ és társai által kinált "példát" kövessem! Nehogy már az szabja meg az időbeosztásomat, hogy mikor kezdődik valami sorozat, tüntetés, tököm tudja micsoda!

Vagabondnak kell lenni. Nonkonformistának. Mivel azonban egy rothadó társadalomban élünk, úgy kell vagabond nonkonformistaként élnünk, hogy közbe életben maradunk - vagyis valamilyen szinte alkalmazkodjunk az adott körülményekhez. El kell fogadni: nem válthatjuk meg a világot. Bele kell törődni: nem lehetünk mindig, mindenkivel, mindenütt jók, mert akkor előbb-utóbb kihasznált lúzerekké válunk.

A megfejtés? Megint csak a középút. Nem kell kőkemény, mindenkin áttaposó fasszá válnunk, de nem szabad mindent és mindenkit zsigerből szerető megbocsátóvá és megértővé válnunk. Nem kell minden szire-szóra ütni, de ha egyszer mégis ütünk, akkor azt kibasztt keményen tegyük. Nem kell szánt szándékkal átkúrnunk másokat, de meg kell őriznünk a létfenntartási ösztönünkből annyit átkúrási hajlamot, amennyire szükségünk lehet. A bosszú ugyanide sorolandó.

Az emberi test állaga nem olyan kemény, mint a kő, de nem is olyan lágy, mint a puding. A rugalmasság a lényeg.

Igen, hiszek az örök és standard értékekben, és igen, rájöttem, hogy eddig is sokszor, sokfajta megnyilvánulási formájával találkoztam a hétköznapokban - csak éppen vak voltam rájuk. Vak volam (és vagyok) rájuk, mert rajtam volt/van a düh, a kétségbeesés, a bosszúvágy, az önzés stb. szemlője. De ha néha kilesek ezek mögül, akkor észrevehetek bizonyos, biztató jeleket, amikből arra lehet következtetni, hogy mégsem reménytelen minden...

A fideszesek bevett szófordulatai: "a mi oldalunk", "a mi gondolkodásunk", a "mi akármink". Nagyjából ez érzékelhető pld.a jobbik rendezvényein is. (Az emeszpé és az elempé rendezvényeiről semmit sem tudok, ilyeneken nem jártam.) Cinkos, mindent tudó és sokat sejtető összekacsintások, félmosolyok, ruházat, jelvény, de: tekintet és testtartás, amiből lehet tudni, hogy valaki politikailag hol áll.

Na,ez a gond. Hogy a valódi értékek létezésében még bizó emberek esetében nem léteznek ilyen jelek. Ebben a jelzésekke és márkanevekkel telezsúfolt világban pedig ami nem mutatkozik meg, ami nem harsány, az gyakorlatilag nincs is.

Pedig van.
Csak keresni kell...

Igen, hiszek a mesékben, és vagabond nonkonformistaként próbálok élni. Megpróbálok belesni "a valóságot eltakaró fátyol" mögé, megpróbálom felfedezni az összefüggéseket, és megpróbálok "jó" lenni - ami persze nem azt jelenti, hogy adott esetben, kényszerhelyzetben ne lennék éppen olyan egoista geci, mint sokan.

Katyvasz az egész, de ezt a dolgot, ezeket az érzéseket éppúgy nem lehet szavakkal leirni, mint mondjuk John Coltrane "My favorite things"-ét, mondjuk ahogy az utolsó koncertjén (Olatunji) előadta... Kerouac próbálkozott már hasonlóval a "Cody látomásai"-ban, de neki se nagyon sikerült.

...shit comes in all hues... /2

2010-11-28T13:07:00.003+01:00

Cornelius irta:

Én kurva sokat gondolkoztam ezeken az értékeken. Mi számít emberi értéknek, ki mondja meg, hogy az, tényleg érték-e amit annak hiszek, vagy csak áltatom magam...
"Dobni az értéktelent, megmarkolni az értékest" - de a mani-mani-über-állesz is ezt csinálja, csak neki egy érték és értékmérő létezik, a pénz. Amikor a templom helyét átvette a pláza, a pap helyét a reklám, Isten helyét pedig a pénz - Hamvas után szabadon -, akkor mi számít értéknek? Kinek mi...
Végük hosszas elmélkedés után oda jutottam, hogy amit értéknek tartok, belső, emberi értéknek, az egy normális társadalomban egy normális ember felelős hozzáállása. Ma nem az. Ma szégyellni való fogyatékosság, hogy nem csalom a nejem, nem lopok, nem hazudozok még ha érdekem úgy is kívánná, sőt sokszor ingyen és bérmentve segítek másoknak. Megérdemlem, hogy kiröhögjenek, mint szellemi fogyatékost, nem?
Nekünk - neked és nekem - nem érték a szar műsorok bámulása, nem érték a simliskedés, hazudozás, színészkedés. Én így érzem magam embernek és egésznek, és ezen nem tudok változtatni. A nagy kérdés az, hogy egy ilyen társadalomban hogyan lehet ép lélekkel élni ilyen értékrend mellett. Mert az ember egy darabig röhög kínjában, amikor rájön, hogy mindenki - politikus, főnök, boltos, buszsofőr - átbaszta, de meddig bírjuk ezt ép pszichével? És mit tegyünk, hogy valahogy épek is maradjunk? Te tudod a választ?

....

Én:

Abban nagyon igazad van, hogy a világban egyetlen olyan mértékegység létezik, amivel mindent (hosszot, súlyt, szépséget, csúfságot, emberéletet, űrtartalmat stb, bármit) ki lehet fejezni: a pénz. És éppen ez az undoritó az egészben. Nem tartozom az álszentek közé, akik azt mondják: "a pénz nem boldogit". A pénz igenis boldogit, legalábbis ebben a társadalmi/világ rendszerben, amiben élünk - ami a pénzre épült. Ha nincs pénzed, semmit sem tudsz be- és kifizetni, nem tudod biztositani magadnak a létfeltételeket, az igényeid kielégitését.
Nem szabad, és nem is érdemes első fecskének lenni a "szarba pénzzel!" mozgalomban - az első fecskék mindig megszivják.

Viszont: nemrég megismertem egy srácot, könyvkereskedő, segit a dolgaimban, ahol tud, és nem érdekli, hogy nem csengetek neki azonnal. Ő most a "kapcsolati tőkéjét" épitgeti. És neki van igaza. Ahogy ő csinálja (meg ahogy én próbálom csinálni, de nem mindig sikerül) a pénz csupán eszköz, és csak az anyagi érték kifejezésére szolgáló mértékegység, nem pedig cél, és mindent kifejező szent dolog.

A másik, hogy lehet-e birni normálisan. Személy szerint tavalyelőtt nagyon megszenvedtem egy barátság elvesztését. Komolyan, nem is hittem volna, hogy ilyesmi, ennyi idősen mint én, még létezik. Nem, nem nőről van szó, a feleségemmel 3 hete ünnepeltük, hogy 25 éve vagyunk együtt, és tényleg együtt vagyunk. Akkor arra gondoltam, mi a fasznak kellenek barátok, úgyis csak átkúrnak, de aztán rájöttem, hogy létezik egy középút, amikor az ember érezhet mindent, ami jó egy barátságban, de közben nem adja ki magát annyira, hogy a barátság megszűnése (értsd: "ez is geci, mint a többi") ne okozzon gondot, vagy nagy gondot.

Valami pszicho-izében olvastam valamit, amit egy kicsit átvariáltam. A lényeg: az ember olyan, mint az a vár, amit a Gyűrűk Ura 3. részében ostromolnak az orkok (most nem jut eszembe a neve - ennyit arról, hogy én raktam össze a GYU enciklopédiát...) A sikságot könnyen elfoglalja az ellenség, aztán bejut a kapun,az alsóvárba, aztán feljut a középsővárba, meg még feljebb, de a fellegvárba már nem tud behatolni.

Aki senkit sem enged be, még a képteles sikságára sem, az halott, vagy bolond.
Aki bárkit beereszt a vár előtti sik részre (nyitott a világ és más emberek, minden ember felé), az sok mindent/mindenkit megismerhet, és eldöntheti, kit ereszt be a kapun,az alsóvárba.
Aztán újabb szelektálás, és újabb beeresztés, és igy tovább.
A fellegvárba csak kevesen léphetnek be (családtagok, régi barátok stb), és a fellegvár legbelső termébe meg senki - vagy max. 1-2 ember, de inkább senki.
Ha az ellenség elárasztja a sikságot, elfoglalja az alsóvárat: szar ügy, de nincs veszve semmi. Ha feljebb jut: még mindig lehet röhögni, és várni a felmentő sereg érkezésében. Ha bejut a fellegvárba, az már gáz, de még mindig ott van a belső pánikszoba...

Talán érthető, mit próbálok makogni.
Ha igy fogod fel a dolgot, és ha közben - mint egy korábbi posztban irtam - képes vagy arra, hogy időnként belenyúlj magadba, és mint bűvész a kalapból a nyulat, előhúzz magadból egy kis plusz erőt, lendületet, elszántságot, és esetleg, ráadásként van melletted pár ember (a fellegváradban, vagy felső- esetleg az alsóváradban), akik segitenek... Mi lehet a gond?

Szar, az mindig van. Nem az a lényeg, hogy A pontból úgy juss át B pontba, hogy megúszd sebek nélkül. Sebeket mindig szerez az ember. Az a lényeg, hogy hány sebet ejtenek rajta kivülről, és ezek milyen mélyek - és ami még ennél is fontosabb: az a lényeg, hogy közben önmagán hány sebet ejt, és ezek mennyi idő alatt gyógyulnak be.

Nem, ez nem pszichoduma, gondolj csak bele: van egy problémád. Előbb-utóbb úgyis megoldódik, mert semmi sem tart örökké, se a jó, se a rossz. A kérdés nem az, hogy kijutsz-e a bajból, mert úgyis kijutsz - a kérdés az, hogy mennyit gyötröd magad, hány gyomorfekélyt és/vagy pszichoszomatikus nyavalyát szúrsz magadba menet közben. Ha sokat, megszivtad, ráadásul ha egyfolytában csak a megfejtésen agyalsz,akkor tuti, hogy nemfogod megtalálni, mert ugyanazokat a köröket futod le újra meg újra - tekeregsz a probléma labirintusában, gyötröd magad, tönkrevágod a tested, a kapcsolataidat, de hiába, mert csak annyit érsz el, hogy elodázod a probléma megszűnésének időpontját. Éppen ezzel az agyi rodázással.

A másik: a gondokat sziklákhoz szokták hasonlitani, amiket az ember cipel. Aha. Akkor szedd szét a problémákat. Keresd meg a forrásukat, és rá fogsz jönni, hogy nem egyetlen nagy sziklát cipelsz, hanem egy baszott nagy zsáknyi kavicsot, ami kurva nehéz ugyan, de ezektől a kavicsoktól egyenként meg lehet szabadulni.

Még egy: el kell fogadni, hogy a születés és a halál pillanata között nincs ideális állapot az életben. Ami él, az mozog és cselekszik, gondolkodik, létezik, és ezáltal felkavarja maga körül a teret/időt/világot, kisebb-nagyobb hullámokat gerjeszt a puszta létezésével, aztán meg csodálkozik, hogy nem sime körülötte a tenger. El kell fogadni, hogy az élők csak a halál pillanatában érhetik el a tökély állapotát, csak akkor szabadulhatnak meg minden tehertől. Erre egyszer, valami elszállt pillanatomban azt találtam mondani, hogy az élet nem út, nem cél, hanem eszköz. Ez nagyon homályosnak tűnhet, pedig tényleg igy van (szerintem). Az élet természetétől idegen a beérkezettség állapota -

Vagyis: amig élsz, mindig leszek szarok, leküzdendő akadályok, megszüntetendő problémák. Az igy természetes. Három dolgot tehetsz:
1. nem okozol magadnak feleseges sérüléseket (nem gyötröd halálba magad azzal, hogy jaj, baszdmeg, neked milyen szar, meg jaj, ebből hogy mászol ki)
2. nem azt nézed, hogy másoknak milyen kurva jó, és bizos csak téged szivat a sors, mert másoknak se jó, mindenki teritett asztalán van egy kis darab szar (Stohl? vagy én, mert engem is sokan irigyelnek azok közül, akik azt szeretnék csinálni, amivel én foglalkozom, pedig ha tudnák...)
3. teszed a dolgodat, előrántod az erőt, újra meg újra, és közben nyitott maradsz: beeresztesz embereket min. az alsóváradba, mert ki tudja, talán éppen ők fognak hozzásegiteni ahhoz, hogy megoldd a gondodat. (Itt persze ne feledkezzünk meg a kéz kezet mos elvről, mert senki se szeret mindig csak adni, időnként kapni is akarnak az emberek.)

És ha most marha nagy süketelésnek tűnik az egész, akkor elárulom: annyi közöm van hozzá, hogy megpróbáltam elegyiteni a modernnek nevezett pszichológia, a self-help könyekből megismerhető fogások némelyikét a madhyamika buddhizmus pár tételével, nevezetesen Csandrakirti és Nagardzsuna 2-3 rövidebb irásának lényegével. Az alapanyagok nem tőlem származnak, én csak a turmixot keverem :)

...shit comes in all hues..

2010-11-28T01:52:00.002+01:00

… és nem az a bajom, hogy magánnyugdíj-pénztári betét, mert nekem sosem volt ilyenem, és most már nem is lesz… és nem az a bajom, hogy mire odajutok, HA egyáltalán odajutok – sanszos, hogy nem -, hogy nyugger legyek, akkor nagyon valószínű, hogy egy kanyit se kapok majd nyugdíjként, vagy ha valamennyit mégis, akkor kb. annyit, amennyi havi másfél hétre lesz elég a megélhetéshez… és még az sem érdekel, hogy Narancsvidék urai már megint kavarják – sejteni lehetett, hogy 8 év helybenjárás és Szegfűuralom után uccu neki, a teremburáját, majd nekiugranak a „tennivalóknak”, mint bolond az anyjának… és már azt is magasról leszarom, hogy az elkúrós Pinokkió meg Sancho Panza (aki már hónapokkal ezelőtt leborotválta macskajancsis bajszát) már megint borzasztó nagy hévvel vág bele a nagy büdös és felesleges semmibe, a zömmel 60 fölöttiekből álló fan-clubjuk aktiválásába („Uccccccára megyünk tavasszal!... Mert most hideg van.” Olyan ez, mint a vicc: „Érted, drágám, lehoznám a csillagokat az égről, átúsznám az óceánt…. Vasárnap, ha nem esik, megyek.”)

És már nem érdekel, hogy mit csinál a fidesz, mit totyorog az emeszpé, hol van a jobbik, ami mintha nem is lenne, és éppen hol füveznek az elempé tagjai/vezetői – már nem érdekel az egész, mert megint igazam lett: ha az emeszpé az úr, nagy az adó, kicsi a tb, ha a fidesz, akkor fordítva – és teljesen mindegy, ki osztja az észt meg lét, mert én úgyse kapok belőle, egyiknek se vagyok se csókosa, se rokona, se samesza, se semmije…

És már azon sem dühöngök, hogy a szavainak a Nine Inch Nails és a Rammstein riffjeivel keménységet kölcsönző rádiós műsorvezető mennyire opportunista, mert ki ő, hogy szerepet játsszon az életemben? (Azért emeltem ki őt, mert a többi riporter – Drága „beszéljük meg” Bóóóógár úr, meg a petőfis, meg az elvileg közszolgálatis újságírók már régesrégen kurva nagy nullák a szememben/fülemben; Fiala még tartotta a frontot, legalábbis úgy gondoltam, de kész, passz, ő is belefulladt a szánalmasságba: jobban érdekli, hogy villámgyorsan „megbosszulja” az egóján esett sebeket, és önigazolást találjon valamiben/valakinél, mint az, hogy úgy mutassa be a dolgokat, ahogy vannak…)

És már csak röhögök az „elnyomott” kisebbség hétköznapi rajoskodásain; röhögök a „felfelé nyalok, lefelé taposok” magyarokon, az „éhes-vagyok-segíjjen” kódisokon, a „vegyen-mán-egy-szíp-derékövet-fiatalúr” árusokon; már csak köpök egyet, ha tele lesz a szám keserűséggel, amikor arról hallok/azt látom, hogy az „occó, haccá” piacosoknak, a „szíkely vagyok, vegyíl tűlem nájlonzoknit” handléknak, a Nigériából, meg a franc se tudja, honnan ideszármazott műrastáknak nálam több joguk van ebben az országban, ami nekik nem hazájuk, max. lakóhelyük, de méginkább piacuk, a vadászterületük – mert úgy vannak ők ezzel az országgal, mint az alkeszpalánta műegyetemisták a kollégiumi szobával („Lakjuk le, bammeg, úcccse leszünk itt sokáig!”), én viszont úgy tekintek Magyarországra, hogy ez nem egy állomás, nem egy köztes megálló, ez a kiindulópont és a végállomás egyszerre – és most nehogy bárki azt higgye, hogy savanyú a szőlő…

…mert igen, az elmúlt 3-4 hónapban, amikor többé-kevésbé poénból „munkakönyves” állást kerestem (kevésbé: kellene valami fix bevétel; többé: valójában nem érdekelt az egész, mert én könyveken kívül nem nagyon tudok, és nem is nagyon akarok mást csinálni), szóval, amikor jelentkeztem ide-oda, megtudtam, hol a helyem. Az elutasító válaszok:

a.) öreg vagyok (44)
b.) fiatal vagyok (44)
c.) túlképzett vagyok
d.) alulképzett vagyok.

De le van szarva a kiscsaj, aki szerint öreg vagyok, mert a születési évemben a 9-es után 6-os van (ő ’84-ben született, én akkor érettségiztem), és az a cég is le van szarva, amelyik „csak angolost” keresett – náluk hátrány volt, hogy ezen kívül ismerek még 1-2 nyelvet…

…Szóval, le vannak szarva, mert nem, nem savanyú a szőlő, ugyanis kaptam egy ajánlatot, olyat, hogy beszarás: jan. 2-től mehetnék Hollywoodba, szappanoperát írni, egyéves szerződés, aztán meglátjuk. Rohadt sok lé, az első évben ellakhatnék egy ismerősnél, de…
De!
De hosszas (kb. 10 perc) töprengés után arra jutottam, hogy megy a faszom. És rájöttem, hogy igazuk volt az engem korábban elutasítóknak:

a.) tényleg öreg vagyok (44) - ahhoz, hogy áttelepüljek, mert úgy érzem, hogy már túl mélyen vannak itt a gyökereim, meg egyébként is, jól érzem itt magam
b.) tényleg fiatal vagyok (44) – ahhoz, hogy áttelepüljek, mert úgy érzem, még itt, ebben a helyzetben is tudok valami értelmeset csinálni
c.) tényleg túlképzett vagyok ahhoz, hogy agyatlan barátok-anyátok-farpofátok köztöket írjak a „Mi a buddhista szerzetesek vallása?” kérdésre „Iszlám”-ot válaszoló amcsiknak, és közben sorvasszam az agyam
d.) tényleg alulképzett vagyok: hiányzik belőlem az a kozmopolita „money-money-über-alles” hozzáállás, amit mostanában már tanítanak az egyetemeken.

Szóval, maradok ahol vagyok, és vergődöm tovább, ha kell, mint hal a szatyorban, és pislogok, ha úgy hozza a sors, mint pocok a lisztben, de legfőképpen: röhögök az egészen.

Mert teljesen mindegy, hol, hogyan és mivel exponálják magukat azok, akikre esetleg korábban felnéztem. Teljesen mindegy, hogy ki, mikor, milyen módon vezet be új szabályokat, törvényeket, válságkezelésnek címkézett hadikommunizmust, és az is teljesen mindegy, hogy bizonyos rétegek, onnan-amonnan idevándorolt, vagy esetleg itt született senkiháziak mit ugatnak – ez az ország az enyém, és a hozzám hasonlóké. Volt. Van. Lesz.
Ez az ország nem azoké, akik berosálnak és fülüket-farkukat behúzva, a bankkártyájukat szorongatva meglépnek valahova, hogy aztán majd visszajöjjenek észt osztani. Ez az ország nem azoké, akikkel mostanában tele van a média, akikkel valószínűleg tele lesznek a történelemkönyvek (más kérdés, hogy akkor, majd milyen jelzőkkel illetik őket a majdani tanárok).

A közösségek nem azonosak a vezetőikkel. A közösségek értéke nem azonos a vezetőik értékével. A közösségek alkotóelemei akkor követnek el igazán nagy hibát, ha egymás helyett a vezetőikbe kapaszkodnak, tőlük várják a megváltást. A közösségek alkotóelemei akkor cselekszenek helyesen, ha elviselik a vezetők létét, de nem tulajdonítanak nekik túl nagy jelentőséget, inkább egymással foglalkoznak.

(Sosem voltam jó kémiából, de azt megtanultam: ha a CHCl3-hoz (kloroform) adunk még két klórt, akkor kapunk egy szén-tetrakloridot (CCl4) és egy kibaszott HCl-t, ami, ugye sósav… Az pedig mar. Úgy tudom.)

A közösségek tagjai ahelyett, hogy az aktuális vezéreket éltetik/szólítják fel takarodásra, azzal foglalkozzanak, hogy a saját mikrokörnyezetükben megvalósítják az ideálisnak tartott állapotot. A mikroközösségek közötti átjárhatóság automatikusan létrejön – ehhez sincs szükség a vezetőkre. Aztán, ha kitisztul az ég és süt a nap, üvöltözhetnek a hatalom birtokosai/várományosai, hogy zuhog az eső: minden rá fog jönni, hogy nem ernyő kell ide, hanem max. napszemüveg.

De így, ilyen formában ez is csak duma – stratégia vagy taktika, amiből már amúgy is kaptunk/kapunk eleget. Baszhatjuk a mégoly jó stratégiát is, ha elindulunk a mások által jelzett, jónak tartott irányba, és orra esünk az első kavicsban.

Azt szokták mondani, a nők nem látják a távlatokat, viszont nagyon jól látják a mostot és a közeli jövőt. A férfiak ezzel szemben nagyon jól látják a távlatokat, viszont még azt az akadályt sem veszik észre, ami közvetlenül előttük tornyosul. Nő – férfi, jin és jang: a kétfajta szemléletet kell ötvözni. Meg kell álmodni valamit, fel kell építeni egy légvárat, és ha minden szempontból megfelelő, akkor elindulni, és a kavicsokat kerülgetve elérni, hogy a levegő-falak megszilárduljanak.

Mi lehet az első lépés a mikrokörnyezeti ideális állapot megteremtése felé? Pld. az értékek, a valódi értékek felismerése. Aki a punetti-kukkoló/faszlantost bambuló műsorokat nézi, és már nem kiskamasz, az ne is álmodjon arról, hogy ideális lesz körülötte az állapot/helyzet. Ugyanez vonatkozik a többi, ostobenkó-kurvákat/striciket gyártó elektronikus agymosás rajongóira. De most komolyan: ki a faszt érdekli, hogy Stohl, vagy nem Stohl? (Alattam járt egy évvel, hetedikes volt, amikor megszűnt a sulijuk, 2-3 évfolyamot áthoztak a mi sulinkba, ők voltak a bezerédisek, mi meg a közt-teresek, utáltuk is egymást, Stohl már akkor pöcs volt, meg utána is, sejteni lehetett, hogy ha megnő, akkor is pöcs marad, csak méretesebb lesz.) És kit érdekel, hogy Claudiának mekkora a segge, vagy hogy Till-akárki már megint hol szívott be? Meg hogy éppen kivel kefél az operaénekes lánya? Meg hogy ki nyer (és ki kerül süllyesztőbe 1 éven belül) a mega-x-sztárok közül? Meg hogy…. És lehetne sorolni. Panem et circem, oké, ez rendben, de észre kellene már venni: csak azért van cirkusz (a médiás és a parlamenti cirkusz), hogy ne vegyük észre: éppen a mutatványosok lopják el a kenyerünket.

Dobni az értéktelent, megmarkolni az értékest, de olyan elszántan és ösztönösen, mint a druszám, a most-éppen-megint-muzulmán-de-alapjáraton-beás-cigány-és-szellemi-fogyatékos „exkommandós” Zsolti szokta a faszát, amikor pitbullt lát (egyszer egy ilyen dög majdnem leharapta neki, itt a villamosremiz mellett) – megmarkolni az értékeket, és egymásba kapaszkodva megőrizni őket.
Mi a faszt érünk el ezzel?
Miért, mi a faszt ért el Kevin Costner, amikor abban a posztapokaliptikus világban beindította a postaszolgálatot?

Birkabaj

2010-11-03T05:38:00.002+01:00

…a vallással pedig, ahogy azt már sokszor leírtam, csupán annyi bajom van, hogy létezik, a hittel meg annyi, hogy nem létezik. Ha a vallás, mint olyan, nem létezne, nem intézményesült volna, nem biztosítana meglehetősen szilárd egzisztenciát már jó néhány évszázada, esetleg évezrede egy bizonyos vezető, vagy a vezetők közelében lévő rétegnek, akkor azon a szinten, a kisember, a közember, a paraszt-gyalog-jobbágy szintjén, ahol én is vagyok, nem jelentkeznének ilyen undorító konfliktusok – a birkák nem esnének egymásnak pusztán azért, mert más színűek, kicsit másképpen csavarodik a kosok szarva, vagy mit tudom én – a birkák felismernék, hogy a háttérben vigyorgó pásztorok valójában azt csinálják velük, mint a filippínók a kakasokkal – ott kakasviadal van, itt pit-birka-bull harc folyik – a pásztorok meg fogadnak, röhögnek, vedelnek, az egyik hazaviszi a lét, a többi pedig fogadkozni kezd, hogy a legközelebbi viadalra úgy, de úgy felkészíti majd a harci birkáját, hogy az mindenkit le fog gyakni, még a kurva anyját is szétcincálja – a vesztes birka elvérzik a fűrészporban, a győztes birkának meg mindene kurvára fáj, és döglődik, és megpusztul a szerencsétlen, de ezt legalább büszkén teszi – mert állati büszke ám arra, hogy nyert a pásztorának egy kis zsét –

…és a vallás meg a politika ilyen szempontból ugyanaz – a lényeg: vannak táborok, birka-táborok, amelyeket egymás ellen küldenek a pásztorok – „Öljetek, pitbáránykák, öljetek a pásztorotokért!” – De kultúrált a világ, legalábbis ez a fele, tényleges ölésre nem, vagy csak ritkán kerül sor – a testek épek maradnak, megússzák a tüntetéseket egy-két zúzódással, némi toroklobbal, egy kis rekedtséggel – a lelkek viszont megdöglenek – meghalnak, abban a pillanatban, amikor a birkák bármilyen módon egymás ellen fordulnak –

… és nem arról van szó, hogy nem kell pásztor, nem arról, hogy „világ pit-birkái egyesüljetek”, „egy a jelszónk, a béke”, „tegyük pásztormentessé az életet” – mert pásztorok mindig kellenek, ha nem lennének, ezek az ostoba birkák előbb-utóbb egymásnak esnének (lásd: Orwell, Állatfarm) – csak a szerencsejátékos, birkaviadal-függő pásztoroktól mentsen meg minket az isten…

… az isten, aki vagy létezik, vagy nem létezik – ha én létezem, isten is, ha én nem, ő sem – isten bennem van – de éppen ezt nem fogják fel azok, akik tőle, csakis tőle, a külső-felső hatalomtól várják a megváltást –

Azt szokták mondani, Ganesha, az elefántfejű indiai isten (na, ez így túl sematikus, de mindegy, egyszerűsítsünk) elhárítja az emberek elől az akadályokat, megtisztítja az utat. Aha. Ganeshát csak akkor lehet ilyen… higiéniai menedzsernek nevezni, amikor Jézust bűnátvállaló kisiparosnak… Mert Ganesha is bennünk van, miként az összes többi isten, vagy az egyetlen isten valamennyi inkarnációja – ízlés szerint eldönthető -, és csakis akkor „takarít”, ha mi úgy akarjuk, és miután takarított, új utakat, új lehetőségeket mutat – ezeket viszont észre kell venni – és csakis az veheti észre, aki nyitott szemmel jár, akinek a látását nem homályosítja el a „mindent felülről várás” –

… és olyan világban élünk, ahol lépten-nyomon szarba lépünk, lépten-nyomon pit-küzdelmeket kell vívnunk, hiábavaló csatákat, piti kis viadalokat – „köszönet” érte a pásztoroknak! – de semmi sem tart örökké, a szar dolgok is elmúlnak egyszer, mindig elmúlnak, és nem az a lényeg, hogy mikor, hanem az, hogy a két pont között, a még-szartalan és a már-szartalan időszak között hány sebet, sérülést, léleksorvadást szenvedünk el, mennyire nyomorodunk meg, torzulunk el, milyen szinten tesszük tönkre magunkat, meg a környezetünkben élő társ-báránykákat –

Mindenkiben benne van isten.
Ha a báránykák rájönnének végre, hogy ahelyett, hogy ostoba és felesleges pit-küzdelmekre edzenek, inkább egymással kellene törődniük – egymásnak adnák meg azt a segítséget, amit szólóban mindegyikük egy külső istentől vár – ha ez megtörténne, akkor minden egyes bárány biztos lehetne benne: előbb-utóbb ő lesz az, aki kap valamit másoktól, a többiektől, vagy csak egy-két báránytól –

…mert vannak olyan pillanatok, amikor elég egy szó, egy „gondoltam rád” üzenet, egy „képes vagy rá”, „basszál rá”, egy „rokkk” megjegyzés, vagy bármilyen ostoba, jelentés nélküli, mégis szeretetet, törődést kifejező benyögés – vannak ilyen pillanatok, és ilyenkor a birka úgy érzi, isteni segítséget kapott, vagy útmutatást Ganeshától, bárkitől –

Kusza, de lényegét tekintve mégis egyszerű az egész.

Max

2010-11-02T03:13:00.002+01:00

(Ilyenek vagyunk, ilyen ez a világ, csak rohangálunk benne, és észre se vesszünk, hogy megfordithatatlan, jóvátehetetlen változások zajlanak le körülöttünk. Csak ma olvastam hirt...)

Max elment.

http://belsoseg.blog.hu/2010/11/01/szomoru_barati_kotelesseg

Tibetet Segitő Társaság

2010-10-30T01:53:00.002+02:00

...és az most mindegy, hogy miyen személyes ellentéteink voltak/vannak, ostoba dolgok miatt, mindegy, hogy magánemberként mit gondolok róla, ő meg énrólam, tény, hogy amit Hendrey Tibor csinál, már nagyon régóta, amit Tibetért tesz, az mindenképpen TISZTELENDŐ és ELISMERENDŐ.

Neki valóban fontos Tibet. Ellentétben nagyon sokakkal, ő tényleg kiáll azért, amit fontosnak tart, amiben hisz. Ezt bizonyitja ezzel a cikkével is:

http://kuruc.info/r/7/68599/

dgongs dag, Tibi, igazad van.

...bee, be, beeeee, be-be-be, beee...

2010-10-28T04:45:00.000+02:00

…. Mert nem az a baj, hogy én jobbra, vagy balra, vagy középre, vagy előre, vagy hátra hajlok, vagy éppen egyhelyben maradok, vagy törzskörzést végzek, és nem arra hajlok, mint az éppen hatalmon lévők (értsd: akik hatalmon voltak 8, vagy akárhány évig, meg akik most hatalmon vannak – és nem csak a marha nagy többséggel rendelkezőkre gondolok, hanem mindenkire, aki ott ül, abban a bizonyos Házban, és azért kapja a fizetését, hogy megmondja nekünk, mi tuti, meg hogy újabb villanypásztorokat építsen fel eköré a szétszaggatott, lecsökkentett területű legelő köré, az egyre fogyó, már 10 millió alá csökkenő lélekszámú nyáj köré) ….

… szóval, nem az a baj, hogy nem az ízlésemnek megfelelő volt/van/lesz a vezetés, mert mit számít az én ízlésem, amúgy is torz…

… hanem az a baj, a kurva nagy baj, hogy voltak/vannak/lesznek olyanok, akik elzavarják a rétről a hangosan bégető báránykákat, akik azt mondják: kuss, ne bégess, mostantól fogva évente nem egyszer, nem kétszer, hanem kurva sokszor fogunk megnyírni, még a bőrt, a húst is leborotváljuk rólad, aztán majd jól besózzuk a csontjaidat, azt nyalogasd, hogy legyen mit…

…és csinálj kölyköket, bárányokat, mert hová jutnak majd a pásztorok, ha nem lesz kit terelgetni?

… és majd mi megmondjuk, hogy mit hallasz, mit látsz – majd mi szinkronizáljuk számodra a világot, meg például a tök homályos, akármilyen filmet, amin az látszik, hogy valami parkolóban emberek mászkálnak, és csomagokat, meg hátizsákokat pakolgatnak egyik kocsiból a másikba – majd mi megmondjuk, mit láss, mit hallj, mit érezz, mit gondolj…

… megmondjuk, mert megmondhatjuk, hiszen ti szavaztátok meg, ki legyen a pásztorotok - ott volt a lehetőség, hogy eldöntsétek, melyiket akarjátok: a pirosat-é, a narancssárgát-é, a zöldet-é, vagy a nemzetiszínűt-é; ja, hogy több nem volt? Hát mit akartok ti? Minden birkához külön pásztort?

…és megmondjuk, hogy mi legyen a szabály, de ha mi kapunk gólt, akkor az nem ér, de ha nálad átmegy a tizenhatoson a labda, a birkalabda, akkor már egy-null ide…

…és még ez sem lenne baj, nem lenne baj semmi, mert már volt, hogy tilos volt az Á, meg a pofázás, mégis megértettük egymást, a trágyadombon is nőttek virágok, és mindig is voltak fekete bárányok…

…az a baj, hogy most már a birkák sem szimplán birkák, hanem vannak köztük narancssárgák, pirosak, zöldek, nemzetiszínűek – én meg csak állok és nézek, mint a török, a Mehemed, aki nem tudta, hányfélék a tehenek – de én már tapasztalt vagyok, nem fogdosom a birkák farkát, mert buzi se vagyok, meg mert a végén lerúg valamelyik, és úgy járok, mint Mehemed, akit hamarosan az EU-ba rúgnak a tehenek…

…és az a baj, hogy ebben a celebekkel, mega-x-es vetélkedőkkel, a jó-kurva-anyátok-közt sorozatokkal, válsággal, hini-vel, oltóanyaggal, korrupcióval, ön-vég-kielégítéssel, ostoba tekintetű ex-főpolgármesterrel, öreganyókat mókus őrsbe szervező ex-miniszterelnökkel („Szeerencséd, Ferikém, hogy öreganyádnak szólítottál! Most majd megyek, oszt jól megtapsollak!”) agyon-agytompított országban lassanként már minden birka farkast lát a másikban, pedig végre minden birkának észre kellene vennie, hogy a valódi farkasok mindig a suba alatt voltak/vannak/lesznek….

…de befogom a pofám, mert a végén még engem is jól meg-gondolatrendőrségeznek, és lesz nekem nemulass, a teringettét, nem is kicsit, de nagyon …

…de valami eredményt mutassatok már, pásztorok, ti új pásztorok, ha egyszer már rajtatok a suba, nálatok a bot – valami rétet mutassatok, ahol legelhetnek az éhenkórász birkák, mert amíg ti az előző haramia-pásztorok kalodába zárásával foglalkoztok, addig megint eltelik egy kis-nagy idő, és az rendben, hogy jó munkához idő kell, meg mindent szépen sorjában, de félő, hogy mire odaértek, ha odaértek egyáltalán, hogy azt mondjátok a birkáknak: „Ne, egyíl!”, addigra már csak egy kibaszott nagy csonthalom marad, amiről a hús árnyékát is leborotválta a multi-Nyugat…

... és valaki szóljon már a pásztoroknak, hogy a válság, az nem olyasmi, mint egy lejtő, amin x lábbal, y sebességgel robogunk lefelé; mert a lejtő lineáris dolog, talán a térben sem létezik, egy ferde szar, amin egymást követik a problémák – azok a problémák, amiket szépen, sorban, lineárisan kell megoldani – de tévedés, mert nem így néz ki az ország, hanem egyre inkább úgy, mint egy fonnyadó-rothadó alma: nem lineárisan, hanem egyszerre minden oldalán, a teljes majdnem-gömb felületén mindenütt pusztul, és hiába lineáriskodják meg a problémamegoldók az egyik pontját, geometriából tudjuk: A, mint felület, sosem azonos P-vel, mint ponttal; és meg kéne érteni: a dialektikus történelmi materializmus, mint olyan valóban kommunista dolog volt, de talán érdemes lenne mégis egyszerre több oldalról, folyamatában és reálisan vizsgálni az eseményeket, a jelenségeket – mert attól, hogy a csillag vörös volt, és ma már nem tetszik nekünk, a rózsa is vörös, az meg mégis tetszik…

… de már megint csak párhuzamok, meg példák, a pásztorok közül úgyse olvassa senki ezt a szart…

Egyébként?
A birkafasz kivan az egésszel.

Rostás "könyvtolvaj" Roland

2010-10-21T14:42:00.001+02:00

Felhivtam. Kerestem. Feljentettem. Keresem. Agyonütöm. Addig: http://iwiw.hu/pages/user/userdata.jsp?userID=15226029&clearsession=true

Ezt álmodtam...........

2010-10-11T17:45:00.002+02:00

Genetika, genom, géntérkép. Az emberi génekben minden elképzelhető lehetőség benne rejlik, de még az elképzelhetetlenek is bennük vannak. A kapcsolók határozzák meg, mely gének, génkombinációk, génstruktúrák működnek.
A kapcsolók állásának köszönhető a fajok különbözősége. A kapcsolók idővel lezajló átváltásának köszönhető az evolúció, a fejlődés és a korcsosulás különböző fajtái. A kapcsolók állása határozza meg a betegségekre való hajlamot, a szervmutációkat, a szervfejlődést.
Az agy: szerv. A kapcsolók állása határozza meg az agy fejlődését. Az agy fejlődése határozza meg a tudat fejlődési lehetőségeit. Ha fejlett a tudat, képes az Egész befogadására. Az Egész tudati befogadása azonos a buddha-léttel. A tudat fejlődésének következménye: a teremtő tudat („Tégy amit akarsz, és az lészen a Törvény!”), és a befogadni képes tudat létrejötte.
A kapcsolók állása határozza meg az agy, mint szerv fejlődését; az agy, mint szerv fejlődése határozza meg a tudat fejlődési lehetőségeit; a tudat határozza meg a kollektív memória létezését. Az emberi agyban benne van az egész emberiség valamennyi kollektív emléke. Az ember élőlény; az emberi agyban benne van minden élőlény valamennyi kollektív emléke. A kapcsolók állása határozza meg, hogy ezek közül melyek emelkednek tudatos szinte, és melyek maradnak meg tudatalatti szinten. Ebből következik: minden egy, egy minden.
Az „együttérzés”, a „könyörület”, a „megbocsátás”, a „megértés”, az „empátia” (lodzsong) valójában nem más, mint az emberi faj és az élőlények kollektív emlékeinek (az együvé tartozással, a közös keletkezéssel és eredettel, az egyetlen pontból fakadással kapcsolatos emlékek, a közös történelemre, élményekre, életekre, korábbi találkozásokra és kölcsönhatásokra vonatkozó emlékek) hatása a tudatra. Az élőt a kollektív emlékek teszik élővé. Az embert a kollektív emberi emlékek teszik emberré. A lodzsong valójában az élőlények Törvénye. Amiben nincs lodzsong, az nem tekinthető élőnek. Az abszolút lodzsong azonos a buddha-léttel. A buddha-lét kialakulásához szükség van az abszolút lodzsong működésére, és egy bizonyos tudati fejlődésre – amit a kapcsolók állása határoz meg.
A fejlett tudat (de csakis a tudat, nem a fizikai való) képes átlépni az idő és a tér korlátait; képes arra, hogy az „itt-most” síkról eljusson az „itt-akkor”, az „ott-most” és az „ott-akkor” síkokra; a fejlett tudat képes valóságként érzékelni az önmaga által teremtett világot, de képes átlátni azon – képes megérteni, hogy a valóságot a közös tudat teremtette meg; a fejlett tudat képes keresztüllátni a fátyolon, amely azonos az egy tudat, vagy közös tudat által megteremtett világ szövétnekével.
A létesülés és a karma Törvénye:
1.) az élőlény alkotórészekből áll (5 szkandha);
2.) az alkotórészek idővel széthullanak – az élőlény megszűnik létezni; nincs semmi, ami továbböröklődne, vagy vándorolna, átköltözne egy újabb testbe; nincs semmi, csupán az alkotóelemek, amelyek beépülhetnek bármibe, ami élő, bármibe, ami élettelen, hogy azután ennek az élőnek/élettelennek a megszűnése után ismét beleépüljenek valami másba;
3.) az élőlény élete során cselekszik, ezen cselekedetek mindegyike ok, amiből okozat fakad; az élőlény az okozatokat térbeli és időbeli akadályok miatt nem képes teljes egészében átlátni;
4.) a szkandhák széthullása után a már-nem-létező élőlény cselekedeteinek okozatai okká válva újabb okozatokat szülnek – az élőlény örökkévaló, de nem testben, nem tudatban, hanem tetteiben: ez az ok-okozat összefüggése.
5.) a szkandhák idővel ismét úgy egyesülnek, hogy véletlenszerű (vagy: a irányítottan létrejövő) kombinációjukból létrejön egy, a már-nem-létező élőlénnyel közel, vagy teljes mértékben, de tudatilag semmiképpen sem azonos élőlény;
6.) ez a létrejött élőlény beleszületik abba a világba, amelyben hatnak a már-nem-létező (előző) élőlény tetteinek következményei.

A Háromszoros Szent Törvény:
1.) A teremtő tudat mindenhatóságának törvénye
2.) A lodzsong törvénye
3.) A karma törvénye

A Háromszoros Szent Törvény Egyet alkotván ellensúlyozza a Káoszt.
Az Egy Törvény: a Fény.
Az Egy Törvény: Időtlenség.
A Fény azonos Istennel.
Az Egy Törvény: azonos Istennel.
Az Egy Törvény: a tudat mindenhatósága, a lodzsong, a karma törvénye.
A tudat mindenhatósága, a lodzsong, a karma: azonos Istennel.
A tudat mindenhatósága: a tudat fejlődésének következménye. A tudat fejlődésének következménye: az agy fejlődésének következménye. Az agy fejlődését a kapcsolók állása határozza meg.
A lodzsong: az emberek és/vagy az élőlények kollektív emlékezete.
A karma: az okok és okozatok összefüggése; az éntelenség, az önvaló hiánya, a tettekben való továbbélés.
Isten = a londzsong kialakulását, a kollektív emlékezet meglétét lehetővé tévő agyi struktúra létrejöttét megengedő gén-kapcsolók + az éntelen, önvalótlan lények idővel okká változó okozatai = minden, ami él.
A tudatot létrehozó gén-kapcsolók bennünk vannak. A tetteink tőlünk függnek. Ebből következik: Isten bennünk lakozik.
Isten nem tőlünk különálló, mindenható entitás. Isten velünk összeforró, bennünk és általunk létező, mindenható entitás, amely nem létezne nélkülünk – ami nélkül mi sem léteznénk.
Mi vagyunk Isten.
Isten tagadása: önmagunk megtagadása, a lélegző világ megtagadása, a valóságként érzékelt és a valóságként nem-érzékelt jelenségek megtagadása; a négy, időben elhelyezett világ-szelet (itt-most, itt-akkor, ott-most, ott-akkor) megtagadása; a valami megtagadása, a semmi magasztalása; a világ-fény szándékos és tudatos kioltása.
Isten elfogadása: önmagunk elfogadása…. a világ-fény szándékos és tudatos meggyújtása.

Ez most más...

2010-10-09T14:50:00.000+02:00

Partnereket keresünk!

A kis, független boltok általában nem rendelkeznek akkora tőkével, hogy rendszeresen bevásároljanak a nagykereskedésekben. Áru pedig kell – anélkül nincs bolt. Mi szívesen adunk az eddig megjelent három könyvünkből; szívesen próbát teszünk, gondolva arra, hogy kialakulhatnak olyan kapcsolatok, amelyeknek igazán (és kölcsönösen) jövőre fogjuk hasznát látni, amikor szépen sorban megjelennek az új könyveink.
(Idén még 2-3, jövőre 25-30 könyvet szeretnénk kiadni.)

Tehát: olyan viszonteladókat, kiskereskedőket, könyves- és/vagy ajándékboltosokat, teázókat stb. keresünk, akik/amelyek szívesen forgalmaznák a könyveinket.
Bizományosi konstrukcióra gondolunk.

Kapcsolat: golokabolt@gmail.com,
06-70-420-85-18 (Szántai Zsolt)

...mint nyulat a kalapból...

2010-10-04T01:49:00.001+02:00

1.

Állítólag azok a barátaid, akik, ha nem jelentkezel bizonyos ideig, akkor jelentkeznek nálad, egyszercsak felbukkannak, vagy felhívnak, minden különösebb ok vagy indok nélkül, egyszerűen csak azért, hogy megkérdezzék, mi a ferde fasz van veled. Ha valóban ők a barátok, akkor nekem kettő van belőlük, Franky meg Jesse (milyen érdekes, hogy egyszer, nem is túl régen, meg időnként még most is egy zenekarban játszottak/játszanak, igen, Jesse James és Bandája) – ők szoktak felhívni, „csak úgy”, más senki, más mindenki okkal, vagy melóból, vagy üzletből, vagy tököm tudja miből kifolyólag – és nem mondom, hogy nem esik kurva jól, amikor megteszik, ez még akkor is jó volt, amikor J. történetesen vasárnap hajnali ötkor hívott, mert hogy akkor ment hazafelé a Fezenről, én meg úgyis dolgozom – hát igen, dolgoztam, és kurva jól esett, egyszerűen az, hogy ez a lökött, az az eleven tűz, ez a kétlábon járó rock’n’roll gondol rám – Frankynek meg mintha külön sokadik érzéke lenne, amivel csak azt érzékeli, hogy éppen magam alatt vagyok húsz centivel – mert hogy ő mindig akkor hív fel, amikor éppen úgy látom, hogy pálya vége, kész, a szar is le van szarva, de főképpen én vagyok leszarva – és akkor mond valamit, és akkor valami kattan a fejemben, és már nem is annyira sötét-szürke-sötétszürke a világ… És ilyenkor a legszívesebben kitépnék magamból valamit, hogy nekik adjam, örökre, de mit a faszt kezdenének vele, meg hát ROKK, szóval félre a szentimentalizmussal…

Andi, aki a feleségem – aki annyira ismer engem, hogy tudja, miért hallgatom úgy a „Once Were Warriors” főcímdalát, amit valami új-zélandi faszi, egy bizonyos Tama Renata (nem nő, férfi) írt, mint egy himnuszt – azért hallgatom úgy, mert tényleg olyan, Jake the Muss himnusza, meg a szarba alázott maorik himnusza, meg időnként az én himnuszom – szóval Andi, aki a feleségem, és még azt is érti, hogy miért szoktam ennyire… lazán írni („Olyanok ezek az írásaid, mint Mackó sajt. Ömlesztett. De nem baj, mert legalább nem zsíros, és eléggé Kerouac-os, szóval csináld, talán olvassa valaki, talán érti valaki” – ha nem olvassa, nem érti senki, az se baj, elvégre ez egy blog… Andi egyébként csak azt szokta hiányolni, hogy ilyenkor, amikor ilyeneket írok, akár könyvbe (lásd: „Holnap előtt”), akár blogra, akár csak úgy, nyoma sincs annak a dolognak, amit a buddhizmusban „egyhegyű gondolkodásnak” neveznek – annak, ami jobb napjaimon nekem is lazán megy, amikor az ember úgy visz végig egy gondolatmenetet, max. 5 perc alatt, hogy mindvégig világos marad az alaptéma, de közben felvillant néhány példázatot, hasonlatot, odapöttyint pár körmondatot, amiből mindig visszatalál az alaphoz – vagyis pontosan azt teszi, mint Kerouac az írásaiban, meg zenében John Coltrane –

De ha már buddhizmus, akkor ne feledkezzünk meg Őszentsége látogatásáról. Mert igen, itt volt. És nem, én nem jutottam el egyik előadására sem. Annyian, de annyian ígértek tiszteletjegyet, VIP-helyet, ingyenjegyet („Száz százalék, nehogy már éppen nektek ne jusson!”), hogy a végén egyet se kaptunk, és mire ez kiderült, akkorra már a pénztárakban sem lehetett venni egyet se. Szóval, a szokásos szaró galamb (vagy inkább: szaró ír szetter) effektus: addig totyogtunk, addig köröztünk, míg végül ott maradtunk a nagy semmivel – egyetlen jegyet sikerült vennünk, azt is nehezen, Cölma segítségével. És Andi még nem volt Őszentsége előadásain, én meg már vagy háromszor is, szóval egyértelmű, hogy melyikünk ment – de ahogy elmondta, jobb is így, mert én biztos szétmarom az agyam azon a sok hipokratán, aki ott volt.

Példát? Oké. Dalai Lamás mobiltartó, Dalai Lamás giccs, Dalai Lamás… nem tudom, a vásári gagyi tematikájává tették az egyetlen igaz embert – hű, de kurva sokan voltak, akik erre a két napra hú de nagyon buddhistává változtak, és közben meg csak azon járt az agyuk, hogy mekkorát kaszálnak – én nem tudom, nem láttam, de azon se lepődnék meg, ha lett volna Dalai Lamás nyalóka – meg a beavatás, az is, ilyenkor az ember kap egy… mondjuk úgy: piros fonalat, amit a csuklójára köt(nek), aki ott van, annál van jelentősége a dolognak, aki nincs ott, annak meg semmi – de komolyan, a látogatás utáni hétfőn és kedden úgy árulták a kb. húszcentis piros fonalakat, mint annak idején, a középkorban a bűnbocsátó cédulákat – kurva nagyot nézhettek a fonalboltosok, hogy miért éppen most, miért éppen a pirosból fogy ilyen sok – és még nem is ez a gond, üzleti hiénák mindig voltak – a bajt az jelenti, hogy létezett a kereslet, ami kialakította ezt a kínálatot – mi az álszentség, ha nem ez? Meg: Andi elmondta, vasárnap, az előadás/beavatás előtt ott imádkozott egy szerzetes a színpadon, háttal az embereknek, leborulva. Az emberek meg, főként az ezós nők: „Csirip-csirip, mit főztél, hű mekkora buddhista vagy, hú milyen pöcs a főnököm” stb. Aztán Andi nézi, nézi az imádkozó szerzetest, és kiszalad a száján: „Az nem Ő?” És a körülötte ülők/állók, akikhez semmi köze sem volt, csak éppen melléjük szólt a jegye: „Á, az nem lehet Ő, az csak valami szerzetes”, aztán valamelyik, amelyiknek jobb volt a szeme, elsikította magát: „De, Ő az! Őszentsége közöttünk van!” És jött a kurva nagy ájtatoskodás, de akkora, hogy Andi se bírta, inkább arrébb ült – hát igen, én, aki az utóbbi időben a „Tökélyharcos” kifejezésből leginkább a „harcos”-t hallom meg, biztos is hogy beszóltam volna az ezós hölgyeknek…

És amikor visszajött a vasárnapi előadás második részére, Őszentsége feltette a szandálos lábát a székre, amin ült, ahogy szokta, és dörzsölgetni kezdte a ruháját, és mormogott valamit, és közben jókat kacagott. És a tolmács bajban lehetett, de aztán kimondta azt a mondatot, amitől a hipokriták és az ezo-bajnokok, meg az első sorban zazent bambuló übermenschek biztos hülyét kaptak: „Őszentsége leette magát.” És a Dalai Lamának, Rgyal-ba Bstan ’Dzin Rgya-mtcho-nak ezzel az egyetlen kis közjátékkal sikerült elérnie azt, amit pld. a római pápa sosem tűz ki célul maga elé, vagy amit a csekélyebb bölcsességű tanítók csak hosszú, hosszú szónoklatok révén érhetnének el: szétzúzta a csarnokban tapinthatóvá váló személyi kultuszt, és megmutatta, hogy ő valóban nem isten, nem megváltó, nem buddha, akinek a közelségétől feltámadnak a holtak – megmutatta, hogy ő valóban „csak” egy szerzetes, egy Ember. És ez a legfontosabb. Nem voltam ott, de a kétnapos tanítás lényege így, elmesélve is átjött hozzám: emberek vagyunk, nem vagyunk egyedül, és csakis egymásra számíthatunk.

2.

És ez most talán hosszú, de régóta nem írtam, mert dolgoztam, és sikeresen tönkretettem néhány, még létező munkakapcsolatomat – pld. a Tuannal, mert hogy nem készültem el időre egy fordítással – teljes joggal utálnak, de úgyis meg fog jelenni ez a bizonyos könyv, és a hajdani SZOT-főtitkár unokája, meg az a kicsinyes P.Ö.C.S., akivel mostanában dolgozik (a konkurrencia) majd nézhet marha nagyokat – ez is, a P.Ö.C.S. tipikusan mai, tipikusan magyar „üzletember”, ’98-ban kaptam vele össze azóta semmi, de a kölcsönös megvetés még mindig megvan bennünk egymás iránt – bennem legalábbis megvan – hiába, na, nem vagyok egy buddha, nem is leszek az.

Hogy is volt? Adott volt ’96 táján ez az ember, meg N, csináltak egy közös képregényboltot. A bolt befuccsolt, ez az ember eltette a maradékot, N-nek meg semmi sem jutott. N-nek lett két gyereke, egyszerre, és nem volt semmi melója. Akkoriban a piacon se nagyon tudott melót szerezni, én meg éppen divatos voltam. A P.Ö.C.S. akkoriban indított el egy kiadót, két munkát is ideadott, én meg egyet se akartam elvállalni, mert hogy van elég, és különben sem volt szimpatikus az ember. De fasz voltam/vagyok, és bevállaltam, és átpasszoltam az egészet N-nek, „csináld meg, a lé a tied, engem írnak bele fordítónak, de le van szarva, neked kell a pénz liberóra”. És N sosem a gyorsaságáról volt híres, és a második melóval késett 1 hetet, és az üzletember persze engem baszott le – de hogy! Az akkor még meglehetősen kicsi gyerekem előtt, kb. úgy beszélt velem, mint rajcsávó a merdzsója elé tántorodó öregasszony-madárkával. Én meg persze válaszoltam neki, hasonló szépeket és jókat kívánva, és azóta öri a hari.

Na de, ha már itt tartunk, pillantsunk bele egy másik, magyarországi fantasy kiadó történetébe. Tanulságos. Adva egy fiú, akinek az apja viszonylag híres volt, míg élt. Adva egy nála valamivel idősebb lány, aki kőgazdag, kapott nem-itt élő papájától egy budapesti üzletláncot. Fiú és lány: szerelem. A fiú szeretne magával kezdeni valamit, a lánynak van hozzá pénze. Rajta, csináljunk kiadót! A lány beletol egy halom lóvét a dologba, aztán, összeáll a stáb is, aztán, mielőtt az első könyv megjelenne, valami miatt befuccsol az egész. Úgy hal meg a kiadó, hogy valójában egy percet se élt.

Három évvel később egy másik kiadó. Egy-két meló lepörög, aztán kérdik: van-e valamim készen. Mondom: van, és mutatom azt a bizonyos könyvet, ami az előzőnél elkészült, de nem jelent meg. A fordítás az enyém, miért ne adhatnám el, ha megveszik az egyéb jogokat stb? És megállapodunk, hogy adnak x összeget, de hogy ne legyek „pénzéhes geci”, előre szólok: ne nekem adják ide a lét, hanem annak a tűzoltónak, aki benne volt az előző kiadó stábjában, és dolgozott, és fillér nélkül maradt, mert hogy neki sosem jutott. Persze, persze. Aztán: semmi. Az előző kiadó tördelőjétől megkapták az anyagot, lé sehol, könyv kiadva. Persze, hogy jártatom a számat. A kiadó főnöke meg, némi whisky után meg-fe-nye-ge-tett, de úgy, mintha ő lenne Tony Soprano, hogy a családom is megbánja, meg kinyúvaszt minket, a gyerekemet, stb.

És mit tehet ilyenkor az olyan szelíd lelkű irodalmi szak-bérmunkás, mint én? Jaj, biztos megijed? Hát nem. Oda üt, ahol a legjobban fáj. Megkeresi az adott, felfelé törekvő kiadó konkurrenseit, akik egyébként is azon törik a fejüket, hogy vágják el a vetélytársakat, és közli velük: „Ne a-nál, inkább b-nél kezdjétek a sort.” És a két kiadó főnöke telefonál, és két hét múlva bevonatják a piacról az időközben elkészült könyvet, mivel hogy az „jogosulatlan kiadás”, értsd: senki sem fizetett semmit a szerzőnek, a kinti kiadónak, a fordítónak, stb. És a whiskygőzös kiadóvezető meg azon kapja magát, hogy nincs kiadója, és talán, talán megússza a marha gázos pert.

Ez úgy ’98 táján volt.

Hú, de mocsok voltam/vagyok, mi? Tulajdonképpen bárki tudna hasonló példákat hozni az élet, „a munka világa” bármely területétől. Én erről a területről tudok… Erről, amit sokan egyszerűnek és tisztának látnak – erről, amelyen a résztvevők álszentség-hányadosa még magasabb, mint a „juj, Őszentsége közöttünk van”-t visongató ezo picsáké.

És még hosszan lehetne sorolni a példákat. Mondjuk még egy. Sikeres kiadó. ’98 táján elkezd felfutni – egy olyan embernek köszönhetően, aki azóta már egy másik cégben dolgozik, nem is sikertelenül. (Talán mert baromi tehetséges? Igen, azért.) Aztán ezt az ember kirúgják, és jövök én, csinálom az egyébként vidéki kiadó pesti irodáját vagy öt évig, öt éve alatt megcsinálunk kb. EZER címet, kurva sokat melózunk, és kapunk érte egy minimális fixet (a havi kajapénz felét kb.), meg a melónkért valami középszintűt, meg egy marha nagy ígéretet, hogy x idő múlva majd részesedni fogunk a haszonból, hiszen mi futtatjuk felfelé a céget stb. Aztán? Semmi. Ott hagytam a céget, és azóta is cipelek a hátamon egy kurva nagy adótartozást. De még én jártam jól, mert valaki, aki ugyanezt az ígéretet kapta, és kevésbé volt azbeszt a lelke, mint az enyém, annyira kiborult ettől a… méltánytalanságtól/rohadtgeciségtől (nem kívánt rész törlendő), hogy beállt az Intercity elé, Szegednél, azon a hosszú részen, amikor kifelé jön a vonat a pályaudvarról, és gyorsít, és még véletlenül se tud megállni. (Nyugodj békében, Ervin!)

A kiadó azóta sehol, ez a bukás némi elégtételt ad, de Ervint nem hozza vissza.

Hosszasan lehetne elemezgetni a legnagyobb magyar könyvkiadó és könyvkereskedő cég működését, fizetési morálját, vezetőjének ténykedését; lehetne foglalkozni a kisebb kiadók nyűgével, bajával, megbízhatatlanságával, kényszerszülte szemétségével – de minek? El kell fogadni, hogy ez egy ilyen világ. Ez egy olyan világ, ahol már az Tankcsapda is vállalja, hogy úri közönségnek játszik a hajdani palotából csili-vili könyvesbolttá varázsolt monstrum tetején. Én csak a rádióban hallottam egy szpotot, de nagyon jól el tudtam képzelni, ahogy Lukácsék nyomják, hogy „adjon az ég”, meg: „úgy hiányzik a marihuana, mint hercegnőnek a don juan”, meg: „miatyánk ki vagy a mennyekben, mondd csak…”, és az öltönyös, vagy éppen farmeros krém, a menő üzletemberek meg ott űvőőőőtenek vele – kaján vigyor a képemen – Hobó ezt így fogalmazta meg kurva régen, a „Rózsadomb blues”-ban, József Attilára utalva: „…ülök fenn a dombon, könyvét böngészgetem, és közben teli szájjal libacombot eszem…”

Ez egy ilyen világ. Om-mani-peme-hum – mormolgatja reggel, lótuszülésben a balfasz/balpicsa, aztán megissza a kávéját, felöltözik, és elindul lelket sarabolni – vagyis: elindul végezni a napi üzleti tevékenységét. „Aki nekünk ételt, italt adott, annak neve legyen áldott” – mormolja az apa a vacsoraasztalnál, aztán nyakon vágja a fiát, később pedig megdugja a saját kamaszlányát. Van párhuzam? Ugye van?

Könyvek. Sokan tisztának tartják őket. Azok is! Legalábbis a többségük. Még egy nyomorult romantikus szarságban is fel lehet fedezni valamit, valami geistet, valami vitamint, ami egy adott szituációban vergődő, egy adott nyomorultságtól szenvedő nőnek adhat némi fogódzót. Olyan ez, mint amikor hozzám bejöttek a boltba, amikor még ott voltam, és vettek fákksui (feng-shui) lovakat a csajok, mert hogy az így ágaskodó ló visszahozza az elvesztett szerelmet, az amúgy ágaskodó meg hoz egy újat. És kérdezte tőlem valaki, hiszek-e ebben? Nem. Nem hiszek. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a csajok, a vásárlók hisznek benne. Ha így nézzük, mit is adtam el nekik kb. 500-ért? Két hétre szóló reménységet.

Kufár, kufár, reménységkufár… De még mindig inkább ez, mint elvégezni egy reiki, vagy tököm tudja milyen tanfolyamot, 2 hét alatt 40 ezerért, aztán vállalni mindenféle gyógyítást, mert hogy hú, de kurva nagy mesterek vagyunk! Még mindig jobb a reménységgel kufárkodni (értsd: adni, esetleg ingyen, esetleg olcsón), mint eljátszani a marha nagy hívőt, aztán az első adandó alkalommal belerúgni a másikba. Még mindig jobb elhitetni az emberekkel, hogy van remény, mint úgy hitegetni őket pénzzel, munkával, jobb élettel, bármivel, hogy közben végig csuriban van a kezünk. Mert mit lehet elérni a reménység-kufárkodással? Legrosszabb esetben időhúzást, vagy semmit. A legjobb esetben azt, hogy a reményvesztett ember lát egy példát, talál valami fogódzót, valami talpalatnyi földet, amin megvetheti a lábát, és miután ezt megtette, akkor belenyúlhat önmagába, mint bűvész a cilinderbe, és előrántja… a nyúl helyett azt az erőt, ami szükséges a dolgok továbbcsinálásához; az erőt, ami eddig is benne volt, de valahol mélyen, az évek és kudarcok szénpor-rétege alatt.

Remény. Állítólag ez hal meg utoljára. Ezt szokták mondani. Azt még senkitől sem hallottam, hogy a remény halhatatlan. És ez a gond. Ez a legnagyobb gond…

Van, hogy úgy érzed, haldoklik benned a remény. Van, hogy már hiába kotorászol a lelki cilinderedben, mert vagy nem találsz benne semmi erőt, vagy a nagy nehezen meglelt satnya erő a birtokában sem bírod továbbcsinálni. Van, hogy már a vallás sem segít – csalódtál benne, vagy szimplán átládot, hogy milyen hipokrita csürhe dongja körül a legnemesebb eszméket és mestereket, és te ebben nem akarsz részt venni („Boldogok a lelki szegények”). Van, hogy már tényleg a pálya végén érzed magad, és csak egy pici, egy nagyon pici kell ahhoz, hogy el is érd…

De nem éred el, mert jön egy Franky, egy Jesse, vagy hívják bárhogy, vagy jön egy zene, mint a Warriors-himnusz, vagy a Piramis („…valaki azt mondta, igen azt mondta, az élet súlya nem lesz könnyű neked… elment a kedved, de várj még, még megjöhet”), vagy egy Igaz Ember valóban igaz és őszinte és emberi megnyilvánulása („Őszentsége leette magát…”), és rájössz, hogy mindenki esendő, mindenki születik, mindenki meghal, a kettő között mindenki vergődik, mint hal a szatyorban, és mindenki csak egy gyarló kis ember, te is ez vagy – de NEM VAGY EGYEDÜL.

Mert a remény halálánál csak egy valami rosszabb: a totális, sterilizált magány. Az a magány, amit a sikerhajhászó, másokon kíméletlenül átgázoló, pitiáner kis üzletemberkéknek éppúgy a sajátjukká válik, mint kóbor kutyának a bélféreg.

3.

1.) Bocs, Szabi, tudom, hogy olvasod, de kurvára szétcsúsztam azon a vasárnapon, amikor találkoznunk kellett volna.
2.) Bocs, mindenki, akinek levelet, válaszlevelet ígértem, mostanában nincs netem, elfelejtettem befizetni, aztán 42-en voltak előttem a sorban, azt meg nem vártam ki. Majd a jövő héten.
3.) Bocs, mindenki, akinek azt ígértem, hogy telefonálok – nincs kimenőm pár napja, ezt se fizettem be, majd most.
4.) Bocs, mindenki, akinek azt ígértem, hogy x-re megcsinálok valami munkát – döglődtem vagy 10 napig, tényleg szarul voltam, mert egy nap háromszor szarrá áztam, aztán rohangáltam a hideg esőben, vizesen, azóta kiköhögtem a fél tüdőmet. Igyekszem, csinálom.
5.) Bocs, de elkúrtam valamit, és emiatt a Guns könyv, amit Vilkóval csináltunk, valószínűleg nem fog megjelenni okt. 16-ra.
6.) Bocs, Sanyi, nincs jegy az Ozzyra, későn szóltál, én tényleg mindent megtettem, ez van, lemaradtál róla.
7.) Köszönet azoknak, akik jelentkeztek a „közös munkára”. Igen, csinálni fogjuk, csak ebből a mostani sűrű szarból keveredjek ki valahogy.
8.) Egyébként meg: kész a „Hóooroszlán”, kész a „Zen”, és kész a „Pancsatantra”, és még idén lesz a „Harcosok” meg egy Kerouac, a „Wake up”. A többi, amit terveztem, átcsúszik jövőre – ha addig nem nyerek a lottón.
És már megint a legközelebbi HR koncertet várom, mert az JÓ.

Valaki azt mondta, igen azt mondta...

2010-09-06T12:10:00.001+02:00

Valaki azt mondta, igen azt mondta, tegnap, délután, amikor egészen véletlenül, valami miatt Piramist meg P.Mobilt, meg Eddát (szigorúan csak az első két lemezét, amin még Slamó is játszott) hallgattunk: „Jé, ezek a dalszövegek mintha a te életedről szólnának!” És mivel szeretem az illetőt, aki ezt mondta, igen ezt mondta - nagyon szeretem őt, mert amikor nincs itt, „az éhes idő, mint egy szörnyeteg, úgy kúszik elő, eszi a szívemet, az agyamig rág”; „ha volna két életem, egyet örökre odaadnék neki, de a másik, a másik az szabad lenne, minden nap szárnyra kelne s mindenkit szeretne, akit csak lehet” -, elgondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy igen, igaza van, mert amikor pld. nagyon nem tudom, hogy mi a szart csináljak, akkor eszembe jut, hogy „ott álltam az úton, nem tudtam hová, merre menjek, kellett, hogy valami jöjjön, történjen velem, az volt a kezdet”; amikor meg valami összedől körülöttem, akkor csak bámulok kifelé a fejemből, és arra gondolok, hogy miért van ez, miért, hiszen én csak „őszintén akarok élni, minden utam végigjárni”, meg különben is, francba a sok hazug csicskával, mert „a becsület ennél mégis többet ér”, de az élet, az sokszor szar, és sokszor van úgy, hogy „fáradt vagy és úgy érzed, hogy széjjeltép a szél”; és lehet, hogy te is sokszor kibuksz, mert „valaki azt mondta, igen azt mondta, az élet súlya nem lesz könnyű neked, valaki azt mondta, igen azt mondta, a boldogság tied sosem lehet”, és elment a kedved… És te is úgy érezheted, hogy: „tévedésből túl korán elengedtek, úgy gondolták, sokáig melengettek”, vagy: „célpont voltam, rám számoltak”, és: „a napok hosszú sora megzavart”, és felkiáltasz: „nézd üres két kezem, a köd elnyelte fejem, dalaimat rád kiáltom, nincs senkim, nincs semmim ezen a világon”.

De amikor már teljesen magad alá zuhannál, jönnek a jó tanácsok: „ne azt kövesd, aki hátradől, és a karosszékben a semmire tud várni”, „ne azt figyeld, aki visszalép, ha véget ér a kitaposott ösvény; kezd új utat, új mondatot, és a merészebbek szava lesz a törvény” (Do What Thou Wilt and That Will be the Whole of the Law!), mert: „égni kell annak, aki gyújtani akar”…

Igen, ezek a zenekarok annak idején nem csak szórakoztattak. Ezek a dalok, ezek a dalszövegek generációk lelkébe ivódtak be, és vannak, akik még most, évek múltán, amikor már elkopott a bőrnadrág, amikor a hosszú hajat levágták, vagy rég kihullott, amikor már meghíztak a rockerek, amikor már nem állunk térden, amikor az „AKKOR SEM KELL, NEM KELL, A NEM KELL SEM KELL” szellemisége meghalt – megölte őt a fogyasztói társadalom alaptétele, amit belénk vertek: „Minden kell, akkor is kell, ha valójában nem kell”… – szóval vannak, akik még most, évek múltán sem felejtik el az Üzeneteket, amikkel annak idején együtt dobogott a szívük – és (ellentétben a gyurcsány-fan maszopos nénikkel) nem pusztán azért, mert akkor még fiatalok voltak, annak az erdőnek a peremén álltak, amiből most már kifelé tartanak…

Ma már ki lehet nevetni a hajdani Üzenetek naivságát, szlogenszerűségét, trivialitását. Igen, ki lehet nevetni, ettől függetlenül tény, hogy ezek a szavak annak idején hatottak, és még hatnak ma is. Ezek a dalok egész nemzedékek lelkét formálták, alakítgatták, gyurmázták, és a hatásuk kétségtelenül nagy volt – úgy érzem, a többségük hozzátett valamit a világhoz, és pozitív irányba tolta az egyébként csak úgy lézengő generációkat, mondjuk azokat, akik a ma már legendás Fekete Bárány koncert idején voltak kis- vagy nagyobb kamaszok.

Elszomorít, hogy manapság nincsenek ilyen dalok.
Vagyis…
Vannak. Elvétve. Itt van például (de ezek tényleg csak kiragadott példák, a kedvenceimet sorolom fel, biztos vannak még mások is) a jövőre 30 (!!!!!) éves Moby Dick, és Pusztai Zoli szövegei. Meg itt van a Hungarica szinte valamennyi dalszövege („…ideköt minden, nem vihet innen idegen földre semmilyen szél…”), vagy itt van mondjuk a Hollywood Rose „Minimal Design” c. sajátdalos lemezének majd mindegyik száma, vagy esetleg Kowalsky a Black Outtal meg Vegával (bár az ő megfogalmazásai korántsem annyira direktek, mint mondjuk a Horváth Attiláé, aki pld. a Piramisnak írt VERSEKET, ráadásul a Kowa által az utóbbi időben felvillantott képek kissé… triviálisak)… Meg itt van a Mantra, krisnás-hardcore metal Mantra, amelynek pld. a „Legyen hófehér” c. dala úgy tökéletes, ahogy van… És lehetne még találni olyan dalokat, amelyek hozzátesznek valamit az emberhez, a lelkéhez, amelyek erőt adnak vagy vigasztalnak.

De ezek a dalok sajnos a „rétegzene” kategóriába tartoznak. Azok a zenekarok/előadók, amelyek manapság a mainstreamben toporognak, mert így hozta az (üzleti) élet, nagyjából semmit sem tesznek hozzá a világhoz. A Tankcsapda „Miatyánk ki vagy a mennyekben, mondd csak, melyik ajtón menjek be” típusú szövegei még jók, de az olyan egocentrikus, vörösboros-gandzsás nyavalygások, amilyeneket pld. az idén Kossuth-díjas, a zenekarát idén elbúcsúztató énekes szokott a közönség képébe tolni… Na, az ilyenektől nekem mindig az jut eszembe, hogy „szamárkóró-turmix, sok tejjel”. Egyszerűbben: hányinger. De rendben, még a Kispál-szerű alter zenekarokat is lehet szeretni, talán, módjával, időként, biztos, mindenkinek lelke rajta.

És mi van még? Mi? Hol vannak azok a dalok, amelyekre 25-30 év múlva úgy fog visszatekinteni valaki, ahogy most én a Piramis/Mobil dalaira, meg az Edda (szigorúan csak az első kettő!) lemezeire? A Hungarica, a Mantra, a HR és esetleg Kowalsky dalai, dalszövegei csak kevesekhez jutnak el. Ami sokakhoz eljut, az a legjobb esetben is ÜRES.

Mi lesz így veletek, most még fiatal, 25-30 év múlva középkorú GYEREKEK?
Tuc-tuc-megafaktor-tuc-tuc?
Sivár, valódi emlékek nélküli felnőttkor vár rátok.

Megjelent az első kettő!

2010-08-26T11:23:00.004+02:00

MEGJELENT

az első két könyvünk:

A Hóoroszlán meséi - Tibeti mesék

Zen - bölcsességek, koanok

Megrendelhető: golokabolt@gmail.com

Mivel a megjelenés eléggé szokatlan konstrukcióban történt, rendelés esetén a honlapunk olvasóinkat mindkét könyvet 300,- (HÁROMSZÁZ) forintért adjuk (plusz postaköltség, ami utánvét esetén kb. 700,-Ft. Nevetséges de ez a helyzet: a szállitás többe kerül, mint maga a könyv).

És menet közben összeállt a kiadó végleges terve erre az évre.
Hamarosan meg fog jelenni még (hasonló, alacsony áron):
1. Tábornokok könyve (Szun-ce, Szun Pin, Szemafa és Wuzi egy-egy műve, egy kötetben)
2. Mantrák könyve (buddhista mantrák, imák). Ehhez a könyvhöz 1db kavicsot adunk ajándékba, amelyen valamilye tibeti mantra, mantra-magszótag vagy "szent" szó szerepel.

Hamarosan meg fog jelenni, a boltokban 2000,-Ft körüli, a saját boltunkban és rendelés esetén 1000,-Ft körüli áron:
1. Pancsatantra
2. Ramakrishna meséi
3. ÉS IGEN, VÉGRE, VÉGRE SIKERÜL ÖSSZEHOZNOM AZT A KÖNYVET, AMIRŐL MÁR TÖBBSZÖR IRTAM, ÉS EZ NEM MÁS, MINT ALAN DUFF: ONCE WERE WARRIORS C. REGÉNYE, MAGYARUL! Azt még nem döntöttem el, hogy ugyanaz lesz-e a magyar cime, ami a filmnek (Egyszer harcosok voltak), vagy inkább az, ami első pillantásra kissé mást (is) jelent, de nekem jobban tetszik: "Hajdanvolt harcosok".
Erről van szó:

Hétköznapi bosszúságok

2010-08-25T08:47:00.003+02:00

1.
Beszélgettem valakivel, történetesen a kutyáról, meg a bolháiról. Azt akartam közölni az illetővel, hogy használt a bolhairtó, amit ajánlott, és úgy gondoltam, nem fogom használni a „kurvajó” és hasonló szavakat, ehelyett ezt mondtam, nem igazán odaillően, de reméltem, hatásosan:
- Már egy bolhája sincs. Makulátlan.
Mire az illető:
- Mit evett?
Nem értettem.
- Mióta van szorulása? – kérdezte.
- Nincs szorulása.
- Nincs? Akkor csak ma nem szart?
Nem értettem. Aztán leesett. Makulátlan. Ma kulátlan.
Hát, ide jutottunk ebben a lájkolós világban. Jövőre talán az lesz a poén, hogy „dzsingisz-szar”. Érted? Káni-kula…

2.
Az indexen irtak (már megint nincs hosszú i-m!) az új Predator filmről, ami mellesleg elég trágya, de örüljünk neki, mert magyar a rendezője. A kommentekben előhozták a Predator-regényeket is, többek között a „Hőhullám New Yorkban” ciműt, amit Kajlasternhagen (Kyle Sternhagen) néven én követtem el. Voltak, akik dicsérték, és voltak, akik fikázták. Mind a két tábornak igaza van. Ezt a könyvet 93 végén irtam, ez volt a legelső saját regényem. Kb. 10 éve elolvastam, és meg kellett állapitanom, hogy:
a.) tele van marha jó ötletekkel
b.) a szemléletmódja rám jellemző (sosem szerettem a felturbózott, „tápos” hősöket, és sosem szerettem az ostoba „rossz fiúkat” – a negativ karaktereknek is van magukhoz való eszük, nem olyanok, mint a 60-as, 70-es években készült amcsi háborús filmekben a német katonák, akik lemmingszerű ostobasággal rohannak bele a géppuskatűzbe)
c.) tele van marha jó karakterekkel
d.) a marha jó karakterek és ötletek többsége kidolgozatlan
e.) a szemléletmódon még ma sem divatos, mert az olvasók az ilyen regényekben igenis tápos hősökről akarnak olvasni
Viszont ahhoz képest, hogy az első volt, ahhoz képest, hogy a befejezése előtt meghalt anyám, vagyis kibuktam… Szóval, nem rossz, de legalább annyira utálható, mint szerethető.

3.
Kiscsávó a tévékettőn, azt hazudta, hogy csinált valami klipet, ami miatt felfigyelt rá a marha divatos, de ennek ellenére übergagyi és üres lédigaga menedzsmentje, és ő csinált valamit az egyik klipben, a másikat meg már teljes egészében ő csinálta. A riport kb. ötperces volt, de kb. 2 perc után lehetett tudni, hogy kamu az egész. (Aki nem ismeri a sztorit: keressen rá ifj. Vezekényi László nevére.)
Médiahekk. Átverés. A közönség egyik része felháborodott, néhányan az ország nevében kértek bocsánatot attól az orosz sráctól, aki az ifj VL által önmagának tulajdonitott referencia-klip valódi szerzője. Aztán persze, vannak olyanok is, akik az egészet bekajálták – de tőlük nem lehet elvárni mást, mert ők elhiszik, hogy a házibulis attila vendégei, meg fásyádám vendégei, meg általában a népbutitó bulik (buli-time, buti-time) fellépői mind-mind sztárok.
Mi ezzel a gond? Az, hogy ami a tévékettő, a rötölö, meg a többi csatorna hireiben szerepel, nagyjából ugyanilyen nagy átverés, egy-egy manipuláció része. Oké, nem mindegyik hir hazugság: amikor pandák születnek az állatkertben, vagy fehér tigrisek, vagy akármik, szóval ezek a kis szinesek általában igazak. A funkciójuk (népvidámitás) azonban igy is elitélendő.

4.
Dalai Lama. Orbán Viktor. OV nem találkozik a Dalai Lamával. „Nincs benne a naptárjában ez a találkozó.” Erről az a párbeszéd jutott eszembe, amit valamikor 98 táján folytattam le valakivel. (Ez most a kb. verzió, a lényeg benne van.)

Ő: Mi a faszt akarsz, firkálhatsz amennyit akarsz, akkor se leszel olyan menő, mint XY, aki a Z párt politikusa!
Én: Sanszos.
Ő: Egyáltalán, mi a faszt ér az egész irodalom, meg mi a faszt érnek a könyvek? A gazdaság, a közgazdaság, a politika a lényeg! Csak a politikusok hagynak valódi nyomot maguk után a világban, csak az ő nevük marad fenn!
Én: Aha. Figyelj csak, 1900 táján volt egy brit faszi, Balfour. Mit is csinált?
Ő: Mit tudom én!
Én: Miniszterelnök volt. És volt 1900 táján egy másik angol, valami Oscar Wilde. Mit is csinált?
Ő: Baszd meg.

Azt hiszem, OV személyes szinten egész életében sajnálni fogja, hogy nem találkozik a Dalai Lamával. Vannak olyan emberek, akik a puszta közelségükkel magtanitanak minket valamire – és ennek semmi köze sincs a vallásos elvakultsághoz.

Ami pedig a dolog politikai oldalát illeti: valóban fontosabb megúszni egy kinai homlokráncolást, mint kiállni egy olyan nép vezetője mellett, amelynek kb. ugyanaz a sors jutott, mint Magyarországnak? Hányan, de hányan panaszkodtak már, hogy 56-ben a nyugat nem állt ki Magyarország mellett? Hányan, de hányan rótták már fel az USA-nak és társainak, hogy nem vállalta a szovjetekkel való konfrontációt a magyarok miatt?

Tibetnek most mi vagyunk a nyugat.
Tibetben most kb. olyan a helyzet, mintha az 50-es évek óta a szovjetek szép lassan beelepitették volna az Aljosákat meg az Irinákat Magyarországra. Tibetben most kb. olyan a helyzet, mintha itt, Magyarországon az orosz lenne a hivatalos nyelv; mintha Budapest, Miskolc, Debrecen helyett azt mondanánk, hogy: Andropovgrád, Brezsnyev-falva, vagy Kalasnyikov. Tibetben most kb. olyan a helyzet, mintha itt és most cirill betűkkel kellene irnunk, és a magyar származásúaknak csak akkor jutna a budipucolóénál komolyabb állás, ha benyal a pártnak.

Remélem, 10-30 év múlva lesz egy ember, aki a független Tibetben (és nem egy kinai tartományban) fog élni, és a saját elcseszett blogjában ugyanolyan párhuzamot fog vonni az akkor már szabad és független Tibet meg-nem-segitése, a nyugati világ Tibettel szemben tanusitott közömbössége, és az aktuálisan elnyomott ország helyzete között, mint itt, én, most.

Mindennapi rasszizmus

2010-08-21T19:43:00.001+02:00

Láttam egy elempés plakátot (cigánygyerek, szőke kislány: lehet egyforma a fizetésük?), és megint elgondolkodtam azon, ami ma, Magyarországon érzékelhető – azon, amit a nagyokosok rasszizmusnak, vagy valami hasonlónak neveznek. Elgondolkodtam, és félretéve minden lappangó rasszizmusomat, félretéve a hipokrita hozzáállást, amit mostanában „politically correct”-nek neveznek (értsd: bizonyos csoportok, dolgok nevén nevezése már önmagában a rasszizmus árnyékát veti az emberre), a következőkre jutottam.

Az élet (gazdasági élet, politikai élet, bármilyen életszegmens) bizonyos területein bizonyos „kisebbségek”-hez tartozók tartják kezükben az irányítást: övék a cégek, övék a döntési jog, övék a lé stb. (Az, hogy miért alakult így, ide tartozik, de most inkább nem mennék bele.) Ha adott egy bizonyos pozícióra mondjuk 3 jelentkező, akik nagyjából azonos korúak, azonos képzettségűek, akkor a döntéshozók a legtöbb esetben NEM azt választják ki, aki a legrátermettebb, a legígéretesebb, a leg-leg; eddig el se jutnak, nem teszik próbára a jelentkezőket, hanem a három közül azt választják ki, amelyik „egy alomba” tartozik velük. Vagyis: a magyar a magyart, a zsidó a zsidót, a cigány a cigányt.

(A származási megközelítés helyett alkalmazhatnánk például – és ez sem egészen új történelemben – a különböző pártok táborába tartozók közötti ellentéteket, vagy a kopasz-hajas ellentétet, esetleg a dohányos-nem dohányzó ellentétet, vagy bármi mást, lényegében mindegy. A lényeg: mindig van egy „MI” tábor, és van egy „ŐK” tábor, és „Miközénk” senki sem szívesen vesz be egyet, aki „őközülük” való.)

Példák? Tessék:
1.) Középnagyságú cég, hivatalosan „hulladékfeldolgozással” foglalkozik, az alkalmazottjai valójában vasat és miegyebet gyűjtenek. A cégtulajdonos cigány. Szabályos, hivatalos nála minden, adót fizet stb. És kell neki egy sofőr. Jelentkezik egy cigány, egy magyar, egy zsidó. A tulaj a cigányt választja, mert vagy rokona, vagy ismerőse, vagy csak „tesója”.
2.) Középnagyságú építőipari cég, felújítással, víz- és gázszereléssel foglalkozik stb. A cégtulajdonos magyar. Szabályos, hivatalos nála minden, adót fizet stb. És kell neki egy szerelő. Jelentkezik egy cigány, egy magyar, egy zsidó. A tulaj a magyart választja, mert vagy rokona, vagy ismerőse, vagy csak „tesója”.
3.) Középnagyságú könyvkiadó cég. A cégtulajdonos zsidó. Szabályos, hivatalos nála minden, adót fizet stb. És kell neki egy szerkesztő. Jelentkezik egy cigány, egy magyar, egy zsidó. A tulaj a zsidót választja, mert vagy rokona, vagy ismerőse, vagy csak „tesója”. (Itt a zsidó-magyar ellentét helyett konkrét példát tudnék említeni akár a „szoci – nem szoci” ellentétre is.)

Ez így még nagyjából természetes is lenne.
Gondot csak az jelent, hogy amíg a 2-es céget és magyar tulajdonosát ilyen, „rászistá” szempontból is ezren figyelik, lesik, hogy hol és kit diszkriminál, addig az 1-es és a 3-as céget ilyen szempontból senki sem ellenőrzi, sőt, ha aki esetleg szóvá teszi az egyértelmű diszkriminációt, arra egyből rásütik, hogy „rászistá”.

Ezen kívül van még egy apró gond. A vasnak mindegy, ki gyűjti össze. A szerelés esetében már húzósabb a dolog, mert – valljuk be, hiszen tény -, a lakosság jelentős része még akkor sem szívesen enged be cigányt a lakásába, ha az történetesen szerelő. (Ennek okai is a történelemben keresendők, esetleg a sztereotipizált cigányok mentalitásában, de ezt most hagyjuk.) A könyvnek is mindegy, ki szerkeszti, az viszont már nem mindegy, hogy kik irányítják, kik működtetik a kulturális vállalkozásokat, mert ebben az esetben nem egy darab eladandó vasról, vagy egy megszerelendő vízcsapról van szó, hanem egy egész nemzet tudati befolyásolásáról. Ahogy egy magyar se szívesen propagálná a cigány irodalmat (már ha létezik ilyen), úgy egy zsidó se szívesen fogja propagálni, megjelentetni a magyar irodalmat. Ez teljes mértékben érthető – mindenki a saját világnézetét, a saját vallását, életfilozófiáját stb. szeretné elfogadtatni a környezetében élőkkel, és ennek érdekében minden létező eszközt felhasznál. Mondjuk diszkriminál, az alkalmazottak/munkatársak kiválasztásában éppúgy, mint az előállítandó kulturális „termék” kiválasztásánál. Ezzel tényleg nincs gondom…

Gondom valójában csak azzal van, hogy mindez MAGYARországon történik, és nem Romasztánban vagy Izraelben. Romasztán egyelőre még csak az Üveghegyen túl létezik, valahol ott, ahol a kurta farkú malac túr. Izraelben viszont egészen biztos, nem hagynák egy magyarnak, hogy bármilyen módon labdába rúgjon, amikor a közfelfogást és a társadalmi tudatot jelentősen befolyásoló termékek előállításáról van szó.

Hát ez itt a gond. Hogy a magyarok abban az országban, ami elvileg az övék, valahol középszinten állnak: őket diszkriminálják a cigányokat, őket pedig diszkriminálják a zsidók. A cigányok természetesen próbálnak egyenjogúsodni, a zsidók pedig, valahányszor a fejükre olvassák egy-egy nem igazán korrekt húzásukat, gyorsan behúzódnak a pajzs mögé, ami a származásuk, a vallásuk, a holokauszt, meg a franc tudja még mi ötvözetéből készült.

És még egy probléma: ez a jelenség is olyasmi, mint általában minden más egyéb. Valahonnan „fentről” irányítják, szabályozzák, tartják életben a máskülönben elsorvadásra ítélt folyamatokat és nézeteket, de ezúttal is azok kapják a képükbe a srapneleket, akik a mindennapi élet frontvonalán vergődnek.

Egyszerűbben: ezt sem a kis emberek csinálják, legyenek akár cigányok, akár zsidók, akár magyarok. Az ilyen diszkriminatív felfogás csíráit a „nagyok” ültették el a cigány, magyar, zsidó lelkekben, ott aztán szépen kicsírázott, majd megnőtt, és… És eljutottunk ide, ahol most vagyunk.

Még egyszerűbben: valaki kavarja, de kurvára, és a szar megint lefelé ömlik, a lé meg felfelé folyik.

Apa, kezdődik, kezdődik!

2010-08-19T11:44:00.000+02:00

Csinálom a könyveket, lefeküdtem reggel 6-kor, mondom, alszom vagy délig, aztán megyek a dolgomra, hát fél 11-kor csöngetnek. A kutyák ugatnak, mert hogy az a dolguk. Az asszony még itthon, kinyitja az ajtót. Félálomban hallom a nevem. Mi van már megint? Kitántorgok. Az asszony menet közben (mert már ismer): „Ne küldd el a picsába, légyszi…”

Az ajtóban 30 körüli nő. A kezében valami szórólap. És mondja a nevem, meg hogy hozzám jött.
- Honnan?
- Az emeszpétől, mert hogy ön telefonon beszélt XY-nal.
- Én?
- Ön Szántai Zsolt?
- Én.
- Akkor ön. Telefonon beszélt XY-nal, hogy érdeklődik a pártunk iránt, és…

És látszik a szemén, hogy fel akarja rakni a lemezt, amit le kell játszania.
És félig homályos szemmel, félig homályos aggyal ránézek az ajtónk mellett, a fal meg a kissszekrény közé beszúrt célszerszámra, amivel a túlságosan kullancs típusú jehovistákat, meg a házaló vándorköszörűsöket szoktam elzavarni, ha nem értenek a jó szóból (AK-szurony, még a seregben szereztem; eddig csak karácsonyfát faragtam vele, meg a szomszéd ajtaját nyitom ki vele, amikor menetrend szerint kizárja magát), és ránézek a nőre – nem, most meg se kell mutatni az igencsak rozsdás célszerszámot, ez a kis lökött csak a munkáját végzi – persze, ugyanezt el lehet mondani a jegyellenőrökről meg a közterületesekről is, szóval mégsem mentesít senkit, semmi alól…

- Emeszpé? Én? Beszéltem?
- Igen, igen! – mondja a nő olyan hangon, amilyet a „sivatagba is eladjuk a homokot, a nyuggereknek is eladjuk az elektromos takarót” ügynökök szoktak. –
- Én?
- Ön.
- Ne küldd el a picsába, légyszi – súgja az asszony, aki már elég jól ismer.
Mély lélegzet.
- Hát hölgyem, hiába mászott meg három emeletet.

Már csak azt nem értem, hogy ha ilyen jól tudják, hol lakom, miért nem akkor talált meg az emeszpé, amikor hatalmon volt? Esetleg küldhettek volna nekem is pár milkát, nokiás dobozban, vagy akár reklámszatyorban, esetleg emeszpés hátizsákban. Hogy miért? Mert. Csak úgy. Mondjuk azért, mert én nem kúrtam el az országot.

És persze, tudom én jól, hogy ostoba voltam, amikor egyszer (!) kitöltöttem egy cigis kérdőívet a boltban, hátha nyerek 2 doboz Camelt, vagy legalább egy CD-tartót. Persze, ez már rég volt, és nem nyertem.

Ezen kívül hol adtam meg a címemet, mondjuk az elmúlt egy évben? Mármint kérdőíven, vagy hasonlón? Lássuk csak… Á, igen! Vagy két hete a postán feladtam egy csekket, és a nő megkérdezte, vissza akarom-e nyerni a 20 rugót. Hát persze! 80-90Ft plusz, kérdezte az adataimat, én meg diktáltam, ő meg beírta arra a sárga csekknek kinéző levlapra.

Ennyi.

De mi a fasz köze van a postának az emeszpéhez?

Sudhana kiadó - az első három könyv

2010-08-07T11:58:00.003+02:00

Néhány részletről itt: http://golokabolt.hupont.hu/73/sudhana-kiado-az-elso-harom-konyv

Mint a hülye gyerek

2010-08-03T12:10:00.000+02:00

Naponta találkozom „varázslókkal”, „gyógyítókkal”, „gurukkal”, „látókkal” – olyan emberekkel, akik rendelkeznek valamilyen különleges képességgel – vagy legalábbis ezt hiszik magukról. (Sokan vannak közöttük, akik semmilyen képességgel nem rendelkeznek, és alulról közelítik Forrest Gump IQ-ját, de hát, ha nekik ez így jó, engem nem zavar túlságosan; nem érdekel, minek hiszik magukat, csak ne akarjanak meggyógyítani, megtéríteni, általában véve: maguk alá gyűrni. Fárasztani. Untatni. Még azt is hajlandó vagyok elismerni, hogy egy-egy illető hú, de kurva nagy reiki-mester – pusztán attól, hogy elolvasott 1-2, a témába vágó könyvet, esetleg elvégzett egy 20e Ft-os, gyorstalpaló, semmire sem jó tanfolyamot. „Reiki-mester vagy? Asztaaaa!” Csak hagyjon békén…)

Nem vitatom, vannak olyanok, akik tényleg rendelkeznek bizonyos képességekkel. Vannak valódi gyógyítók - őket arról lehet felismerni, hogy hárítják a sikert: „Á, én csak segítettem abban, hogy az illető meggyógyítsa magát.” „A tudata gyógyította meg, nem én.”

Igen, hiszek abban, hogy a hit gyógyít. Erre a szak- és egyéb irodalomban rengeteg példát találhatunk. És hiszek abban is, hogy a dolog fordítva is működik: a negatív dolgokat is képesek vagyunk „bevonzani”. Ez az elképzelés kb. egyidős az emberrel, erre olyan „apróságok” utalnak, mint mondjuk a szavaink: Komjáthy István (Mondák könyve) óta tudjuk, hogy az a bizonyos állat, amit ma farkasnak nevezünk eredetileg a „toportyán”, vagy „toportyán féreg” nevet viselte. Attól lett farkas, hogy az emberek nem merték kimondani a nevét, mert féltek, hogy az emlegetett szamár (jelen esetben: vadállat) megjelenik. Ezért úgy emlegették, hogy: „az a farkas állat”, „az a nagyfarkú állat”. Ebből lett a farkas.
Ilyen példákat is lehet találni, ezret.

Vagyis: a jó és rossz dolgok „bevonzása”, vagy éppen „taszítása” nem csak az önjelölt gyógyítók és sámánok és vajákosok és kuruzslók világában lehetséges, hanem tény.

Ha egy gyereknek sokszor mondod: „Hülye vagy”, akkor előbb-utóbb elhiszi magáról, hogy tényleg hülye. El kell telnie egy kis időnek ahhoz, hogy rájöjjön: nem, mégsem hülye, sőt, „az a hülye, aki mondja”. Ez általában a kamaszkor környékén következik be.
Ha egy nőnek sokszor mondják, hogy ronda, vagy dagadt, vagy egyáltalán: olyan, hogy bottal nem piszkálná meg senki, akkor képes elhinni, hogy ő tényleg ronda, tényleg dagadt, tényleg rusnya. Pedig lehet (majdnem biztos), hogy nem az. Mert mindenkiben van valami, ami szép… És egyáltalán: mi az, hogy szép? Egy norma. Egy szabvány, aminek meg lehet felelni, de amitől el is lehet térni.

Annak idején, a csövesszállón (ahol dolgoztam, nem laktam) is voltak bizonyos szabályok. Ezeket én nagyon rugalmasan kezeltem, mert úgy gondoltam, a szabály azért van, hogy ahhoz képest jobbra is, balra is el lehet térni. Minden eset egyedi, minden esetben én döntöm el, hogy lazábbra veszem a dolgot, vagy éppen bekeményítek. (Példa: a törött kezű, 150 centis öreg embert, az Edvárd királyt akkor is beeresztettem, ha részeg volt, mert tudtam, ha kint marad éjszakára, a Mátyás téren, nem éri meg a reggelt, mert agyonverik. A színjózan köcsögöt, aki kb. minden este meg akart szúrkálni valakit a szállón, még véletlenül se eresztettem be, menjen a kurva anyjába, szúrkálja azt.)

A „szép” és „jó” és „sikeres” és egyéb jelzők is csupán irányadók. Egy vonal, ami mellett célszerű megmaradni, legalábbis ebben a torz, kifacsart fogyasztói társadalomban, ahol az egyetlen értékmérő (sikermérő, szépségmérő, jóságmérő stb.) a pénz.
„Adományozott 100e Ft-ot, ő jó ember!” Aha. Előtte meg kiszipolyozott a beosztottjaiból 10M-t. „Érdekes arcú szépség.” Aha. Barbra Streisand, meg a lófejű spiné a Szex és New Yorkból, mert tele vannak lével, és mert kurva sok pénzt hoznak valakinek. „Nagyon sikeres fiatalember.” Ment előre, mint a tank, és sikerült lefelé taposva, felfelé nyalva szert tennie némi vagyonra, meg egy merzsdóra.

De nem is ez a lényeg, nagyjából ugyanúgy leszarom a konvencionálisan szépnek, gazdagnak, sikeresnek, jónak stb. tartott embereket, mint az önjelölt gurukat. Nem a személyekkel van gond, mert ha jobban megkapirgáljuk a felszínt, rá kell jönnünk: valójában áldozatok. Még akkor is, ha a mit tudom én milyen villa elbaszott nagy úszómedencéjében „kortyolgatja” a tököm tudja milyen italt, miközben a garázsban ott áll 8-10 kurvadrága kocsi…

Tessék. Hát nem nevetséges ez is? Nem az számít, hogy mit tett le az asztalra, van-e egyáltalán értelme az életének, tett-e valamit a közösségért, hagyott-e valami nyomot maga mögött a világban, esetleg (és ez a legfontosabb!): követte-e a kereket, a tüzet, az íjat stb. feltaláló ősök példáját, és előbbre vitte-e valamilyen módon azt a bandát, azt a falkát, amit manapság nagyképűen úgy neveznek: emberi faj? (Nem, nem csak találmányokkal lehet előrébb vinni, hanem minden értelmes cselekedettel, hiszen nem tudhatjuk, térben és időben nem láthatjuk, hogy tetteink okozatai minek válnak okaivá… De erről már írtam valahol.)

Ami dühít, az nem a gazdagok/szépek/sikeresek, és még csak nem is a sarlatánok létezése, hanem azoknak a konvencióknak a térhódítása, amelyek ezeket a nulla-embereket úgy tolja előtérbe, hogy közben őket magukat is megvakítja. Ami dühít, az az üresfejűség piedesztálra emelése, és annak a művi hierarchiának a nap mint nap történő megerősítése, amely bizonyos csoportok/személyek érdekeit szolgálja, más csoportok/személyek érdekeinek háttérbe szorításával.

Egyszerűbben: mi a faszt várunk, mégis, minek nézzen minket, Magyarországot a világ, ha lépten-nyomon elmantrázzuk, hogy „kicsik vagyunk, kis ország vagyunk, kicsi a piacunk, gyengék vagyunk, szegények vagyunk”? Ha ezt mondjuk, miért hinnék rólunk az ellenkezőjét? Ha ezt mondjuk, ki gondolná, hogy ez az ország kurva jó hely, ahol kurva jó élni. Problémák természetesen vannak, de ha jobban megvizsgáljuk, rájöhetünk, hogy ezek többségét mi okozzuk magunknak, a kishitűségünkkel, az állandó megfelelési kényszerünkkel, a normákhoz való rigid igazodási vággyal, meg azzal, hogy olyanok kezébe adjuk a közös kocsink kormánykerekét, akiknek az az érdekük, hogy a záróvonalat mindig és minden körülmények között a két első kerék közötti rész mértani középpontjában tartsa.

És nem, még mindig nem vagyok narancspárti, de még mindig érdeklődve figyelem a mostani sofőrünket, aki végre hajlandó arra, hogy úgy kezelje ezt a „záróvonalat a két kerék között” tartást, mint én annak idején a csövesszállón érvényes szabályokat.

Persze, ha jobban belegondolunk, akkor a kishitűségünknek, a megfelelési kényszerünknek stb. stb. megvannak a maguk okai. Például az, hogy ezt mondják nekünk azok, akiknek ez az érdekük. Esetleg ezt kiabálják ránk az országon kívülről. Miért? Egyszerű. Ha elhitetik velünk, hogy kicsik vagyunk, akkor ők, akik nagynak tartják magukat, máris nagyobbá válnak – pedig lehet, hogy ugyanakkorák, mint mi, vagy esetleg kisebbek is nálunk. (A méret nem feltétlenül fizikai, lehet lelki, tudati, képességbeli stb. stb.)

Szóval, valahogy úgy vagyunk, mint a kölyök, akinek sokszor mondják: „Hülye vagy”, és elhiszi. Meg úgy, mint a szépségszabványtól, az aktuális anorexia-standartól eltérő nők, akik elhiszik, hogy rondák és dagadtak. És az ilyen nők fogyókúráznak, vesznek egy rakat csodaszert, fitnesszkednek, a szépségipar fogyasztóivá válnak – és még esélyük sincs rá, hogy ez megváltozzon. Azt hiszem, inkább olyannak kéne lennünk, mint a hülyének nevezett gyerek, aki kamaszodván végre felemeli a fejét, és kijelenti: „Basszátok meg, én okos vagyok!” Nem szabad olyannak maradnunk, mint a kishitűségbe taposott nők. Nem szabad emlegetnünk a toportyán férget, nem szabad azt ismételgetnünk, hogy kicsik vagyunk, szarok vagyunk, lófaszt se érünk – mert a végén bevonzzuk a rosszat, és tényleg kicsik leszünk, szarok leszünk, és tényleg: lófaszt se fogunk érni.

Bernie, te suttyó!

2010-07-31T09:46:00.001+02:00

Van az úgy, hogy az embernek olyasmit kell tennie, amihez kurvára nincs kedve. Van úgy, hogy rész kell vennie valamilyen rendezvényen/eseményen, amit a legszívesebben kihagyna, de elmegy, mert úgy illik. Mert nem akar megsérteni másokat. Mert… muszáj.

És nagyjából az ilyen helyzetekben derül ki, mekkora az ember béketűrése, intelligenciája stb.
534 napot töltöttem a seregben. Ha mást nem is, de megtanultam várni. Megtanultam, hogy egyszer úgyis mindennek vége lesz. Még a legnagyobb szarnak is. („Az utolsó szalmaszál a fuldoklónak az, hogy semmi sem tart örökké” – Hungarica.) Megtanultam, hogyan lehet kibírni az 1-2-3 órás, kínos, és „púp a hátam közepére” eseményeket.
És menet közben megtanultam azt is, hogy sokszor jobb csendben maradni, mint ostoba poénokkal „javítani a hangulatot”. És megtanultam azt is, hogy ha olyan helyen vagyok, amit nem ismerek, olyan emberek között vagyok, akiket nem igazán ismerek, nem kezdek ostoba poénokat mondani, olyan vicceket, amik máshol, egy-egy, általam ismert környezetben jól sülnének el. Nem mondok ilyesmit, mert nem tudhatom, hogy éppen kit bántok meg ezzel, nem tudhatom, kit sértek vérig a máshol, más közegben esetleg ártalmatlannak bizonyuló megjegyzéssel.

A másik megoldás: annyira unom és utálom a helyzetet, az aktuális környezetet, és annyira, de annyira leszarom őket, hogy még az se érdekel, ha megsértem őket. Van úgy, hogy az embernek már annyira tele van a töke egy-egy hellyel, közösséggel, hogy viszket a feje – belülről. És ezt hiába vakarja, mert csak rosszabb lesz az egész. Amikor ilyen helyen/közösségben vagyok, akkor bármit és mindent megengedek magamnak, és közben elkönyvelem magamban, hogy ide, ezekhez soha többet nem jövök. Kész, kiírtam magam az életükből. Utálttá váltam a szemükben, de na és?

Ez a két megfejtés van. Harmadik nincs.

Mr. Ecclestone a Parlamentben járt.
Mr. Ecclestone megnézte, nem Kínában gyártották-e a koronát.
Vajon a 2. megfejtés miatt, vagy szimplán azért, mert ostoba bunkó?

Al Qaynah

2010-07-30T07:12:00.002+02:00

„A rock örök és elpusztíthatatlan” – mondta, írta valaki. Hogy ki? Fogalmam sincs. Sokan. Ez nagyjából igaz, bár ha azt nézem, hogy néha (gyakran) milyen gagyi vackokra ragasztják rá a „rock” címkét, ha azt nézem, hogy a szerintem totális-metális kifejezést, a „zúzás”-t manapság már olyan zenekarok is használnak a saját produkciójukra, koncertjükre, amelyek színpadi teljesítményére inkább a „lötty-pötty” jelző illik („lötty-pötty”: pld a Viagrára szoruló úriemberek szerszáma, amikor nem veszik be a tablettát – olyan, mintha, de mégsem)…
Meg ha azt nézem, hogy milyen ócska, „hangzó árucikkeket” nyomnak a fülünkbe - mert egy lédigagát, vagy a vinnyogós dzsásztin-timberléket, vagy a modellnek-talán-elmegy-de-inkább-ne-nyissa-ki-a-száját rijannát, esetleg a keménynek nevezett fúúúú-fúúúú-fájterszt, vagy, hogy idehaza maradjunk, az antifitnessz csávókat, meg az emós dolgokat, úgy, ahogy vannak, meg a nyálgépeket, meg az übergagyi húúúúligenszt, meg… meg… meg… Szóval ezeket nem igazán lehet zenének nevezni. Miért? Mert szarok. Ezeknek a financiális szempontból nagyon jó produktumoknak annyi közük sincs a valódi zenéhez, mint a mesterséges, vagy természetazonos aromával készült eperszörpnek a földieperhez, vagy mint a zacskókban kapható, fogrohasztó tartósítószerekkel telepakolt, négyszögletes szendvicskenyérnek a valódi kenyérhez. (Ó, azok a régi kenyerek, egy hét után is kenyerek voltak! Ó, azok a régi zenék, még ma is hallgatatóak!)
Mert a zenének, a mainstream zenének (és már nem csak a plasztikcsapatok tartoznak ide, hanem az olyanok is, amelyek egykor eredetiek és nagyon jók voltak, de mára már elkorcsosultak: pld. Metallica), szóval a mainstream zenének és a mainstream filmeknek nem csupán üzleti rendeletétese van, nem csupán az a céljuk az „alkotóknak”, pontosabban: az alkotók mögött álló üzleti köröknek, hogy valami kurva nagyot kaszáljanak az „olyan-mintha-de-mégsem” termékekkel – nem, ezen már rég túlléptek. Ami manapság folyik, az nem egyéb, mint egy globális ízlésformálás. Ízléstelenség-formálás. Más szóval: agymosás.
Példa? Itt volt a mondjuk a pár éve feltűnt, és azóta hála istennek már elsüllyedt két orosz műleszbi, a tatu nevű formáció. Amikor futottak, a kiskamasz csajok körében divat volt a leszbiség. Ez tény, a saját szemmel láttam. Másik példa? Oké. Adott egy, mondjuk amcsi feka csávó. Kapott egy nadrágot, kinőtte, a csípőjéig se ér fel, az ülepe valahol a térdénél, mert egyszerűen nem meg fel jobban. Másikra nincs pénze, de valamiben csak járni kell, nem? És: kovácsoljunk erényt a csóróságból! Nézz szét az utcán, hány, de hány ilyen idétlen kis balfasz/balpicsa jár (jár? Totyog, mint a szaró galamb.) ilyen alacsony ülepű, szánalmas szarban? Lépni nem tudnak, max. tizenöt centit, de ők a menők.
De ugyanez a helyzet a melósbakanccsal, meg még ezer más dologgal… Hogy mást ne mondjak: a bőrdzsekivel (2. VH, amerikai pilóták, akik leszerelés után motorozgatni kezdtek – Hell’s Angels, meg a többi).
De leszarom a divatholmikat, ezek csak ruhák. Ami sokkal veszélyesebb: az ideológia, amit a filmekkel, zenékkel el akarnak adni nekünk, amit ilyen alattomos módon a sajátunkká akarnak tenni. Baszd meg, kapcsolj át szombat este a Vivára, a Club Rotation c. műsorra, ahol bemutatják a „menő” diszkókat. A legutolsó, picsafalvai kocsma diszkójában is ugyanazokat az üveges tekintű, betépett kanocskákat, meg jujj-de-viszket-a-pinám-megvakarom mozdulatokkal vonagló kispicsákat látod! Ez a kurva menő? Az a menő, hogy leszbiznek a csajok? Az a menő, hogy a köcsög műsorvezető utasítására smárol a srác meg a csaj, akik akkor látják egymást először? (Lehet, hogy maradi vagyok, sőt biztos, de valahogy nem veszi be a gyomrom ezt a parancsszóra történő nyalakodást.)
A cigi rossz! A cigi gonosz! A drog tiltott, de milyen kurva menő! Szívjál, tablettázzál, igyál, kurvuljál, dugjál, üsd ki magad… Addig se jár a pofád. Ja, és kajálj gyorsétteremben, és igyál cukros lónyálat, cukormenteset, mert az édes íz se menő, és hallgasd a szánalmas reppereket, akiknek a szájából 120-as menetütemben ömlik a rengeteg marhaság… És ne gondolkozz, fogd be a pofád, az álmaid netovábbja legyen a Dezső-Gazsi (D&G) cucc, rajoskodjál, villantsd ki a bulád, villantsd ki a lóvéd, akassz a nyakadba másfél kiló gagyi aranyat – hú, baszd meg, ettől most de nagyon überfasza vagy!
De nem csak a fiatal kisostobákat vakítja meg Hollywood, meg a zeneipar: a felnőttebbeknek is kitaláltak tudatkorcsosító ideálokat: menő üzletember, aki nem ismer se istent, se embert, átgázol mindenen; az emanci-punci, aki szarik a családra, a gyerekszülésre, mert ő karriert akar csinálni, kurvamenő akar lenni, és csak akkor döbben rá a szingli-lét hátulütőire, amikor már kurva késő, amikor már vén banya, tele lével, meg egy rakás keresztgyerekkel…
És nem csak az egyéneket veszik célba a tudatformálók, hanem a közösségeket is. Például egy-egy ország lakosságát. „Kis ország vagyunk, mit akarunk, kis nép, kis piac, fogjuk be a pofánkat, örüljünk, hogy luk van a seggünkön.” Aha. Egy-két poszttal ezelőtt egy könyvkritika kapcsán már írtam erről…
És nem, nem szeretem a jelenlegi nagyfőnökünket, és nem tudom, hogy mi van, mi lehet a háttérben (mert a narancsfiúk olyanok, mint sok-sok Piszkos Fred, akiről köztudomású, hogy mindig kavar), de az tény, hogy az utóbbi 1-2 hétben tökös volt. Bátor. Ha nincs szó semmiféle subrosáról, akkor kalapot le, meghajolni mélyre előtte! Miért? Pusztán azért, mert van bátorsága szembefordulni az árral. Mert van bátorsága kilépni a halak közül, és kvázi pengeként viselkedni. Mert úgy tűnik, dobja a dogmákat, és valami olyasmit tűzött a zászlajára, amiből – ha beáll mellé, mögé még néhány hasonló pozícióban lévő vezető - kifejlődhet egy globális nonkonformizus. És ez, ez a be-nem-sorolódás, ez az „emeljük fel végre a fejünket, büszkén” gondolkodás jó. Meglátjuk, mi lesz belőle, meglátjuk, meddig tart ki ez a hozzáállás, és hogy esetleg sor kerül-e valamiféle stílusváltásra, a fellángolás után bekövetkezik-e valamiféle konformizálódás… Mindegy. Az egy másik helyzet lesz.

Ja igen. A cím, az „Al Qaynah”. Ez egy zenekar. Folk-metalt játszik. A zene jó, keverednek benne a közel-keleti és a tipikusan metalos elemek. Az ötlet jó, a kivitelezés is jó, bár számomra nincs benne sok újdonság: valahogy olyan, mintha bekeményített volna az (egyébként magyar) Úzgin Üver.
Mi teszi mégis érdekessé ezt a bandát (aminek nem jelent meg lemeze, aminek nincs szerződése, aminek összesen 18 percnyi anyaga, négy száma van fent – ingyenesen letölthető formában – a honlapján)?
Egyetlen apróság.
Afganisztánban működik.
Metal, Afganisztánban?
Mi a dogmák, a globális tudatmosók által arról az országról festett (hamis) kép szarba taposása, ha nem ez?

A zene itt: http://www.alqaynah.com/downloads.html

Sudhana kiadó

2010-07-28T09:07:00.004+02:00

Belevágtunk.

Éppen most, amikor mindnenki más összehúzza magát. Éppen most, amikor mindenki jegeli a vállalkozását: "Jaj, csak még egy kicsit tovább birjuk..." Előre menekülés? Lehetséges. Vagy csak egy "légvár" megszilárditása.

Válság van? Konkurrencia-harc van? Mident visznek a "nagyok"? Aha. Biztos. Viszont: "Do what thou wilt and that will be the whole of the Law."

A lényeg: idén, vagyis az évből hátralévő 5 hónapban 8 könyvet fogunk kiadni. Az első augusztus harmadik hetében jelenik meg, az utolsó október végén. Közben folyamatosan.

Ezek lesznek (némelyiknél ez még csak munkacim!):

1. Pancsatantra - a hires Ötös Könyv

2. Tibeti mesék - ez pontosan az, amink tűnik: tibeti mesék vannak benne.

3. Ramakrishna meséi - ez is pontosan az, aminek a cime alapján gondolni lehet.

4. Zen - megvilágosodás ösvényén - zen sztorik, bölcsességek, tanitások, plusz 42 db kalligráfia

5. Tábornokok könyvei (Szunce, Szun Pin, Wuzi és Szemafa stratégiáról, taktikáról szóló irásai)

6. Mantrák könyve - erről részleteket inkább később. Egyelőre talán annyit, hogy nagyon szép képek és tibeti szövegek is vannak benne.

7. Egy álmokkal foglalkozó, nagyon komoly, tudományos jellegű, de mégis olvasmányos és közérthető könyv - erről részleteket inkább később.

8. AstroKarma - na, ez egy érdekes dolog. A más szokásos, "minden napra egy jó tanács" tipusú idézetgyűjtemény, de úgy, hogy minden napra mind a 12 asztrológiai jegy szülöttei külön idézetet találhatnak maguknak. Az idézetek szigorúan távol-keleti forrásokból származnak: jelentős tanitók, mesterek (a Dalai Lamától Ramakrishnáig) mondásai, közmondások (tibeti, japán, bengáli, kasmiri, indiai, kinai stb. stb.).

A könyvek mérete minden esetben: 120x200mm. Mindegyik puha boritós (költségkimélés), és mindegyik nagyjából 200-250 oldalas. (Az AstroKarma 365 oldalas.)

A könyveket a ma már nem igazán létező Trajan Könyvesműhely egykori stábja késziti. A beltartalmat, a szöveget, a forditás minőségét illetően - mivel ezekhez van "némi" közünk - inkább majd mások nyiltkozzanak. A tördelés és a boritók igényesek: valamennyit Németh Csongor késziti.

Valamennyi könyvre felkerül a Sudhana-kalligráfia, amit a www.golokabolt.hupont.hu oldalon, a bal felső sarokban láthattok.

A könyvek nagyjából 2000,-Ft-os áron kerülnek forgalomba. A boltunkban nagyjából 60%-os, esetenként 70%-os engedménnyel (vagyis: 600-800,- Ft-os áron) lehet majd megvenni.

(Hogyan? Úgy, hogy nem kell eltartanunk egészségtelen vizfejeket, felesleges stábot stb.)

Rendeléseket, előrendeléseket természetesen fogadunk. (golokabolt@gmail.com)

A fentiek mellett az Ekultúrával (www.ekultura.hu) együttműködve kiadunk még egy zenével foglalkozó könyvet. A cime mindent elárul: TYPE O NEGATIVE.

Ha minden jól megy, akkor a Sudhana Kiadó egy másik kiadóval együttműködve megjelentet egy másik zenei könyvet. Pontos cim itt még nincs, de a Zorallról, és főleg Szaszáról szól.

Kutyák és farkasok

2010-07-20T14:59:00.001+02:00

(Köszönöm Jánosnak. Lásd: az egyik megjegyzést.)

Biliárdgolyók vagyunk, amelyeket elindítottak egy bizonyos irányba. Rendelkezünk bizonyos mértékű mozgási energiával, de az élet (sors, Jóisten, bármi) azzal szórakozik, hogy miközben mi a célunk felé gurulunk, oldalról kis golyócskákat lök felénk. Van, ami eltalál minket, és van, ami nem. Azok közül, amelyek eltalálnak minket, némelyik többé-kevésbé eltérít bennünket az eredeti irányunktól, esetleg lefékezi a gurulásunkat, extrém esetben totál leállít minket.

Ez hogy néz ki a hétköznapokban? Az ember tart valamerre, kitalál magának valami célt, és miközben halad előre, különböző hatások érik. Egyéni világszemléletünk és aktuális hangulatunk, lelkiállapotunk nagy mértékben attól függ, hogyan dolgozzuk fel ezeket a hatásokat, és hogy mennyit tudunk megőrizni az eredeti lendületünkből – mondjuk abból a lendületből, ami 18-20 éves korunkban volt a sajátunk, amikor „kiléptünk az életbe”, vagy ami akkor volt sajátunk, amikor olyan esemény történt (született egy gyerekünk stb.), aminek hatására elhatároztuk: most aztán küzdünk, mert muszáj, mert az jó, mert van kiért, van miért.

Ilyen szempontból tiszta fizika az élet. Ha azt a bizonyos golyót sok-sok lövedék éri, akkor az a természetes, hogy mindig veszít egy keveset a lendületéből, és végül leáll. Lefékezik a lövedékek – ahogy az embert is lefékezik, elkedvetlenítik, csalódottá, depresszióssá teszik, „minden hiába”, „minden felesleges” hangulatba taszítják a külső hatások.

Tanmesék. Megint előkerült egy, amit ugyan már régebben is ismertem: a farkas, meg a kutya meséje. Tudjátok, találkozik a farkas meg a kutya, beszélgetnek. A kutya erős és jóllakott, a farkas girhes és éhes. A kutya elmondja, hogy rendszeresen kap kaját, a farkas irigyli, aztán megkérdi tőle:

- Te, kutya, mi az a kopás ott a nyakadon?
- Ez? Á, ezt csak a nyakörv dörzsölte ki.

A farkas megismeri a részleteket, aztán úgy dönt, hogy inkább éhes marad, de szabad, nem lesz jóllakott csicska.

Igenis van különbség az emberek között. Értelem tekintetében mindenképpen. (Az értelem/intelligencia nem összetévesztendő a tanultsággal. Ott van pld. a majdnem-főpolgármester-jelölt kvízmester. Ő nagyon, nagyon tanult ember, de egyáltalán nem tartom intelligensnek. Óriási tudásanyaggal rendelkezik, élő lexikon – fogadjuk el -, de kb. ennyi. Ezzel szemben ott vannak – sokan! -, akik ugyan nem tanultak, de olyan meghökkentő természetes intelligenciával rendelkeznek, hogy egy kis képzéssel a legtöbb nagyokost überelhetnék.)

Vannak olyanok, akiket sárnak, vagy selejtnek nevezek: ők azok, akik fel se fogják, hogy a nap szükségletek kielégítésénél többet kellene tenni az életben.

Aztán vannak olyanok, akiket már érdekel a saját jövőjük, de olyan a beállítottságuk, mint a kutyáé: a látszólagos biztonság és megbecsültség érdekében elviselik a nyakörvet és a pórázt. Az ilyen emberek azok, akikre a HR-esek azt szokták mondani, hogy „alkalmazott típusúak”. Boldogan, viszonylagos jólétben élnek, de valójában csak annyit tesznek, hogy mindig előállítják saját munkaerejüket, hogy aztán ismét tolhassák valaki más szekerét. Ők olyan 40-50 éves koruk körül jönnek rá, hogy üres az életük. Ilyenkor vagy megpróbálnak változtatni valamin, vagy bemesélik maguknak, hogy jó ez így, jobb nem is lehetne, vagy belesüppednek valami gyomorrágó depresszióba.

Aztán ott vannak a farkasok, akik nem hajlandóak elviselni semmiféle pórázt, láncot. Nekik a szabadság a legértékesebb. A farkasokat több szempontból csoportosíthatjuk.
a.) pofátlanság szerint
b.) egyéniesség szerint.

Pofátlanság szerint a farkasok kétfélék lehetnek:
- totál pofátlanok
- érző szívűek.
A totál pofátlan farkasok nem hódolnak be senkinek – ezért farkasok -, viszont mindenbe beleharapnak, ami az útjukba kerül, és ha ízlik nekik, akkor felzabálják. Nem érdekli őket, hogy ki elől falják fel az utolsó morzsát, nekik az is kell. (Egy kis képzavarral: ezek a farkas-emberek azok, akik kizsákmányolják a kutya-embereket, ők azok, akikre sár-emberek istenként tekintenek.)
Az érző szívű farkasok nem zabálják fel mások elől az ételt, legfeljebb csak akkor, ha nagyon muszáj. Bennük van némi könyörületesség.

Egyéniesség szerint vannak falka-farkasok, és magányos-farkasok. A falka-farkasok csapatostul rohannak abba az irányba, amerre a többiek, és vagy találnak valamit, vagy nem. Ha találnak valamit, egyiknek se jut túl sok, hiszen sokan vannak. Ilyen esetben általában a totál pofátlan falka-farkasok járnak jól, az érző-szívű falka farkasok pedig szép lassan kutyává változnak.
És ott vannak a magányos-farkasok, akik arra mennek, amerre jónak látják – sokszor éppen az ellenkező irányba, mint a falka. Közöttük ritkán fordulnak elő totál pofátlanok, az állandó küzdelem érző szívűvé és együttérzővé teszi őket. Náluk két eset lehetséges: vagy nem találnak semmit, és akkor vagy éhen döglenek, vagy beállnak kutyának, vagy pedig találnak valami prédát, ami az övék, csakis az övék, senki másé – és ez az állapot megközelíti az ideálisat.

Akkor most csináljunk turmixot a biliárdgolyós és a farkasos meséből.
A sár-emberekkel és a kutyákkal most ne foglalkozzunk.
Alapjáraton mindenki farkas szeretne lenni.
Alapjáraton majdnem mindenki farkasként, farkasmatricás biliárdgolyóként kezd gurulni az életben. Aztán jönnek az oldalról érkező golyók (események), amelyek hatására nem csupán az történik, hogy a golyó lelassul és eltér az eredeti iránytól, hanem az is, hogy a rajta lévő farkasos matrica megkopik, kivehetetlenné válik, vagy kutyás-matricává, esetleg sár-matricává változik. Magyarul: addig baszogat minket az élet, míg csalódottá válunk, lemondunk a céljainkról, és lassan konformizálódunk, beállunk a téglák közé, vagy egyszerűen megkattanunk.

A megoldás? Egyszerű. Ahhoz, hogy a biliárdgolyó elérje a célját, nem elég neki a kezdeti energia – valamilyen motort kell beleszerelni, ami folyamatosan hajtja előre. Ha ez sikerül, akkor a farkas farkas marad, vagyis: menet közben (élet közben) nem korcsosul el a lélek.
A kérdés csak az, hogy mi legyen ez a motor, és mi legyen az, ami hajtja?
Ha találunk egy motort, és hozzá megfelelő hajtóanyagot, felmerül egy újabb kérdés: meddig lesz elég az üzemanyag?

Az istenek tápláléka a hit. Ha nincs hit, meghalnak az istenek – ezt már Nietzsche is megmondta. („Isten halott. Mi öltük meg…”) A belső motorok üzemanyaga szintén a hit. Az önmagunkba vetett hit. Az a hit, hogy küzdeni jó.
Más nem lehet.

Hülyeség? Lehetséges. De vajon nem ez történik egyéni szinten, nap mint nap? Vajon nem ez történik országos szinten, nap mint nap?

Országos szint: kíváncsian várom, meddig tart ki a jelenlegi vezetők kezdeti lendülete. Vajon ők már beleszerelték a motort a saját golyójukba? Vajon mennyi üzemanyaguk van? Vajon meddig tudnak azon a pályán maradni, amin elindultak? Mikor térnek le a megálmodott vektorról az őket érő külső hatások (IMF, EU stb) miatt? Vagy, másképpen: mikor kezd megcsappanni a hit-készlet, ami a választások után kimeríthetetlennek tűnt?

Egyéni szinten? Van az úgy, hogy az ember már hiába kotorászik a saját lelkében, nem talál egyetlen, üzemanyagként felhasználható hit-morzsát sem. És van úgy, hogy váratlanul, egy másik farkastól kap kölcsön vagy örökbe egy kevéskét – éppen csak annyit, amennyivel legalább egy kicsit tovább tud gurulni. Aztán? Majd csak lesz valahogy…

... és meg valami...

2010-07-11T16:05:00.002+02:00

… az előzőhöz, mert nagyon felhúztam magam az ekultos íráson.

Az lenne a megoldás, hogy hajtsuk le a fejünket, és tűrjük, amit a sors, a karma, az isten (fasza) nekünk kiosztott? Az lenne az egyetlen üdvös megoldás, hogy nemzeti szinten törődjünk bele abban, hogy a nekünk kiosztott szerepet kell játszanunk? Az lenne a megoldás, hogy határokon belüli szinten fogadjuk el: most ezek meg ezek az urak, és az van, amit ők diktálnak?

De hol van az, hogy „ember küzdj, és bízva bízzál”? Hol tartana az ország, a világ, ez a kibaszott emberi faj, ha mindig, minden egyes korban csupa-csupa kis opportunista köcsög létezett volna a bolygó felszínén? Hol tartanánk akkor, ha nincsenek szent őrültek, megszállottak, akik nem voltak hajlandóak beletörődni abba, hogy a világ olyan, amilyennek valaki (ki? Mit tudom én!) mondja? Hol tartanánk akkor, ha nem lennének olyan emberek, akik változtatni akartak/akarnak, akik számára a legszentebb szó a „nonkonformizmus”?

És most ne magyarázzon nekem senki pld. arról, hogy a buddhizmus mit hirdet. Nyugaton a buddhizmus is egy kalap szar, mert ezek az értékközpontú társadalmak éppúgy elkorcsosították, a maguk képére formálták, mint pár ezer évvel korábban (és azóta is folyamatosan) a kereszténység eszméit. A buddhizmus sem a feltételek nélküli elfogadásról szól, nem az a lényeg benne, hogy: „Ez a karmám”. Keleten az emberek számára a buddizmus megnyugvást ad, reményt, de emellett bennük marad a küzdeni akarás. Nyugaton? A sok kis balfasz nem tesz egyebet, mint hogy a saját lustaságát indokló filozófiai rendszerré változtatja mindazt a csodát, az a rengeteg bölcsességet, amit Buddha hirdetett. Nyugaton hiába keresel Tökélyharcosokat – az itteni posvány kiöli belőlük a lelket.

India talán akkor cselekedett volna helyesen, ha lehajtott fővel tűri a brit uralmat? Gandhi akkor járt volna el helyesen, ha becsókol a világot évszázadokon keresztül szétrabló oroszlán seggébe? Magyarország akkor cselekedett volna helyesen, ha lihegve bólogat és helyesel a Habsburgoknak, a Rákosiknak, a Kádároknak, a Gyurcsányoknak?

És egyáltalán: hol van az kőbe vésve, hogy az egyes embereknek mindig csak a szolga, a kiszolgáló szerep jut? Igen, vannak olyanok, akik tényleg eleve erre a szerepkörre születtek, de ők el sem jutnak addig, hogy kényelmetlenül érezzék magukat sameszként. Nekik más igényeik vannak (vagy nincsenek), ők más célokat tartanak fontosnak – és most teljesen mindegy, mi ez a cél. De azok, akiknek egyáltalán eszükbe jut, hogy változtatni kellene, akik kibaszott szarul érzik magukat abban a szerepben, amit aktuálisan betöltenek, azok akkor követnek el óriási bűnt, ha sunnyognak, mint Eric Cartman, ha nem emelik fel a fejüket, ha nem állnak oda, hogy na, baszd meg, én ezt most megpróbálom…

Bárhonnan is nézem, már megint beigazolódott, hogy Radics Béla amolyan kis magyar, angyalföldi buddha volt – pusztán azért, mert megfogalmazta a pengékkel és a halakkal kapcsolatos filozófiát. (Aki még nem tudná: a halak csak tátognak, úsznak az árral, nem változtatnak, nekik mindig, minden úgy jó, ahogy van, a pengék viszont még akkor is megpróbálják széthasítani a dolgokat, ha tudják: sanszos, hogy menet közben kicsorbulnak.)

Hol van az megírva, kőbe vésve, hogy akár nemzeti, akár társadalmi, akár üzleti, akár személyes és/vagy családi dimenzióban kénytelenek hallá változni a potenciális pengék? A fejlődés hiánya mohosodáshoz, stagnáláshhoz vezet, a stagnálás pedig maga a halál, a vég kezdete, a lejtő teteje, az a pont, ahonnan csak lefelé vezet út. A fejlődés nem minden esetben azonos a változással; a változás csak utólag értékelődhet fel fejlődéssé, vagy értékelődhet le korcsosulássá, viszont a lényeg, az élet lényege éppen a mozgás, az, hogy történik valami – bármi. Ahhoz pedig, hogy történjen valami, pengévé kell válni. A halak világa stabil, de stagnáló. Ráadásul unalmas is.

Nyelvében él a nemzet

2010-07-11T14:56:00.001+02:00

…és most nem ülök fel a szokásos vesszőparipámra, vagy hintalovamra, nem rágom a gumicsontot, aminek egyébként szeretem az ízét; most nem arról a színvonaltalanságról akarok írni, ami pld. a tévékben megy, nem arról a szánalmas beszédstílusról, aminek az a jellemzője, hogy kb. 2 másodperc alatt elárulja az éppen beszélő, önmagát állati nagyra tartó („Überelek mindenkit, bazzeg!”) celeb/csillagocska/agyonsztárolt nulla szellemi színvonalát; és nem is arról, hogy bizonyos celebeknél, vagy magukat rocksztárnak hazudó puhapöcsöknél a baszdmegolás éppen olyan brand lett, mint a szénné tetovált alkar –

Most inkább arról, hogy mi a különbség pld. az angol és a német, meg a magyar, és bizonyos értelemben véve a japán mentalitás között.
Jó pár éve (22) tanítom az angol nyelvet, és menet közben rájöttem néhány apróságra – olyan dolgokra, amiket már korábban is tudtam, és szerintem mindenki észrevett, aki komolyan foglalkozott ezzel a nyelvvel, de nem biztos, hogy megfogalmazta, mert hogy nem kényszerült rá, nem kellett elmagyaráznia másoknak.

Az angolban, mint az köztudott, két módon jelölik a birtokosszerkezetet: az „of”-os megfejtéssel, meg az „s”-sel, ami elé betolnak egy aposztrofot. Az „s”-est most hagyjuk – maradjunk az „of”-osnál.
Józsi apja kocsijának kereke.
Wheel of the car of father of Joe. (Vagy Joe’s father, de ez most mindegy.)
Mi történik itt? A magyarnál fogjuk Józsit, akinek sokmindene van, többek között apja. Az apának sokmindene van, többek között kocsija. A kocsinak sokmindene van, többek között kereke. Vagyis: a NAGY-tól haladunk az egyre kisebb felé. Ha lerajzoljuk, kapunk egy V-t-. Az angol esetében ez pontosan fordítva van: a kicsitől haladunk az egyre nagyobb felé, vagyis ha lerajzoljuk, kapunk egy fordított V-t.
Ugyanez a szerkezet jelenik meg a családi név – keresztnév sorrendjében is.
A magyarhoz hasonló birtokos szerkezet több nyelvben előfordul(hat), de neveknél megfigyelhető sorrend tudomásom szerint a magyaron kívül csak a japánnál jelentkezik.

Más. A magyar ragoz; kimondhatjuk a személyes névmásokat, de el is hagyhatjuk őket, nem muszáj telepakolnunk a dumánkat azzal, hogy „én” megyek, „én” ezt vagy azt csinálom – a szám/személy kifejezésére ott a rag. Ezzel szemben az angol és a német telepakolja „I”-okkal meg „ich”-ekkel a dumát. Főleg az angolnál undorító, mondjuk egy-egy celebkével készült riportot hallgatva, hogy kb. minden harmadik szava: „áj” „áj” „áj”…

Nyelvében él a nemzet? Tolom a szövegem elé (mert ilyen a nyelv, nincs benne más eszköz) az „áj”-okat - vagyis már az anyanyelvem puszta szerkezete és silány eszköztára miatt is az egoizmus irányába sodródom. Az egyéb nyelvtani szerkezetek és eszközök miatt (pld: a fenti birtokos szerkezet) a gondolkodásom, a mentalitásom is ezt az én-központúságot erősíti, plusz a részletekbe való belefulladás irányába tol, abba az irányba, ahol az ember nem látja a fától az erdőt.
Ezzel szemben a magyarban az „én” háttérbe (rag formájában a szó végére) szorul, tehát nem erősíti az én-központúságot, viszont informatív marad, és határozottságról árulkodik. Emellett az egyéb szerkezetek (pld.: birtokos) a gondolkodásunkat abba az irányba tolja, hogy látjuk az erdőt, a maga valójában, majd, ha fontos, akkor szépen egymás után észrevesszük az erdőt alkotó fákat is.

Van ennek jelentősége? Fogalmam sincs. Az viszont nem lehet véletlen, hogy a világ legjobb programozói között ott vannak a magyarok és az indiaiak, aki a maguk szanszkrit alapokon nyugvó nyelve miatt a gondolkodás egészen furcsa dimenzióját képviselik.

A nyelv persze csak egy gyökér, pontosabban: talaj, amiben az egyén gyökerei megkapaszkodnak. A kisgyerek, miközben megtanul beszélni, rákerül egy bizonyos gondolkodási síkra, és nagyjából azon marad, amíg csak él.
Hol van ennek jelentősége a gyakorlatban? Milyen példákat találhatunk a hétköznapi életben a „speciálisan” magyar gondolkodásra?

Itt van egy. Azt mondják, a magyar szeret panaszkodni. Azt mondják, a magyar depressziós. Lehetséges, bár szerintem egyszerűen arról van szó, hogy a magyar, amikor csak olyan félig-meddig udvariassági beszélgetésbe bonyolódik, aminek az a során az angolok elcsevegnek az időjárásról, az amerikaiak meg kinyögnek két-három szót, aztán keep smiling vigyorral, bólogatva és ostobán nézik egymást – szóval az ilyen, bizonyos szinten kínos dialógok során a magyarnál kibukik az, hogy háttérbe szorítja magát, és érdeklődni kezd a másik iránt. A másik meg válaszol, és ő is érdeklődik, és kb. 5-6 perc alatt már olyan témákat érintenek (pénz, mindennapi vergődés, család, bármi), amiről az amcsik sosem beszélnek, vagy ha mégis, akkor csak jóval hosszabb társalgások során.
A magyar megpróbál közel kerülni a másikhoz, ezért megnyitja magát előtte – úgy is mondhatnánk, hogy megnyitja a szívét, az intim szféráját, vagy valami hasonlót. Arról pedig, hogy ennek a megnyitásnak a során általában a léről van szó, nem az egyén tehet - a pénz és egyebek miatti panaszkodás fő oka az, hogy ebben a nyomorult, modernnek hazudott, szánalmas világban, ebben a társadalomban a pénz az egyetlen értékmérő eszköz, ez áll a központban.

Nem hiszed? Mondj még egy olyan mértékegységet, amivel manapság mindent, bármit, akár még egy ember életét is ki lehet fejezni? Húszcentis élet? Negyventonnás ház? Ötvenhektós műemlék? Viszont: egy ember élete kb. másfél millió forint, ha többet kell költeni az egészségére, már nem igazán fizeti a közösség; a ház x milliárd, ahogy a műemlék is. Az árvíznél az összegszerűsíthető kár a lényeg, nem az, hogy Julis néninek összedőlt a háza, ahol született, ahol egész életében élt, amihez kötődött, ami az ő kis fészke (odúja) volt az elmúlt 80 évben…

Oké, nem lehet mit tenni, összedőlt, de legalább meg lehetne említeni a dolgot – mint ahogy azt is, hogy amikor a rádió bemondja, hogy itt vagy ott baleset történt, akkor nem az a lényeg, hogy hány percig, hány órán keresztül „áll a forgalom”, vagy „csigatempós a forgalom” – baszd meg, itt az lenne a lényeg, hogy mi történt a balesetet szenvedett emberekkel! Ha már bemondjátok, faszok, akkor erről ugassatok, ne arról, hogy mikor tud legközelebb áthajtani azon a bizonyos kereszteződésen a saabos bróker, vagy a merzsdós bodzaszedő!

Olyan sincs, hogy kurvajó könyv, vagy zene, állatira nem számít, hogy egy-egy alkotás hogyan, milyen módon rakja rendbe pld. egy ember érzésvilágát – csak az számít, hogy hány példányban fogyott el, és hányadik a listán.)

De ez nem érdekes. A lényeg: igazán leállhatnának már azok a „drága bóógárurak”, akik megpróbálják elhitetni velünk, hogy ez a rohamosan fogyó magyarság egy depressziós csürhe, amelynek minden egyes tagja csak a rinyáláshoz ért. Leállhatnának már azok, akik megpróbálják elhitetni velünk, hogy KICSIK vagyunk, kicsi az országunk, kicsi a pénzünk, a tudásunk, az erőnk – talán még a pöcsünk is kicsi – szóval húzzuk be fülünket-farkunkat, és vigyázó szemünket szanaszét vessük, mert nincs más példa, csak a nyugat…

Egy konkrét példa, egy olyan kultúrális ajánló honlapról, amit imádok, amiek irogatok, aminek készitőit-üzemeltetőit NAGYON nagyra tartom - akikkel az előz posztban bemutatott BCC-t is csináljuk (???)
Az egyik ismertető-iró (kritikus), Nóra, a következőket irta C. Swatridge magyarokról szóló könyvéről:

"De ezenkívül is százszámra hoz megmosolyogtató és elgondolkodtató példákat különcségeinkre, viszont ezt olyan szeretetteljesen teszi, ahogy sok magyar sose tudna saját hazájáról beszélni.
Engem egy bolondos biológusra emlékeztet, ahogy a kiskutyájával játszik: igyekszik objektíven nézni kis kedvencére, őszintén lenyűgözi léte csodálatossága, ám bármennyire is szereti, akkor is valami kedves lenézéssel tekint rá, mert tudja, hogy ő többre képes, ő a főnök, az ember."

Baszd meg, Nóra, te ezt most komolyan gondolod? Vagy csak egy fél órára ragadott el a nyugatimádatod? Mégis, hogy képzeled azt, hogy kiskutyához hasonlitod a népedet, akit szeretettl simogat a NAGY, jóindulatú angol bácsi? Egy kiskutyához, akinek, ha elég szépen pitizik, odadobnak egy kutyakekszet? Egy kiskutyához, akit PÓRÁZON visznek sétáltatni, akire ráüvöltenek, ha túl sokat ugat? Akit kasztráltatnak, hogy ne szaporodjon? Ez azért egy kicsit erős, nem?

Kedves Nóra, az irásod alapján megitélve te vagy a legjobb példa arra, hogy mire vetemedhetnek azok, akiknél sikeresen végrehajtották az agymosást. És nem, nem érdekel, ha megsértődsz, nem érdekel, ha bárki megsértődik, és nem érdekel, mi lesz a következménye annak, hogy ezt most ide kitettem.

Igazam van.

És nincs üldözési mániám, de azért érdekelne, hogy kinek áll érdekében ez a kollektív agymosás, amit évtizedek óta végeznek ezen a nyelvében sem egoista, nyelvében is intelligens megoldásokra képes néppel? Kinek áll érdekében, hogy bemagyarázza egy népnek: kicsi vagy, lófaszt se érsz, a nyelvedet sem értik? (Ha nem értik: tanulják meg, basszák meg!)

- clock - work - orange -

2010-07-07T12:49:00.002+02:00

Valamikor… Nem. Egészen pontosan tudom a dátumot, mert aznap töltöttem be a 23. évemet. ’89 volt és a szülinapom, és a Csokigyárban melóztam, és a tévében néztük – mert néznünk kellett, igazgatói utasításra – Nagy Imre újratemetését, vagy mit tudom én, már micsodát, a lényeg, hogy egy csomóan ott voltak a Hősök terén, és gyűltek, meg szónokoltak, mi meg néztük, mert mi a lófaszt csináljunk, inkább dolgozzunk? És volt ott egy csávó, félhosszú haj, fiatal, a szakálla mint a cirkuszkerítés medveszökés után, és arról szövegelt, hogy ruszkik haza, meg hasonlók – és a csokigyári párttagok, meg a szakszervezetis Cunci néni (komolyan így hívták), meg a párttitkár, meg a főnöknőm, aki nem sokkal korábban jött haza Kínából, mert a férje ott volt kiküldetésen –

Ez is. Ő volt az, akitől csak úgy, mert miért ne, megkérdeztem, hogy: „Mondd csak, Erzsike, most, hogy feloszlik az MSZMP, melyik pártba fogsz átlépni?” Valami olyasmit válaszolt, hogy: „Majd meglátom, hogyan alakulnak az erőviszonyok, és attól függően hozom meg a döntésemet.”
Gyűlöltem ezt a nőt, nem emiatt, mert nagyjából leszartam, hogy mennyire opportunista – azért gyűlöltem már az első pillanattól fogva, mert totál úgy nézett ki, mint a középsulis osztályfőnököm, aki vagy három évig nyuvasztott, mert hogy matektanár is volt –

Na, ő is! A 20. érettségi találkozónkon, ami baromi szarul sült el, a sok „így jó, én már mindent elértem, marha sikeres lettem” balfasz között nem csoda – szóval szólt az Ági, a matektanár, hogy tegezhetem. Mondom: oké. És akkor jön a lelki dumával: hogy ő egyszer, amikor volt valami nagydolgozat, azért nem adott nekem négyest vagy ötöst, vagy mit tudom én, micsodát, azért adott egyest, mert így akart rávenni arra, hogy még keményebben tanuljak, mert hogy ő már akkor látta bennem a tehetséget, és ki akarta piszkálni belőlem – és megvitatta a férjével, otthon (ahelyett, hogy dugtak volna, például), hogy pedagógiai okok miatt az lesz a legjobb, ha egyest ad, és hogy őt azóta is kísérti ez a dolog, mert hogy rosszul döntött, és bocsássak meg neki, mert hibázott –

Azt se tudtam, miről ugat. Halványan rémlett valami, hogy egyszer, mintha tényleg tanultam volna valami matekszarságra, de miután akkor is egyest kaptam, még nagyobb ívben szartam az egészre, mint addig. Szóval, nem igazán voltam képben, mégis valami ilyesmit feleltem: „Nem, nem bocsátok meg, mert alaposan kibasztál velem.” És a többiek: „De, de, bocsáss meg, olyan régen volt már, mit számít ez?” Én meg pusztán dacból, és csak azért, hogy megmutassam… Fogalmam sincs, mit akartam megmutatni, de valami olyasmit mondtam, hogy: „Ha most megbocsátok, akkor legközelebb is nyugodtan fogsz szar döntéseket hozni, mert tudod, hogy 15-20 év elteltével megint bocsánatot nyersz. Nyomaszt a lelkiismeret? Hát, csak nyomasszon!”

És én voltam a kőbunkó, hogy ilyet mondok. Amikor még azt is megengedte, hogy tegezzem.

Szóval, erre a nőre hasonlított, arcra, termetre, mindenre a csokigyári főnöknőm, az a borzasztóan gerinces hölgy, aki aszerint választott pártot magának, ahogy a szelek fújtak.

És néztük a tévéműsort, a hüledező párttagok között, néztük a „ruszkik haza” szónokot, és ahogy végignéztem a körülöttem lévők arcán, és megláttam rajtuk azt a gyerekes rémületet, hogy jujj, most mi lesz, itt vér fog folyni, tiszta 56, húha, peresztrojka meg glasznoszty meg reform - leszartam mindet, akkoriban az összes orosz dolog közül max. a sztolicsnaja érdekelt, a paprikás meg a citromos –

És a dolgok ismétlik önmagukat, mert az emberek sosem változnak – a háború után annyi partizán került elő, hogy állítom, minden nácira jutott vagy tíz – most meg hirtelen annyi fideszes van ebben az országban, hogy nem is tudom, hogy azt a táncos , majdnem-Hugh-Grant pojácát ki a tököm szavazta meg előtte – biztos az ufók voltak, vagy nem tudom, mert hogy itt most drágabóógár urat, meg a törzshallgatóit leszámítva szinte mindenki narancssárga lett – de most komolyan, tegnap egy fasz azért drukkolt a hollandoknak, mert: „Ők a Fidesz színeiben játszanak”, különben nem érdekli a foci –

És most már nagyon nehéz megtippelni, mi lett volna belőlem, ha akkor, arra a bizonyos dolgozatra megkapom az ötöst. Talán… Nem tudom. Talán másfelé fújnak a szelek, és most esetleg nem lenne olyan érzésem, hogy az egész világ kezd olyanná válni, akár egy gagyi Pat Metheny kompozíció, vagy egy ótvarszar Dire Straits szám, amiben még még véletlenül sincs helye az olyan stoneres, metalos, vagy csak simán rockos gitárszólónak, amilyen én vagyok – szóval, miközben ez jár a fejemben, a hányingerrel küzdök, amit az Erzsikéhez hasonló párt-köpönyeg-forgatók váltanak ki belőlem, meg az olyanok, mint a matektanár Ági volt – az olyanok, akik kurva okosnak meg gyorsnak meg ügyesnek képzelik magukat, aztán, ha kiderül, hogy baromi nagyot tévedtek, akkor azt hiszik, mindent helyrehoznak, ha hosszas lelki vívódás után, párás szemmel elrebegnek egy bocsánatot – ha egyáltalán megteszik –

Rohadt nagy a felelősségük.
Rohadt sok a melójuk.
És mégis, mi a fontos nekik?
A "forradalmi" tacepaó.
Bravó.

Kör

2010-06-29T17:13:00.002+02:00

… meg ott a csöves nő, aki kb. 30 éves, és kb. 8 hónapos terhes, és csikket szed a buszmegállóban, hogy vigye a kibaszottul rajcsávó haverjának, a születendő gyerek apjának, aki ebben a rohadt melegben ott hűsöl a szobor tövében, nyolc üveg ócccsó bor, meg három, hozzá hasonlóan büdös és tébécés szutyok társaságában – ha ránézel erre a nőre, mi jut eszedbe? „Jaj, szegény?” „A faszért szül ez?” Egyáltalán: milyen sors várhat a gyerekére? Élet lesz, amit élni fog, vagy csak vegetálás? Egyáltalán: érdemes foglalkozni ilyesmivel?

Meg ott van az öregasszony, aki a buszon összeesik, és kurvára nincs senki, aki felkaparja őt, meg a 75 évét a padlóról, vagyis dehogy, van valaki, egyvalaki, aki levonszolja a buszról, és leülteti a padra, és cipeli a szatyrát hazáig, miután kicsit magához tért – rossz a szíve, sok az éve, meg különben is, a bíróságról jön, ahol azért volt, sértettként, mert pár hónapja az egyik szomszédja, egy igencsak kisebbségi köcsög letépte róla a nyakláncát, amit az unokájától kapott pár éve, karácsonyra – bizsu szar, a nagykerben kb. 300 Ft-ot, de a rajcsávónak kurvára kellett, az öregasszony meg beszerzett egy nyolc napon túl gyógyulót, mert rablás közben elesett – és most fél, mert rávallott a rajcsávóra, és jaj, most mi lesz, biztos bosszút állnak rajta, ahogy megy hazafelé - a buszról-öregasszonyokat-levakaró-hős, a „jaj, ez olyan, mint anyósom”-ot gondoló „jótevő” azzal biztatja, hogy á, dehogy, ne tessék félni, van még törvény meg rend ebben az országban -

- de nincs, baszd meg, nincs, mert a ház előtt már ott várja 3 rajcsávó az öregasszonyt, meg egy nagypofájú picsa, hogy: „Hogy mertél a fijjjjamra vallani, te ótvar?” És mit tehet ilyenkor egy jótevő? Oda illő stílusban és hangnemben és hangerővel távozásra szólítja fel az urakat és a hölgyet.
A válasz: „Te is megszívod geci, csak rajoskodjál sokat!” A vakmerő jótevő pedig elismétli az előbbi monológját, hogy zeng a kibaszott sikátor, és megy rájuk, mintha le tudná nyomni őket, pedig: á, dehogy, de hát olyanok ezek, akár a kutyák: ha elég határozott vagy, előbb-utóbb elhúzzák a belüket, vagy kihúzzák a tiedet, nem tudni mi lesz, csak a bélhúzás a biztos – és elszaladnak, az öregasszony meg ájuldozik, és jé, jön a rendőr, egy járőrkocsi, és: baszd meg! A jótevőt igazoltatják, mert biztos gerontofil, vagy biztos éppen ki akarja rabolni az öregasszonyt, aki egy madárka – és hiába mondja az öregasszony, mi történt, ennyi a válasz: „Majd utánanézünk!” És elhúznak valami egészen más irányba, pedig az aktuális országvezér megaszonta:
„Hóóónap jobb lesz, elvtársak!”
„Hóóónap rend lesz, elvtársak!”

És mire a csikkszedő csöves picsa megszüli a gyerekét, az öregasszonyt elviszi a szíve, a hőség, vagy szimplán agyonütik a kuka mellett. A kiscsöves megszületik, valahogy, valahol felnő, és éppen olyan ábrándos szeműen alkoholista szutyok lesz belőle, mint az anyja meg az apja. Ha lány lesz: majd terhesen is szedheti a csikket. Ha fiú lesz: majd ülhet a szobor árnyékában, és nézheti, hogy szedi neki a terhes nője a csikket.
De hopp! Jut eszembe! Mielőtt még vegetáló zöldséggé issza magát, biztosan lesz egy-két nagy húzása. Például leüt egy vén faszt, aki esetleg pont úgy fog kinézni, mint én húsz év múlva.

Az aktuális országvezér meg:
„Hóóónap jobb lesz, elvtársak!”
„Hóóónaptól rend lesz, elvtársak!”